Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
0. F. CSALÓDÁS A nap meleg sugaraival célbavette a földet. Mivel senki sem akadályozta meg, egy eltévedt fénykéve egyenesen az arcomba sütött. Ez minden esetre nagy udvariatlasság volt tőle, mert egyáltalán nem volt tekintettel arra, bogy én pont ezen a napon legalább hajnali tizenegy óráig szerettem volna aludni. Az arcomba tiiző meleg azonban felébresztett. Kénytelen voltam felkelni s összehúzni a függönyt. Alig feküdtem azonban vissza, hogy a sajnálatosan félbeszakadt alvásomat folytassam, amikor csengeni kezdett a telefon. — Azért sem kelek fel — határoztam el magam s fejem a párnába fúrtam. De minden igyekezet hiábavaló volt, mert a telefon makacsul csak tovább csengett. Mit tehettem volna egyebet, mint a méregtől hupikékre változott arccal ismét kibújtam az ágyból. A méreg ugyebár még érthető, mert hiszen hosszú alvásnak akartam szentelni a napot, de hogy miért éppen a hupikék szint választottam arcszinemül (amikor türkizkék a kedvenc színem), azt már jómagam sem értem. Közben természetesen nem felejtkeztem el Bell barátunkat is közvetlen szavakkal illetni, mivel igazán várhatott volna még egy pár évszázadot a telefon feltalálásával. Szóval, a huszadik század eme hasznos, de felette kellemetlen vívmányán keresztül egy igen kedves barátom, (akit most minden kedvessége ellenére is a pokol fenekére kívántam), arról értesített, miszerint egy órán belül városunk Sunny-side-i részén lévő strandon kíván velem találkozni. Az ő óhaja még nem birt olyan hatalmas csáberővel, amivel engem elcsalhatott volna az ágytól. Ezt valószínűleg ő is sejthette, mert ismerve vonzalmamat a gyengébb nem iránt, csaléteknek még megjegyezte, hogy : a menyasszonya el fogja hozni a fiatal, igen csinos unokahugát. Ez hatott. így azután már érthető, hogy alvás ide, alvás oda, félórán belül már kint is voltam a strandon. Úgy látszik az Egek Ura megsajnált s kárpótlásképpen a nemalvásért ragyogó szép idővel borította be Torontót és környékét. Ehhez a szerencséhez párosult még az is, hogy aránylag kevés ember tartózkodott a vízben. Szenvedélyes úszó létemre úsztam egy pár hosszat, majd kiültem a medencét szegélyező korlátra. Szembe a nappal, szembe a vízzel s főleg szembe azzal a két csinos ifjú hölggyel. Éppen rágyújtottam egy cigarettára, amikor egy feltűnően jóalaku fiatal nő lépett hozzám és természetes egyszerűséggel tüzet kért. Ujkanadás létemre akármilyen hadilábon is állok az angol nyelvtanulással, ennyit még mindenesetre baj nélkül megértettem. Miután rágyújtott megköszönte s oda ült mellém a korlátra. Mivel hajlandóságot mutatott a beszélgetésre, én illendőnek tartottam megszólalni. Természetesen a tőlem telhető legtökéletesebb angolsággal: — Ma szép idő van. Ó kérem nincs ebben semmi boszorkányság, mert a kis társalgási könyvecskémben ez az első mondat. S mivel minden tanulás alkalmával csak eddig jutok el, igy már érthető, hogy kénytelen voltam megtanulni. Igyekezetemet mindenesetre siker koronázta, mert 0 is megértette. Sőt mi több .. . — Igen. Ma nagyon szép idő van —• jött a kedves válasz. Egészen felvillanyozott e bársonyos hang üde csengése és elhatároztam, akármilyen nagy szellemi megerőltetésembe is fog kerülni, de minden angol nyelvtudásomat összesezdve, beszélgetést fogok folytatni ezzel a kedves, szimpatikus kislánnyal. Mintegy tizpercig tarthatott, amig össze tudtam szedni, a következő rövid, de épkézláb mondatot. Természetesen először magamban egyszer-kétszer elmondtam, hogy minél tökéletesebben, minél érthetőbben tudjam kimondani. — A viz ma nagyon jó — mondtam fejemmel a medence felé intve. Ő hálásan nézett rám, hogy ismét én törtem meg a csendet és mosolyogva válaszolt. — Igen, ma nagyon jó a viz. Ugy-e milyen remek angolnyelvü társalgó vagyok én, ha egy kicsit igyekszem? Ismét kínos csend következett s én már azon gondolkoztam, mivel nagyfokú angol tudásom már teljesen kimerült; mit is lehetne még mondani? De arra, hogy egy szót is szóljak már nem került sor. Ugyanis megjelent a színen egy másik ifjú hölgy s a következőképen üdvözölte az én bájos kis társalkodónőmet. Talán mondanom sem kell, tökéletes magyarsággal. —• Szervusz Kózsi. De rég nem láttalak. Mit csinálsz itt? — Amint látod napozom — jött a válasz — s mitöbb ezzel a kanadai fiatalemberrel beszélgetek. Te nem is hiszed, hogy az én gyatra angol nyelvtudásommal, milyen szépen elbeszélgettünk. Meg kellett kapaszkodnom a korlátba, mert félő volt, hogy beleesem a vízbe. A csalódás fájdalma a szivembe nyilait. Végül úgy határoztam, hogy legalább az O örömét nem rontom el s jólnevelt kanadaihoz illően “see you again” köszöntéssel eltávoztam csalódásom színhelyéről. 14
