Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
1960. október ÜT 7. oldal Oroszország kommunista diktátora állított fel neki, — ez va, a diktátor nyilvánosan inzultálta az Egyesült Államok elnökét. Ezekután, megemlíti a folyóirat, hogy az elnök kénytelen volt japáni látogatását a viharos kommunista tüntetések miatt lemondani s a külügyminiszter, Herter, utólag beismerte, hogy hamisan Ítélte meg előzőleg a japán belpolitikai helyzetet. Itt van azután Kuba esete, amelyet a Monroe-elv nyílt arcúlcsapásának tekinthetünk. Az Egyesült Államok két legmegbízhatóbb szövetségese, Dél-Korea és Törökország, jövője hirtelen bizonytalanná vált. Amerika politikája hozta a bizonytalanságot Koreára. Az Egyesült Államokat ezen felül teljesen készületlenül érte az afrikai válság. Egy diplomata, akivel a folyóirat tudósítója ugyancsak hosszasan megvitatta a jelenlegi helyzetet, így szűrte le mondanivalóját: „Egy utolsó szó az US (kül-) politikáról. Ha önnek az a benyomása, hogy itt egyáltalán nincsen ilyesmi, valószínűleg igaza van. Tény, hogy nincsen." Az ankét megállapítja, hogy amíg Dulles élt, ő csinálta az amerikai külpolitikát és akkora volt a tekintélye, hogy elgondolásait szó nélkül elfogadtatta. Herter mentségére felhozza, hogy sohasem volt olyan baráti közvetlen viszony közte és az elnök között, mint az, amely évek során elődjével kiépült. Másrészt viszont, éppen az olyan nehézkes, bürokrata gépezet, mint amilyennek az előbbiekben vázoltuk az amerikai külügyminisztériumot, fejet kíván, amely gyorsan és helyesen dönt. Herter nem egyéniség ehhez. Az elnök fáradt és érzi, hogy hivatása hamarosan véget ér, őtőle sem remélhető lendület. Ami a fontosabb külpolitikai elhatározásokat illeti, az is nagy baj, hogy minden lényeges döntéshez többen szólnak hozzá: 1. ) Az elnök. 2. ) A Fehér Ház. 3. ) Tanácsadó szervek. (Council of Economic Advisers, Budget Bureau, CIA, és a vezérkari főnökök.) 4. ) Külügyminisztérium. 5. ) Külképviseletek. 6. ) Érdekelt felek. (Development Loan Fund, Export-Import Bank, Atomic Energy Commission, Tariff Commission, Federal Action Agency és a többi tárca, esetenként.) Amíg itt döntésre kerül sor, ezt hosszú viták előzik meg, — végülis a legtöbb esetben egy, minden fél számára többé kevésbbé megnyugtató kompromisszumban egyeznek meg. Az ankét, vizsgálatait összegezve, megállapítja, hogy a külügyminisztérium túl bürokratikus, folyik az aktatologatás, végnélküli megbeszélések, ezt a luxust pedig vezető ország nem engedheti meg magának a hideg háborúban. Jóllehet, hogy a minisztérium vezető tisztviselői szerint az alapvonalakon nincs eltérés, az általános vonalvezetés előre meghatározott terv szerint megy végbe, de mindazonáltal azt senki nem vonja kétségbe, hogy jelenleg az Egyesült Államok külpolitikájában a külügyminisztérium döntő szava egyre inkább háttérbe szőrül más ellenőrző szervek előnyére. Mindebből, amit itt ismertettünk, két dolog domborodik ki. Az egyik az, hogy a jelenlegi körülmények között könnyű dolguk van a beépített kommunista ügynököknek. A másik az, hogy gyökeres változás nélkül az USA elveszíti a hidegháborút. Véleményünk szerint ezért döntő, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Mindannyiunk jövője ezen áll, vagy bukik. Nixon vagy Kennedy? Az amerikai elnökválasztással kapcsolatban egy angol konzervatív újság, a Daily-Express, vezércikkírója rámutat arra az örvendetes jelenségre, hogy hála Hruscsov magatartásának, demokraták és republikánusok egymást túllicitálva hangsúlyozzák antikommunista