Új Szó, 2022. november (75. évfolyam, 253-276. szám)
2022-11-26 / 273. szám
8 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2022. NOVEMBER 26. www.ujszo.com „Izvinyitye, „Megsárgult, kézzel írott lapok... Felszabadulás után - Magyarok internálása. A szöveg alatt egy dátum: 1945-1949 Szovjetunió. Egy régi dosszié kiadta tanúságtételét.” Ifj. Flórián László nemrég megjelent Izvinyitye, agyin klop... című könyvének függelékében így folytatja: „Jóval a könyv kéziratának összeállítása után került a kezembe egy régi dosszié, s abban meglepődve találtam rá az apám által írt jegyzetre. Ahogy ő maga is írja, ez nem élménybeszámoló, személytelenül, jogászi pontossággal, száraz tényekre alapozva írja le röviden mindazt, amiről a könyv tulajdonképpen szól. Ami a magyarokkal történt a felszabadulás után. A nagy része azzal foglalkozik, hogyan is volt ez az internálótáborokba, az ún. málenykij robotra történt elhurcolás, ami aztán 3-4-5 évig tartott. 1913-ban született dr. Flórián Lászlót 1945. március 6-án akkori munkahelyéről, Késmárkról hurcolták el az NKVD (Belügyi Népbiztosság, a KGB elődje) a Szovjetunióba, ott a hírhedt nusali táborban három és fél évig raboskodott három társával, dr. Fiedler Viktor orvossal, Pásztor Géza mérnökkel és Kovács Gyula gépésszel együtt. Fia, ifj. Flórián László, aki a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarán magyarangol szakon szerzett diplomát, a kaukázusi Gulag poklában töltött évek szörnyűségeit próbálja felidézni főként édesapja sorstársainak emlékirata és a Fiedler doktor családja által megőrzött napló alapján, beleszőve a Flórián család gyér emlékeit is. A könyv elején (Apám emlékére című fejezetben) a szerző még azt írja, hogy „apám nem vezetett naplót, s emlékiratokat sem írt”, mert a dossziéra csak azután bukkant rá, hogy elkészült a könyv kézirata. Ezért a Függelékben eredeti kézírásban csatolja a dosszié szövegét. Sok mindent megtudtam e könyvecskéből. Bár a négy említett fiatalembert civilként internálták, több párhuzamot véltem felfedezni az 1944-ben kassai magyar diákként munkaszolgálatra behívott, majd orosz hadifogságban három és fél évet töltő édesapám története között. A fogságról én magam is beszélgettem Laci bácsival, akit ismertem - fia és menye egyetemi társam volt, egy életen át a legközelebbi barátaim de akkor még részleteket nem nagyon tudtam, mert édesapám csak 2011 karácsonya előtt mesélt nekem róla. Laci bácsi, aki 1989-ben, még a forradalom előtt hunyt el, is csak magát a tényt emlegette, konkrétumok nélkül. A dr. Flórián Lászlóról, a könyvről, a benne feldolgozott eseményekről a kiadvány szerzőjével, ifj. Flórián Lászlóval folytatott beszélgetésből kiderült, a téma azóta foglalkoztatja, hogy megtudta, a Nemzeti Emlékezet Intézete szlovák nyelven közzétette az elhurcoltak emlékiratait, egyebek mellett Pásztor Gézáét is, amely az ő fordításában folytatásokban meg is jelent magyarul a Felvidék.ma honlapján. Ráadásul a bársonyos forradalom után készült, sajtóban megjelent néhány beszélgetés megtaláltatott a családi archívumokban. Az évek során a téma Fokozatosan bővült, miután rábukkantak egy listára a nusali táborban elhunytak nevével, amelynél az a megjegyzés áll, hogy ezt egy ismeretlen orvos készítette és csempészte ki. ,Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy utánanézzek a témának. Legalább abból a kevésből, amit apám elbeszéléséből tudok. Utána felkutattam az 1968-ban Svájcba emigrált, s Waldshutban élt Fiedler Viktornak a leszármazottak Rimaszombatban, az egyik lánya, egy idős hölgy, ott él - a másik kiment Svájcba. Nem akartak már fogadni látogatókat, mert a téma eléggé felbolygatta őket, de miután én személyesen jelentkeztem náluk, s hallották, hogy Flóriánékról van szó, üzentek, hogy szívesen látnak. Ott derült ki, hogy Viki bácsi is naplót vezetett. Ez lett a második forrás a könyvhöz, a harmadik, amit mi, Károly bátyám és Anikó húgom összekapartunk a saját emlékeinkből. Amikor a kézirat összeállt, nem tudom, mit keresve, megtaláltam anyám egy régi dossziéját, aminek az volt a címe, hogy »Anyám iratai és a Gulag«, s anyám végrendelete mellett ott leltem rá az újságkivágásokra, ő vagy Api tette el őket annak idején. Lapozgatva ezeket, látom, hogy az egyik azt a címet viseli, hogy Felszabadulás után magyarok internálása, a végén: 1945-1949 