Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
6. oldal ÚT 1960. október USA és a Szovjetunió között, — ennél ostobábbat nem is tehettek volna! így nyitottak ajtót az általános puhításnak; elsősorban az értelmiségnet zavarta ez meg magatartásában. Ennek az akciónak csúcspontjaként tekinthetjük a titokban jóelőre előkészített Hruscsovlátogatást az USA-ba. Akit még ez sem győzött meg arról, miféle titkos erők működnek az amerikai külügyminisztériumban, az vessen egy pillantást a „sikertelen" párizsi csúcskonferencia után elhangzott minősíthetetlen szidalmakra, amelyek csak úgy záporoztak Hruscsov sajtókonferenciáján Eisenhower és Amerika felé, — és tekintsen ezután az ernyedt és mentegetőző bárgyúságra, amellyel ezt a hangnemet a hivatalos hely visszautasította. A cikk ezek után foglalkozik azokkal a forrásokkal, amelyek a külügyminisztériumot függetlenítik, szinte a két nagy párt fölé emelik, Ezek: a diákcsere egyes országok között, stipendiumok engedélyezése, az élelmiszer „felesleg" eladása, a „stratégiai árúkkal" való kereskedés. Az itt felsorolt ügykörben a külügyminisztérium dönt és ezáltal egész gazdasági ágak felett gyakorol fennhatóságot. Az Egyesült Államok külpolitikája mindaddig nem igazodik a mindenkori elnök elhatározásaihoz, illetve a kongresszus döntvényeihez, míg véget nem vetnek a Hopkins-Acheson-politikának es nem szűnik meg az amerikai nemzeti vagyon mérhetetlen pazarlása az One-World-összeesküvés érdekében. A cikíró meggyőződése, hogy az USA külpolitikája prokommunista volt és marad mindaddig, amíg a kongreszszus és a nép nem veszik el a States-Departmenttől azt a politikai gépezetet, amelyet annakidején a „lendlease" alapján „foreign aid" — külföldi segély — címén magának felépített! Eddig a cikk. Lehet, hogy a magát Fighter-ként aláíró cikkírót amerikai kormánykörök túlságosan elfogúltnak és egyoldalúnak tartják, tény azonban, hogy a közvélemény nagy többsége ma ugyanazt a kérdést veti fel a külügyminisztériummal kapcsolatban, Már tudniillik azt, hogy valami nincsen rendjén. Továbbá tény, hogy a kongresszus részéről éppen a külföldi segéllyel szemben megnyilvánúló bizalmatlanság nem mese, hanem valóság, hiszen éppen nem régen vezetett ez komoly feszültséghez kormányzat és törvényhozás között. Nyilvánvaló, hogy a reprezentánsok és szenátorok többsége a kormány politikája ellen szavazott. Hogy ennek a kongresszus mindkét házában megnyilvánúló aggálynak mi az oka; ezt világosabban és tömörebben eddig senki sem fejezte ki, mint az idézett cikk írója. Még akkor is, ha talán sok demokrata és republikánus törvényhozó nem lenne hajlandó az itt ismerteiteket mindenben aláírni. És miután az itt nagy vonalakban ismertetett téma erősen és élénken foglalkoztatja a közvéleményt, semmiképpen nem tekinthető elszigetelt jelenségnek. Az egyik vezető amerikai folyóirat, az US. News & World Report is szükségesnek tartotta július 4-i számában beható vizsgálatot indítani, — hogy tulajdonképpen mi is a hiba az amerikai külügyminisztérium körül? Első pillantásra azonnal megállapíthatjuk, a nehézkes bürokratikus gépezetet tartják elsősorban felelősnek: ezt egy kép illusztrálja legplasztikusabban. Ezek szerint egy kábelgrammak, amely 8.30-kor érkezik Washingtonba, kb. 5-6 órát kell a különböző iktató és másoló helyeken időznie, míg végre, 14.30-kor, az illetékes tisztviselő kézhez kapja. Ez a tény már egymagában véve, minden gyors elhatározás megölője! Egy külügyi szakértő az US. News & World Report tudósítójának tömören ezt a képet adta: „A State Department túlságosan nagykiterjedésű, (Jelenleg 29 külön épületből áll. Most építenek a főépülethez egy úgynevezett „toldalékot". Ha ez elkészült, 7.500 tisztviselő lesz egy tömbben, s még 1.300 tisztviselő lesz 3 külön épületben. Szerk.) túlméretezett mind a tisztviselők száma, mind