Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
1960. október Ül 5. oldal hér kötelére. Hruscsov változtatott azon a vörös biblián, melyet Marx, Lenin és Sztálin tettek a diktatúra Magna Cnarta-jává. Hruscsov hirdeti a koekzisztencia elméletét és tagadja, hogy a fegyveres hekatomba elkerülhetetlen lenne a kommunista és a nemkommunista világ népei között. Tagadja, holott Lenin tanításának egyik alapvető tétele ez. Mao, aki egyike a vörös biblia gyakorlatba átültetőinek, fenyegetve látja a tételt es fedezve az orthodoxia prestige által, rebellált az újító mozgalmi tőnökkel szemben. Az utóbbi hónapokban az ellentétek már valóban ideológiai háború karakterisztikumait mutatják. A Kreml az orosz és más csatlós államokból kikerült szakembereit, akik a kínai nemzetgazdaság kiépítésében, megszervezésében tevékenykedtek, kivonta és ezzel elég durva formában utalt arra, hogy módjában van ezen a térén le nem küzdhető nehézségeket okozni, tehát, hí Mao nem enged a doktrinárius kérdésben, úgy Vöröskína nem kerüli el a gazdasági csőd megpróbáltatásait. A helyzetkép határozottan komoly a bolsevista blokkon belül. Vöröskína befolyásterületét az utóbbi években jelentősen kiterjesztette mind Afrikában, mind Latinamerikában. Egy törés Peking és a Kreml között, ami, — bár én nem hiszek benne, de tekintettel Hruscsov inpulziv természetére, mégsem egészen elképzelhetetlen, — megosztaná a bolsevista egységet és sebezhető felületeket tárna fel a Nyugat számára a vörös monstrum testén. Ebben a belső harcban Nyikita Szergejevics Hruscsovnak átütő személyes sikerekre van szüksége nemzetközi síkon, melyek személye prestigét emelik a világforradalmárok otthonában. Váratlan megjelenése az Egyesült Nemzetek csarnokában ilyen sikerekre való törekvés szolgálatában történik és a Nyugatnak ezt így is kell értékelni. Mao, ma a diplomácia területén izoláltan, a sakktáblán hasonló értékű húzást tenni nem tud. N. I. Mi a baj az amerikai külpolitikával? A„Nation Europa", német jobboldali folyóirat augusztusi számában igen érdekes cikk jelent meg, felsorolván az aggasztó tünetket, amelyek az amerikai külpolitika körül észlelhetők. A cikk bevezetőként megállapítja, hogy 8 esztendővel ezelőtt az amerikai nép megbuktatta a húsz esztendős demokrata kormányzatot, amely egy az USA történetében példátlan bürokratikus és militarisztikus gépezetet konstruált. A republikánusok győzelmének egyik föoka abban az általános felháborodásban keresendő, amelyet az előző demokrata éra prokommunista külpolitikája váltott ki. Űgyszólván nemzeti felkelés volt ez, amely a New-Dealt elsöpörte, mert nemcsak a republikánusok, de maguk a demokraták is azt remélték, hogy Eisenhower kormánya Washingtonban tabula-rasa-t fog csinálni. Mi lett mindebből? Véghezvitték-e a tisztogatást a Statesdepartmentben, az amerikai külügyminisztériumban? Kiemelték-e a republikánusok az amerikai külpolitikát abból a szörnyű összevisszaságból, ahová Hopkins és Acheson alatt süllyedt? Sikerült-e ezalatt az idő alatt a kommunista világhódítók terveit elgáncsolni és mindazoknak a népeknek a hitét megerősíteni, amelyek szabadságukat vissza akarják nyerni? Sikerült-e végre letörni a külügyminisztérium végzetes One World — egy világ — áramlatát, amely minden nemzeti értéket hajlandó feláldozni csak azért, hogy előkészítse a nagy összefogást és egybeolvadást a Szovjetunióval és Vöröskínával? Tragikus nem minderre a válasz. A különbség lényegében véve csak az, hogy míg a New-Deal emberek pimaszúl és nyíltan falaztak a