beálítottságukat és mindkét jelölt — Nixon republikánus oldalon, Kennedy a demokratáktól, — erélyes fellépést Ígér, hogy az Egyesült Államok tekintélyét a világban ismét helyreállítsa. Ez, a vezércikkíró szerint, azt jelenti, hogy az USA fokozni kívánja hadi potenciálját és hogy a külpolitikában erélyesebb hangnemet fog megütni. Kennedyvel, szerinte, a demokrata jobboldal került vezetésbe és alelnökjelöltjük, Johnson, ezt az irányt megerősíti, hiszen nem a liberál-baloldalhoz tartozik, -— akik Roosevelt elnöksége idején hangadóak voltak A Fullbright-Stevenson-Eleanor-Rooseveltcsoportnak ezek szerint teljesen kiesett volna a vezetés a kezéből. A cikkíró rámutat továbbá arra, hogy a demokrata kettősnek méltó párhuzama és nem ellenfele a Nixon-Cabot-Lodge elnök-alelnök jelölt páros, köztársasági vonalon. Következtetés: mindegy tulajdonképen, hogy ki fut be, bármelyik párt győz, is, a vonalvezetés lényegében egy marad. Kétségtelen, hogy a kommunistáknak és baloldali csatlósaiknak inkább lett volna ínyükre, ha sikeresen „futtathatták" volna, akár a Fullbright-Stevenson, akár a Symington-Fullbright párost, vagy ennek a lehetőségnek variánsait. Ezzel kapcsolatban emlékezetünkbe kell, hogy idézzünk egy régi cikket amelyet egy közismerten baloldali amerikai publicista írt annak idején az Eisenhower-Stevenson választás margójára. Ezek szerint, (1952-ben), ő, az USA és ezzel a világ „szocializálásának" esélyeit következőképpen Ítélte meg: ha Adlai (Stevenson) fut be: 5 esztendő, ha Ike (Eisenhower) akkor 20. Arról egyáltalán nem írt, hogy egy másik „trend", azaz irányzat is lehetséges lenne, miszerint a világ „szocializálása" ahogy ő ezt elképzeli, nem következik be! Ma 1960-at írunk; a 20 esztendőből is eltelt már 8 és ha jóslata beválik, még volna 12 esztendőnk! Arról nem is beszélve, ha történetesen nem Ike, hanem Adlai lett volna az USA elnöke, már nyakig benneülnénk a „szocializálási" kátyúban, — a nekünk még hátramaradt kevéske idő bizony, a jelentőségteljes tizenkettővel az óramutatón, nagyon is figyelmeztet, mennyire körmünkre égett a pillanat, amikor még megfordíthatjuk a történelem kerekét, hogy ne a mi kultúránkon gázoljon az keresztül! Annál is inkább, hiszen Hruscsov komolyan számol azzal, hogy még meg fogja érni a világkommunizmus győzelmét. Hruscsovot mindennek el lehet mondani, csak ámokfutónak nem, — ö tudja, hogy nem élhet örökké és tudja azt is, hogy nem a legegészségesebb. Neki is voltak már szívrohamai, nemcsak Eisenhowernek. Ha tehát azzal számol, hogy még megéri a világbolsevizmus diadalát, úgy ezt nem a jövő évszázadba helyezi át, mégcsak nem is a XX. szádad még hátralevő négy évtizedére, — hanem annál sokkal közelebbi időpontra. Valószínűleg ő is arra gondol, hogy ez az esemény tizenkét esztendőn belül bekövetkezhetik, — és ha valóban erre számít, akkor feltehető, hogy számításainak van némi reális alapja. Tudjuk, hogy ő a békés koekzisztencia kártyájára tett. Ennek egyik legjelentősebb atuját a jelenlegi amerikai elnökválasztások során akarja kézbe kapni. Ha nem így lenne, akkor nem tartotta volna annyira sürgősnek, most New Yorkba menni. Az UNO itt nyilván csak jogcím — ő személyes jelenlétével, helyesebben személyes tárgyalásaival, akarja az elnökválasztások menetét befolyásolni. És ha így van, akkor mégsem annyira mindegy talán, ki lesz a következő elnök: Nixon vagy Kennedy? A felületes szemlélőnek az Eisenhower adminisztráció gyengesége, katonai téren, elsősorban a nagy fegyverkezési versenyben, elkövetett baklövések, rengeteg
