Új Szó, 2022. november (75. évfolyam, 253-276. szám)

2022-11-16 / 265. szám

SZALON ■ 2022. NOVEMBER 16. www.ujszo.com 23] Győry Attila Egy punk esete a november 20-ai forradalommal 1989. november 17- én (pén­teken) Prágában megmozdult a tömeg. Hogy hol voltam én? A Fekete Lyuk nevű punkklubban pogóztam a Sexepil nevű punkbanda zenéjére. Ilyen forradalmár voltam. 3 nap kellett, hogy Prágából megérkezzen a forradalom szele Pozsonyba. November 20-án (hétfőn) este éppen ott dekkoltam a Mihály-ka­­pu alatt, vártam egy rüfkére, mert úgy volt, hogy kávézni megyünk a Mihály Kávéházba. Valahonnan nagy zsivaj közele­dett. Füleltem és sejtettem, hogy BAJ lesz... mert jönnek megint ezek a suttyó Slovan-drukkerek, és ha kiszúrnak, nincs kegyelem. Ki­csit behúzódtam...- Szlo-vá-ci... na no-hi! Ahogy közelebb jöttek, meg­könnyebbültem. Láttam, hogy szó sincs ütődött drukkerekről, csupa művelt arc, szakállas mandrók, ropogós egyetemista csajok meg a sleppjük masírozott a Mihály-ka­­pun kifelé. Láttam rajtuk, hogy egytől egyig szédültek. Valamitől betéphettek rendesen... A rüíke nem jött, kaptam ma­gam, elvegyültem a tömegben, jó­pofának tartottam ezt a vonulást. Gondoltam, az ilyesmiből nem maradhatok ki, én is be akarok tép­ni, én is bolond akarok lenni, azt akartam, hogy az én szememben is égjen a privát őrület szent láng­ja, ragadjon magával a vihar - bár hangsúlyozom, azt sem tudtam, honnan fúj a szél. Az egyre dagadó tömeggel lecsu­rogtam a Prior alá, onnan a Hviez­­doslav térre, és döbbenetemre, csak jött, jött a nép, pillanatokon belül megtelt a tér. Az egyik szoborra felkapaszko­dott valami ismereden palimadár - a körülöttem állók mutogattak rá, ő Knazko, a színész. Fogalmam sem volt, kicsoda, de az ipse tudott valamit, mert a haverjával - aki szintén valami alfahím lehetett, de már nem is emlékszem a nevére -, felváltva pörgettek minket, az im­már többezresre duzzadt tömeget. Skandálni kezdtek egy megafon­­ba. A bőröm libabőrzött, éreztem a brutális ufó utópiát. Rendszerváltásról, kommunis­tákról, demokráciáról hablatyoltak. Nem értettem... DÖBBENET. Körbenéztem, mit csinálnak ilyenkor a fakabátok, támadnak vagy sem. De csak néztek ők is döb­benten. Valamit sejtettek, ahogy a vadludak a levegőből, hogy vihar közeledik. Csak nyomták a rizsát szédülten, kapcsolgatták riadtan, tanácstalanul a rádiójukat. De nem léptek: toporogtak, várták a parancsot az ütközetre. És a pa­rancs csak nem jött. Valahol égtek az agyak ezerrel. Eközben Knazko precízen tolta a szobor tetején:- Szlobodné volbi... Mi van??? Valami ismeretlen fickót - Ha­­velt demokráciát meg hasonló­kat emlegetett... Mit emlegetett? Üvöltött! A düh szétrobbantotta az agyát, s mint valami atom­bomba lökete, egy szélhullám vitte a dühöt a térbe, lecsapott a tömegre, a tömeg megmozdult, hullámzani kezdett, és a torkok­ból kiszabadult valami félelmetes üvöltés, olyan elemi formában, hogy a közelben gyülekező riadt rendőrök összerándultak félel­mükben, falkába tömörültek, mint a riadt állatok. A tömeg ekkorra már eksztatikus állapotban skandálta:- Nyeh zsiju volbi!- Nyeh zsije Knyazsko!- Nyeh zsiju studentyi!