Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
KICSINYEINKNEK SZÉP CERCERUSKA Jj í ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény t : özvegy ember s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mindakettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony. Lakott az özvegy ember szomszédságában egy özvegy asszony s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Czerceruskának hivtak, az udvaron játszadozott, átszólt a kerítésen: — Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem s én titeket tejbe, vajba fürösztiek. Megörült ennek Cerceruska, futott az édes apjához s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony. — Biz’ a’ jó lenne, — mondá az özvegy ember -— s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt. Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta, morókálta a mostohájok, de aztán csak megfordult az indulatja, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt. — Hallod-e, — mondá Cerceruska a húgának — ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá. — Én nem bánom, — mondá a kisebb leányka, — menjünk világgá. Jókor reggel fölkeltek és azt mondták a mostoháj oknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené. — Csak menjetek, — mondotta az asszony, — ugv sem veszem semmi hasznotokat. S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánok szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: az Űr Isten engedje meg, hogy amely állat lábnyomából isztok, azzá változzatok! Na, ment mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának: Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lábanyomából igyál, akárhogy megszomjuhozzál. A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdtek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódörogtak. Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, ele nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sirdogálva s mihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lábanyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle álat-tá változzék, gondolá magában. Hát, Uram Jézus, ne hagyj el! — ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott. Eközben Cerceruska tele szedte a kosarát s néz erre, nézz arra, hát sehol sincs a kicsi hugo.cskája. Keresi, kiabálja, s jaj Istenem, nem találja. Sirt Cerceruska, sirt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét. — Oh Istenem, Istenem, — sirt Cerceruska, -— ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat s őzzé változott. Megölelte az őzike nyakát s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi kis testvérét. Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére, meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott s addig neki békét nem hagyott, mig egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához s még erősebben ugrált, vinnyogott. Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg hanem szaladt egyenest a boglyához s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát. — No, várj csak, mondá a vadász, — még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg. No hiszen elállóit szeme, szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sirdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére s könyörgött a vadásznak : — O édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém. — Mit beszélsz, te leányka, te, — nevetett a vadász, — már hogy lehessen leánynak őz testvére. Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére. Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből s azt mondta : — Ne, félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek a palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya. Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát s úgy sétált a királyi palotába. Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar. Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, 7