az adminissztrációs teendők szemzontjából. A szekértő véleménye szerint a külügyminisztériumban és a külszolgálatban a tisztviselői személyzetet 50°/o-kal lehetne csökkenteni, — a nemzeti érdekek nagy előnyére. Szerinte a leghatásosabb külképviselet az, amely csekélyszámú, de jól összedolgozott és alapos szakértelemmel rendelkező tisztviselőkkel működik, akik a lényegre fektetik a fősúlyt. „Ami ezenkívül történik, az felvágás." Az illető rámutatott arra, hogy a háború után sok szervező hajlammal rendelkező osztályvezető valóságos adminisztrációs császárságot épített ki maga körül, ugyanakkor a külképviseletben túl sokan vannak, akiknek semmiféle külpolitikai elgondolásaik nincsenek és csak a fényűző élet, meg az ezzel járó tekintély érdekli őket kizárólag. Egy másik külügyi tisztviselő védte a minisztériumot. Azzal, hogy már sokan akartak a személyzetből lefaragni, de a vége mindig az volt, hogy rájöttek, a State Department mégsincsen túlméretezve. Természetesen ezt a vitát nem a különböző részletkérdésekkel megbízott kis fogaskerekek döntik el, hanem a központ, az agy, ahonnét az elhatározások elindulnak: a tervező osztály. Miként működik ez, milyen gyorsan képes cselekedni? Ennek az osztálynak egyik tisztviselője hivatalának működését „elefántcsont-toronyhoz" hasonlította, amelyet Dean Acheson idejében állítottak fel, azzal az elgondolással, hogy idősebb, tapasztalt diplomaták itt összpontosíthassák erejüket, tehetségüket és fantáziájukat nagyvonalú tervekre — anékül, hogy energiájukat felforgácsolná a napi, aprócseprő adminisztráció. Az illető szerint osztályuk nagy befolyással működött Acheson alatt. John Foster Dulles viszont semmi hasznát nem vette és eredeti céljainak megfelelően a National Security Council tervező bizottsága működött. Hogy a külpolitikai tervezés körüli helyzetre még élesebben rávilágítsunk, érdekes kiemelni az ismertetett ankétből a következőket: Amikor az afrikai problémák egyre bonyolultabb formát kezdtek ölteni, néhány évvel ezelőtt Washingtonban egy közös csoport dolgozta fel őket, amely amellett még Indiát és Görögországot is kezelte. Valaki megkérdezte a tisztviselőt, aki a Szaharától délre fekvő Afrikára, volt illetékes, hogy volt-e valaha ezen a vidéken. Azt felelte, hogy egyszer két hetes repülőkörútat tett e terület egyes részei felett. „De” — hansúlyozta mentségképpen — „Senki más sem volt itt, akinek még ennyi tapasztalata is lett volna." Azóta megváltozott a helyzet, — állapítja meg a folyóirat, — és Afrika ma az osztály egyik főtárgya. Másik alapvető hibának tekinti egy jelenleg kormányon kívül álló személy, hogy bár a külügyi problémákkal foglalkozó tisztviselők rendkívül műveltek és képzettek, munkájukat nagy szorgalommal és odaadással látják el „egyszerűen nem képesek a velük szemben álló ellenfél forradalmi mentalitását felfogni. Ennélfogva nincs egyöntetű elgondolásuk arról, ami a jelen történelmi időszakban történik. Természetesen rendelkeznek egy úgynevezett teoretikus tudással, de minden egyes tisztviselő csak a maga szektorában szakértő. Valószínűleg csak egy tárgykörbe, vagy egy problémába dolgozta bele magát, és senki sincs, akinek átfogó képe lenne." 15 esztendő alatt az Egysült Államok több, mint 80 milliárd dollárt osztottak szét ajándékok, kölcsönök, élelmiszerfeleslegek és egyéb gazdasági és katonai segélyek címén. Csillagászati összegeket adtak ki tengerentúli katonai támpontokra. Mégis, ma a külpolitika kritikusai bizonytalannak, megbízhatatlannak, ingatagnak tartják az egész szövetségi hálózatot. Miért? Miképpen lehetséges egyáltalán, hogy Szovjetoroszország, — zsarolfenyegetve, sértegetve, kíméletlenül legázolva minden ellentétet, — győzelmet győzelem után arat a hidegháborúban? Amerika elnöke, vezető tisztviselőktől körülvéve sétált bele a párisi csapdába, amelyet Szovjet-