Szovjetunió.” Hogyan emlékszel édesapádra? Az én emlékeimben egy elegáns úriember él, aki előzékeny volt, kedves, soha nem bántó, tisztelettel volt mindenki iránt. S volt egy sajátos ízű humora, amely közben huncutul mosolygott. Azt, hogy én hogy emlékszem, nehéz összefoglalni pár mondatban, mert életemnek első negyven évét vele töltöttem, vannak gyermek- és felnőttkori emlékeim. Felnőtt fejjel azzal ugrattuk őt, hogy „ha te nyugdíjba mész, elmész köszönő bácsinak”. Mindig angol gentlemanként viselkedett, megjelenésében is az volt, soha nem láttam őt „tyeplákiban”, nem is volt neki, pedig dolgozgatott az eperjesi kertben. Dühösnek láttad? Ó... azt igen, egy párszor biztos volt oka is rá, de ezek nem felnőttkori emlékek, s akkor is uralkodott magán. Hogy mondjak erre egy jó példát: már nem mdom, mit követtem el, de nyilván megszegtem valami tiltást, és apám nem azt csinálta - anyámmal ellentétben, aki, ha megjelentem előtte, felpofozott, mert hirtelen keze volt -, hogy behívott a szalonba. Ott agyin klop” volt a fekete szekrény, ami most itt áll a szobában, annak volt egy fiókja, azt kinyitotta, kiszedett belőle egy összetekert szíjat, s odaállt folém, mondván, „no, fiam, hány ütést érdemelsz?”. Én meg siránÉdesapád a lágerből már Eperjesre tért haza? Amikor visszajött az orosz fogságból, előbb Debrecenbe szállították, onnan került Tornaijára a nővéréhez, ahol „feltáplálták”, majd végül pozsonyi céghez, az Investinghez került jogészként - itt dolgozott nyugdíjazásáig, mert bár letette az ügyvédi vizsgát, a szovjetunióbeli „tartózkodásának” eredményeként nem lehetett az Ügyvédi Kamara tagja. Egyébként ügyvédi pályafutását Késmárkon kezdte Dr. Kéler Tibor irodájában. Téma volt, hogy hogyan ismerkedtek meg édesanyáddal, Hensch Rózsával? Többször is elmesélték: apánk kötelező katonai szolgálatát teljesítette 1937-ben Lőcsén, s el-eljárt ottani ismerőseihez. Egy alkalommal épp látogatóban volt a család egyik rokonánál, s a lányuk legjobb barátnője volt anyám. Apám ebéd után elszundikált kinn a kanapén, itt látta meg anyám, gondolván, hogy „milyen jóképű katona”, s mikor folébredt, nyilván bemutatták őket egymásnak. .. 1942-ben öszsze is házasodtak. Ez az ebéd utáni szundizás később is megmaradt nála... Beült a fotelba, vagy ledőlt a díványra, s azt mondta, „zsongjatok”, mi meg nyugodtan beszélgethettünk. Ezt én is megörököltem... Voltak csodálatos húzásai, s a gyerekek észre sem vették, hogy ez nevelési módszer. Például: a kompótos tányérkából raíináltan felhajtotta a levet, de előtte elmondta, hogy „gyerekek, megmutatom nektek, mit nem illik csinálni”. Igen, ez később a Mrs. Simpson címszó alatt szerepelt, ő az a hölgy, aki miatt a brit uralkodó lemondott a trónról. „Képzeljétek, mit csinált Mrs. Simpson? Hát ilyet soha nem szabad!” - mondogatta. A hármak, azaz a három jó barát: Flórián, Fiedler, Pásztor kozni kezdtem, de megkaptam az adagot. Nem dühből, haraggal, hanem nevelési szándékkal. Manapság lehet, hogy börtönbe zárnák gyermekbántalmazásért, de megtette a hatását. Széles látókörű, művelt ember volt. Valóban olyan ember volt, akire föl lehetett nézni. Sok mindenről megvolt a véleménye. Az otthoni neveltetésben, ha áttételesen is, de megjelent az orosz emlék, annyiban, hogy tudtuk, nem szeretjük az oroszokat. Persze, azt is, hogy nem szabad általánosítani, mert ez a Szovjetunió azon éveire, embereire, katonáira vonatkozik, akik kiszolgálták a rezsimet. Sőt, annak idején, amikor ’70-ben Eperjesről Pozsonyba költöztünk, az volt az egyik oka is, hogy ott, keleten „túl közel vannak az oroszok”. Eperjesre. Ott rögtön az eperjesi Magasépítő Vállalat jogi osztályán kezdett dolgozni, így emlékezünk a bátyámmal, s később a jogi osztály vezetője lett. 1969-ben egy hasonló Az eperjesi Flórián-ház </■ A könyv címét adó anekdotát - „Izvinyitye, agyin klop” - mikor hallottad? Sokszor hallottuk. Felnőttként másképp látja az ember, de akkoriban az agyunkra ment. Ez egyike azon sztoriknak, amiket szeretett mesélni. A tábor fabarakkjaiban nyüzsögtek a bogarak, mászkáltak a falakon, a plafonon. Egyszer, amikor a közös tiszti étkezdében beleesett egy poloska apám levesébe, s a mellette ülő nacsalnyik észrevette, kézzel belenyúlt apám levesébe, bocsánatkéréssel, hogy „elnézést, egy poloska”, s kidobta a levesből a bogarat, majd folytatták az étkezést...