- Nyeh zsiju herei! Mellettem ugyancsak szakadár félrészeg vasutasok pislogtak ki a világba, ők sem értették, mi van, ők is csak sörözni indultak, ártadanul, de bekerültek valami tömegrendez­vényre, s most nem értették. A három szakadár vasutas hir­telen egyénileg kezdett részegen skandálni: — Nyeh zsije Regan... Nyeh zsije Regan... A studentok döbbenten nézték őket. —No csője... aj Regan je herec... neeee? - röhögcséltek részegen. Többen vihogtak, valaki zavará­ban elővett egy kulcstartót, hogy valamivel zajt csináljon. Akkor én is... .. .meg a szomszéd is.:. Ez bejött. És az egész tér hirtelen csilingelni kezdett - kulcstartókkal, kulcsokkal. Hasonlót még életemben nem éltem át. Imádtam ezt a kollektív őrületet. Az biztos, hogy másnap a JAIK- ban (vagyis a József Attila Ifjúsági Klubban) találtam magam, vitt a vérem, a svung, s a helyi magyar studentok - mind entnek készülő arcok - a kezembe nyomtak egy rakás plakátot. Ragasztottunk egész este, ész nélkül. Hétfő volt a start. Szerdára sza­bályosan mindenkinek átkattant Pozsonyban. Mintha lepermetez­ték volna a várost. Mindenki égett, szent őrületben tette a dolgát - és mindenki egy picivel jobb ember lett. Nyoma sem volt annak a szür­ke kelet-európai ritmusnak, ami egy héttel előtte volt. A buszveze­tők kedvesek voltak, mosolyogtak, az emberek megálltak az utcákon, beszélgettek, pillanatokon belül bárhol és bármikor csődület kelet­kezett... A Tublatanka rockbanda spon­tán felajánlotta az erősítőrendsze­rét, s a lepukkant szocreál Sznf té­ren beindult a szervezett ellenállás. Grendél Lajos magyar író kilépett a tömeg elé, és magyarul üzent a felvidéki magyaroknak. Vastapsot kapott. Libabőr. Addigra a kulcscsörgetés klasszi­kus, kultikus jelenetté vált. Valaki kreatívan beszólt a levegőbe:- Poszledné zvonyenyie! ...és a tömeg egyhangúan skan­dálni kezdte:- Poszledné zvonyenyie! Péntekre valahogy hazakevered­tem Dunaszerdahelyre. Mintha háborúból tértem vol­na meg egy békés, csöndes kisvá­rosba, ahol semmi sem változott. Lázasan, betépve, levegőt kap­kodva, üveges szemmel meséltem a muternak, mi történik éppen Pozsonyban. Nem hitte el. Azt hitte, be va­gyok rúgva Megnéztem az Új Szót. Sem­mi. Lehet, hogy más formátum­ba nyomtatták ki? Lehetséges ez? Egyet a pozsonyiaknak, ahol már mindenki megőrült, egyet pedig az alvó, békés, nyugodt vidéknek? Szombatra Barak Laci, Lubo Navrátil meg hasonló szakállas, gyanús cápák, akiket akkoriban nem is ismertem - szerdahelyi jó­madarak, immár friss, elvetemült, a semmiből jött forradalmárok -, vadul beszóltak a kultúrház tövé­ben a helyi kommunista szervezet góréinak, rendőreinek, hogy ne fe­lejtsék el, merre van most az irány. Többen lapátot hoztak. Az első for­radalmi tiltakozáson valóban nem voltak sokan. De jöttek... A tüzek itt is, ott is, mintha valami titkos energia fűtötte volna őket, hirtelen elsöprő erejűvé váltak, s döbbene­tes erővel lángolni kezdtek, olyan erővel, hogy már képtelenség volt ellenállni nekik. Ott, azokban a napokban, 1989 novemberében részese lehettem egy olyan eseménynek, ami a retinám­ba és az agyamba égett. Hatalmas, történelmi idők vol­tak. Dicsőség a forradalmároknak! Mindazoknak, akik előléptek, s hangot, bátorságot adtak a tömeg­nek. A többiek? Olyanok lehettek, mint én. Csak mentünk, sodród­tunk az árral. De hálás vagyok a sorsnak. Hálás vagyok, hogy megváltoz­tatta az életemet, a gondolkodá­somat. A szabadságomat köszön­hetem ennek, az egyéni döntések képességét tanultam meg - bármit suttognak most, ennyi év után egyesek. Bele a fülekbe, hogy ak­kor, ugye, mennyivel jobb volt... Ez legyen az ő választásuk. Nekem is van saját választásom: a szabadság. Selena Gomez résnyire nyitja az ajtót Belevaló vállalás ez a film egy szupersztártól (Fotó: Apple+) K ettős érzést vált ki bennem Selena Gomez dokumen­tumfilmje. Azok­kal