Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
nézte rossz szemmel. Ennek az asszony nak volt egy leánya s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cercernskát meglátta. Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király, — gondolta magában, — de abból ugyan nem lesz semmi. Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öreg asszony: — Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy. Cerceruska belé nézett a tóba s abban a minutában a gonosz asszony belélökte. Hej, Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öreg asszony odaszólt neki: — nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj. Haza jő estére a király s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hivatja az asszonyt: — Hol van Cerceruska ? — Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével. Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani. Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat Ígért annak, aki viszahozza, de Ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta. Egész napokn keresztül ott járt-kelt a király a kertben s az őzecskét simogatta, kérdezte: nem láttad-e Cerceruskát ? De az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni. Látta ezt az ördöngős, gonosz asszony s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. 0 bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy a király menjen el hazulról, egyszeribe mészárost hivatott s bementek a kertbe, hogy1 a vérét vegyék szegény őzecskének. Haj, szegény teremtés mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai. Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava s elkezdett beszélni : Kelj ki, édes Cerceruskám, Tónak fenekéből, Nagy halnak beléből! Fenik a kést gyenge bőrömnek, Mossák a réztányért piros véremnek! Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt öszekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét. Kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja s csakugyan benne volt Cerceruska. ügy láttam, mint ma, hogy élt s még százszor szebb volt, mint annakelőtte. Volt öröm, de milyen ! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztül bucskázott a fején s hopp! hallgassatok ide! — egyszeribe visszaváltozott leánykának. Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, belédobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hivatott, az összeeskette s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllön leereszkedett. Ha kiszállanak, legyenek a ti vendégetek. OTTHONI HARANGSZÓ Uj novelláskötettel gazdagodott a magyar emigrációs irodalom. Nagy Lajos, református esperes, McKeesport-í lelkész, saját kiadásában most jelentette meg “Otthoni harangszó” c. újabb könyvét, mely egy csokor apró történetet tartalmaz. Örömmel és szeretettel üdvözöljük az uj könyvet, melynek minden betűjén érzik egy izzigvérig magyar ember és magyar iró vitathatatlan tehetsége. Apró, kis történetek, egyszerű emberekről, derűs mesék a régi pataki diákéletből, földnélküli Jánosok és a magyar édesanyák a könyv hősei. Minden kis novella egy-egy gyöngyszem, egyszerűségében is megkapó, sőt olykor szivbemarkoló, egy, fajtájáért, hitéért és Hazájáért rajongó magyar pap-költő önvallomásai. Meleg szeretettel köszöntjük Nagy Lajost és a távolból szorítjuk meg kezét azért a sok szépért, amit könyvével nekünk nyújtott. Bevezetőjében azt Írja: “Nem irodalmi babérról álmodom: otthoni harangszó akarok lenni, hogy emlékeztesselek; honnan jöttél és hová tartozol.” Maradjon továbbra is “otthoni harangszó”, hisz talán sohasem volt olyan nagy' szükség rá mint most és mert nem álmodott irodalmi sikerről, talán éppen ezért fogja megkapni. Az uj könyvet mindenkinek szeretettel ajánljuk! Sz. L. 8