kommunizmusnak, addig ez most burkoltan ment tovább, az elődöknél nyíltan gyakorolt elnyomás helyett, amely kizárólag csak az antikommunista erőket sújtotta, gyakorlatba lépett a közvélemény tervszerű elbutítása. Igaz, hogy mindazok a jeles urak és hölgyek, akik Franklin D. Roosevelt dicsőséges korában nyíltan hangoztatták probolsevista beállítottságukat, most fedezékbe vonultak vissza, — rendszernit vezető UNO- állásokba, vagy liberális alapítványok igazgatósági bársonyszékeibe és a nagytőke által foglalkoztatott ügyvédi irodákba. Az egyetlen igazán szembeötlő különbség 1950 és 1960 között az, hogy míg tíz esztendővel ezelőtt a közvélemény fórumán teljes nyíltsággal lehetett a külpolitikai őrségváltás szükségességét megindokolni, — ma a kritikusok és a figyelmeztetők hangja csodálatosképen teljesen elnémult. Elnémultak egyrészt megfelelő „megdolgozás" következtében, vagy egyszerűen azért, mert időközben megfosztották őket a szükséges szócsőtől. 196 0-ban összehasonlíthatatlanúl nehezebb az amerikai nép figyelmét felhívni arra, hogy jelenleg egyáltalán nem létezik olyan külpolitika, amely az orzágot megvédhetné, — mint 1950-ben volt. Jalta volt és marad a kommunizmus felé való kijátszás szimbóluma. Az elnök tanácsadói Jaltában Harry Hopkins, Alger Hiss és Charles Bohlen, (Hopkins kegyence) voltak. Hopkins meghalt azóta, Hiss börtönbe került, de Bohlent, Dulles halála után, kerülő úton megtették Herter külügmyniszter tanácsadójának. Ö kísérte el Eisenhowert az utolsó csúcskonferenciára, — amely azután dugába dőlt. Közismert róla,hogy ő az, aki minden külpolitikai hírt „ellenőriz". így példának okáért ő dönti el, mi az, amit az Egyesült Államok és a külvilág megtudhat, ő dönt afelett, hogy mi szivároghat ki az USA által csúcskonferencián tanúsított magatartás felől, tovább menve, ő cenzúrázza a szenátorok határozatait, mielőtt nyilvánosságra kerülnek. Amikor 1950-ben „új" garnitúra került az amerikai külügyminisztériumba, az érdekeltek siettek megállapítani, kit illet az utolsó szó az amerikai külpolitikában, az új republikánusokat, vagy a régi kommunista-barát klikket? És valóban sikerült nekik Hiss társát, Bohlent, egy nagyonis befolyásos helyre előretolni: a moszkvai amerikai nagykövet állásába. Mc Carthy szenátor megkísérelte ugyan a kinevezést megkontrázni, a szenátus mégis kétharmad többséggel jóváhagyta Bohlent állásában. Ha ma körültekintünk a világon, mindenütt ugyanaz a megdöbbentő kép tárul elénk: mindenütt ugyanaz a gyámoltalan meghátrálás. Még saját házuk küszöbén is megtűrik az Egyesült Államok a vörös Kubát és most azon fáradoznak, hogy az amerikabarát Trujillot megbuktassák, — mert „diktátor". Az ilyent csak akkor hajlandó az amerikai külügy megtűrni, ha az illető világosan és félreérthetetlenül vörös! Ha az Egyesült Államokat körülvevő világban ilyen a helyzet, — belül még sokkal rosszabb. Itt minden kommunistaellenes megmozdulást már csirájában elfojtanak és minden rendelkezésre álló eszközzel támogatják azokat az egyesüléseket és tömörüléseket, amelyek a bomlasztást segítik elő. 1954-ben McCarthy szenátort „megrendszabályozták" kollégái, mert kézzelfogható bizonyítékai voltak a hadseregben működő kommunista erőkről. (Ha Mc Carthy kezét nem kötötték volna meg, ma az Egyesült Államok hadereje vezetne a rakéták terén. Szerk.) Mc Carthy „megrendszabályozása" a kommunisták műve volt és ezt az akciót a külügyminisztérium támogatta. Amikor a kongresszus ellenállását ily módon sikerült megtörni, egy csomó cserelátogatást pártfogoltak az