a kritikákkal nem mdok egyetérteni, amelyek azt kifogásolják, keveset tudunk meg az énekes-színésznő karrier­jéről, és egy szó sem esik legújabb sikerfilmjéről, az Only Murders in the Buildingről. Selena és a ké­szítők előre leszögezték — és a cím: Selena Gomez: My Mind&Me (Az agyam és én) is ezt erősíti meg —, itt most nem karrierközpontú portréfilm következik. Hanem az énekesnő mentális betegségével kapcsolatos kitárulkozás. A filmet az Apple+-nak elkészí­tő Alek Keshishian ugyan Selena 2016-os turnéján egy koncertfilm­re szerződött vele, ám az énekesnő pszichózisa és kórházba kerülése után azt a verziót, ahogyan a tur­nét is, lefújták. Éppen ezért látha­tunk egy nagy ugrást a dokuban, 2016 és 2019-2020 között. És pont ez a nagy ugrás az, ami egy kicsit elvesz az amúgy igen fontos üzenetű film értékéből. Bár nem szenvedek bipoláris zavarban, mint Selena Gomez, de 20 éve küzdők depresszióval és szorongásos betegséggel, amit D0KUMÁNIA vállalok is, és elmondhatom, hogy ez a vállalás elég necces tud lenni. Ebben a helyzetben rengeteg kéret­len jótanácsnak, felháborodásnak, éttedenkedésnek teszi ki magát a nem ismert ember is (például én), akkor pláne mit kaphat egy híres­ség, aki gyerekkorától kezdve a nyil­vánosság előtt él, és akit mindenki ismerni vél (adott esetben: Selena). Nyilván nem véleden, hogy a film­ben tartanak egy határt, éppen csak résnyire nyitják az ajtót, amin ke­resztül aztán ráláthatunk Selena betegségére - mert ki tudja, milyen hatással lenne egy ennél is nagyobb kitárulkozás Selena karrierjére, üz­leti kapcsolataira. A film mégis nagyon hatásosan bemutatja, mennyire alattomos, eseménytől, naptól fiiggeden be­tegség ez, mennyire gyilkolja az ember önbizalmát, és hogy a bi­poláris zavarban szenvedő meny­nyire szomjazza mások elisme­rését. Abban sem hazudik, hogy megmutatja, sajnos vannak olyan periódusai a betegségnek, amikor az ember nem ura az impulzusa­inak, az agya önálló életre kel, és úgy bánik emiatt másokkal, aho­gyan nem érdemlik meg. De az is előfordul, hogy éppenséggel akkor nem tud kiállni magáért, amikor kellene, mert az önbizalma ro­mokban hever. A film nagyot ugrik az időben, a bejátszások mégis koherensek. Selena az ágyban, szomorúan, Se­lena az öltözőben, mérgesen, Sele­na lefolyó sminkkel, levegőért kap­kodva, zihálva sír, mert úgy érzi: kevés. Érdekes, hogy a produkci­óban az énekesnő édesanyja csak egy mondat erejéig tűnik fel. Az is kiderül, hogy vannak olya­nok körülötte, akik még mindig stigmatizálják a mentális betegsé­get. Láthatjuk Selena viszonyát a legjobb barátnőjével, talán ebbe a kapcsolatba tekinthetünk be vi­szonylag közelebbről. Akad egy elég visszás, már-már önpromóciónak is beillő rész a do­kumentumfilmben, de ha szánunk arra pár percet a végén, hogy végig­gondoljuk, mi is volt ezzel Selena Gomez célja, rájövünk, minden bi­zonnyal nem önfényezés végett tar­totta fontosnak, hogy megmutassa a jótékonysági munkáját. Összességében azt tudom mon­dani: még a hézagokkal együtt is ritka belevaló vállalás ez a film egy szupersztártól, pláne a mai világban, amikor mindenki töké­letesnek igyekszik mutatni magát. Ne nézzék meg a filmet azok, akik nincsenek tisztában a mentális be­tegségekkel, vagy úgy érzik, nem szeremék ilyesmivel nyomasztani magukat. Mindenki másnak vi­szont jó szívvel ajánlom. Herczeg Szonja A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. E-mail: kristina.lakatosova@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom