Új Szó, 2022. szeptember (75. évfolyam, 203-226. szám)
2022-09-07 / 207. szám
ÍÍ2 KÖNYVESPOLC ■ 2022. SZEPTEMBER 7. www.ujszo.com Kalauz a Tátrához, kalauz élethez-halálhoz I 1 hatalmas óceán-I J y járó hajón va-I 1/ %/ gyünk, a múlt ■ «W 7 század ötvenes í, JJ éveiben, nagyjából tíz évvel a második világháború után, de már biztosan Sztálin halála után, útban Európából Amerikába, több száz - túlnyomórészt - kivándorlóval. Mesemondás, pasziánsz, pletykák, delfinek, tengeribetegség, váratlan alkalmi ismeretségek: nagyjából ennyi Kováts Judit regényének cselekménye. De mi egyébről is szólhatna ez a néhány napos út? Még, mondjuk, a felhőkről. A cselekmény középpontjában álló házaspár és a kisfiúk - ha éppen nem mesélnek vagy mesét hallgatnak - ugyanis azt nézegetik, melyik felhő melyik Tátra-csúcshoz hasonlít (,<felhősei játszunk’), merthogy szepességi németek, akik mindent tudnak a Tátráról és főleg Késmárkról. Jelképes ez a cselekmény, mert mindent mozgásban látunk: halad a hajó, csapkodnak a hullámok, a felhők is folyton másfelé úsznak az égen, és az alakjuk is folyamatosan változik: na, valahogy ettől minden relatív, ettől csúszik el és össze szüntelenül minden. Az idő és a tér is, természetesen. És ettől válik a cselekménytől nagyon is elváló történet, jobban mondva történetek sora kiszámíthatadan, meghökkentő mesekavalkáddá. A Tátra gyermekei ugyanis mesék füzére. Anya a nagy mesemondó, mellesleg hivatásból gyűjti gyermekkora Tátra-meséit; maga a könyv stílusa is erősen mesei, nemcsak a fuvesasszonyok, tündérek, jércék, koboldok, kincsek, hercegnők okán, hanem nyelvezetében is; nagyon lírai, ismétlésekben és felsorolásokban, visszatérő motívumokban gazdag, szóval mesésen átszőtt, sokrétegű szöveggel van dolgunk. Hanem. Hanem a soksok, a cselekménytől tipográfiailag is jól elváló történet, rege, monda, história közé lassan-fokozatosan, akár a felhők vagy az emlékek, beúsznak a történelmi tények, de ezek is mintegy meseszerűen. Mintha a tátrai tájnak ezek a valóban megtörtént események is részei volnának, miként persze azok is. Kováts Judit elképesztően mesteri írástechnikájának köszönhetően így egymás mellett látjuk a képzelet világát és azt a másikat, a megtörténtet. Persze, a szépséges Tátra sem a valóságban, se a mesékben nem teljesen veszélytelen, de hozzá képest a történelem maga az emberiség fájdalmasan lehangoló kudarca. Elgondolkodhatunk, melyik történés a kevésbé hihető: hogy megnyílik a hegy, és feltárulnak kincsei, a temérdek arany és gyémánt, és egy fehér apró ember befelé invitálja az esemény résztvevőit, egy nincstelen szegény anyát a gyermekével, vagy az, hogy a háború végén a fiatalok hónaljába tetovált SS-jelet Késmárkon egy Auschwitzot túlélő zsidó orvos operálja ki? A mű történéseinek középpontjában a szepességi németek állnak, az ő háború utáni tragédiájuk, az általunk, szlovákiai magyarok által is jól ismert jogfosztottság, fasisztának, gyilkosnak bélyegzés, deportálás stb. Nehéz túlélőnek lenni, ismételgeti a könyv, főként német túlélőnek. A feleséget és családját ugyanabba a nyitranováki koncentrációs táborba hurcolják, ahová korábban, a fasiszta szlovák állam alatt a zsidókat, feje búbjára horogkeresztet nyírnak Folyton éheznek. S ugyanúgy számot kapnak, akár a holokauszt zsidó áldozatai. Mindez: a felszabadulás után. Hamar kiderül az is, hogy a házaspár kisfia nem a sajátjuk, hanem a feleség tragikusan elhunyt nővéréé. És itt még csak felsorolni is hosszú volna, mennyi tragédia érte konkrétan ezt a késmárki családot - hát még a többi szepességi németet. A szerző nagy bravúrral nem megy bele a történelmi tények taglalásába, csak - mint a mesében - elmeséli, mintegy közreadja, továbbadja őket mint történeteket. Nem kétséges: hol a kisgyereknek szól a mese, hol e regény olvasóinak, de a határ ezek közt, mint említettem, nagyon elmosódó, elcsúszó, képlékeny. A könyv így Tátra-mesék és élet-halál mesék együttese. Elképzelhető, hogy amiként mi a több száz éves tátrai történetek egyikén-másikán hümmögünk, hogy ez már azért talán túlzás, alighanem szándékosan rémtörténetté formált Grimm-mese (a műben a hizlalt Jancsika és Juliska meséjének egy variációja is felbukkan), a képzelőerő által elrajzolt konkrétum, akként talán több száz év múlva a békebeli Csehszlovákia által jogfosztásra és kitelepítésre ítélt, háborús bűnösnek kihirdetett kisebbségek sorsa felett is kételkedve hümmög majd az akkori olvasó? Pedig a szerző nagyon módjával iktat be tényeket. A német kisebbség egyik legégbekiáltóbb tragédiáját, a píerovi vérengzést épp csak megemlíti: 1945. június 18-án csehszlovák katonák leszállítják a vonatban veszteglő, deportálandó kisebbségi németeket, és legyilkolják őket. Ennek mekkora esélye volt: hogy több mint egy hónappal a háború után Csehországban épp egy ilyen gárdistákból és SS-ekből álló csapat vonatja álljon meg a kisemmizett üldözöttek veszteglő szerelvénye mellett? A szerző szerint csekély. És mégsem mese. Dachau az Dachau, mondja egy helyütt, és a barakk az barakk. Bármilyen szikárak, szinte tüntetőén tömörek is a valós történetek, azért van mód szót ejteni a kényszermunkatáborokról, hadifogságról, Gulagról, internálásról, s még arról is, hogy a németekre a háború utáni Magyarországon is ugyanaz a mostoha sors várt: háborús bűnösnek és a magyar nép ellenségének lettek kikiáltva. Munka után az ávósok ütötték-verték őket. Ekként aztán a szepességi németek háború utáni kálváriája nagyobb dimenziókat kap, s mivel - természetesen - mesélés közben a zsidók kifosztása, kiebrudalása és megsemmisítése is szóba kerül, a könyv bátran ajánlható középiskolásoknak: mint irodalom és mint regényes történelem is. „Ami volt, elmúlt, gyerekre nem tesszük a terhét” - állapodnak meg a szülők, s ez is sok holokauszttúlélőre volt jellemző. Továbbá a Tátra szerelmeseinek, a hegymászóknak, az örök túrázóknak ajánlom Kováts Judit könyvét, a Szepességbe kirándulóknak („Késmárkról elektricskávalLomnicra'), a lidérces regék és mesék kedvelőinek, az emlékezést fontosnak tartóknak, a memória teherpróbáját szeretőknek (,.nekifogunk restaurálni a Tátrát’). Azoknak, akik számára sokat jelent a gyermekkoruk színhelye, ahol még ma is otthon érzik magukat, s ezen semmi sem változtat. A regény főszereplőinek ezt jelentette-jelenti Késmárk és a Szepesség, valamint az együvé tartozás, a kollektív tudat: ,Mert legyenek bárhol a Tátra gyermekei összetartanak. .. "És azoknak is, akik képesek belátni: ,A mese (...) nincs olyan fájdalmas, mint az igazság. ” A mesemondás nem menekülés, hangsúlyozza a szerző. Hanem a múlttal való szembenézés, a megtörténtek elbeszélése, teszem hozzá én. Nagyon könnyen olvasható, nagyon nehéz témáról (témákról) szóló könyv ez. A jó regények szerelmesei nem fognak csalódni benne. Csanda Gábor Kováts Judit: A Tátra gyermekei Magvető, 2022 238 oldal MÁRTON LÁSZLÓ A regény hőse, Por Zsolt gazdaságtörténész közjegyzőtől értesítést kap, amely szerint „életvesztés miatt” kárpótlás jár neki. Akit 1944-ben elhurcoltak és meggyilkoltak, egy kisfiú volt, Por Zsolt apjának öccse. Semmit sem tudunk meg róla, rajta keresztül viszont felidéződik egy többszörösen traumatizált család. A kíméleden, keserű iróniával megrajzolt portrék egyúttal korrajzot is adnak az 1970-es, 80-as évek Magyarországáról, és a cselekmény fősodrát is kijelölik: az elhallgatások, a múlt kibeszéledensége, a szereplők egymás ellen vívott játszmái egy tragédiát készítenek elő. Ez azonban a cselekménynek csak az egyik fele: az olvasó tanúja lesz annak is, amint Por Zsolt megvívja harcát személyisége integritásáért. Márton László: A kárpótlás Pesti KaUigram, 2022 200 oldal Asszonyi sors, betűbe zárva M atzner Ilona, a mindig háttérbe húzódó, mégis halhatadan Lola 62 évig volt Márai Sándor felesége. Nyilvánosan sosem hallatta a hangját, kiszolgálta a nehéz természetű írót és mindig hozzá alkalmazkodott. Naplóit sem a nyilvánosságnak szánta, ezért annyira hitelesek és őszinték. Márainé Matzner Hong 1948-tól 1979-ig írt naplója Betűbe zárva címmel a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg két vaskos kötetben, Ötvös Anna kassai történész lábjegyzeteivel. A hatalmas szövegfolyam nem irodalmi mű, Lolának soha nem voltak ilyen ambíciói. Csak legyezte a mindennapok történéseit: hová utaztak, miből és hogyan éltek, mit ettek - vagy épp mikor maradtak éhen. Mindezt tárgyilagosan, ritkán teret adva az érzelmeinek. Vagy ha mégis, akkor csak a férjével kapcsolatban, akit mindenben követett és akiben feltétel nélkül megbízott. Naplójában többször is leírta: „én nem akarok mást, mint amit Ű akar”. Márai, a férj végig a nagybetűs Ö marad a bejegyzésekben, Lola egyszer sem írja le a nevét. Az sem derül ki, tudta-e Márai, hogy a felesége naplót ír, ahogy ő is. Az író 1986-ban jegyezte le, hogy álmában kapott üzenetet elhunyt feleségétől: „Te másoknak írtad a naplót, én neked.” Ekkor keresi meg a hajóládában az asszony 1948-tól, 27 éves korától írott bejegyzéseit, és elkezdi olvasni ezeket. Az időutazás olyan érzés számára, mintha minden nap kapna Lolától egy levelet, és számunkra is olyan lehet. Bejárhatjuk a Márai házaspárral Nápolyt, New Yorkot, és Lola visszaemlékezésein keresztül Kassát, Berlint, Párizst, Budapestet is. Az emigrációban írt naplójegyzetekben Lola a filléres megélhetési gondokról, férje borba fojtott honvágyáról is beszámol, leírja, hogy annyit dolgoznak, „mint két kuli”, Sándor az íróasztal mellett, ő pedig egy porcelánboltban eladóként. Egyetlen örömük a fogadott fiuk Jánoska: „1948. IX. 17. Este János fürdetése, vacsora mindkettőjüknek. János lefektetése. (Zsebkendőmosás.) Együtt Lejlával hármasban Bavariába - borozás (nem Óbuda!). A falon Kelen és Derso emlékei kísértenek. Haza Lejlával, az alvó Jánost nézzük, csodálkozik, hogy így szeretem, mikor nem is az enyém! (Milyen keveset tudnak az emberek a szerétéiről és szeretetvágyról.) ” Az emigránslét hányattatásai között Lola számára a biztos pont mindvégig Márai. Egy 1951-es bejegyzésben így emlékszik vissza megismerkedésükre: „1951. X. 2. Szerelem = a cigarettacsikkeket nem dobtam ki utána, mikor elutazott. Reggel megláttam, összeszedtem a hamutartóban! Egyenként szívom el a szája, a keze nyoma!” Több mint húsz évvel később a házasságkötésük ötvenedik évfordulóját ünneplik Bécsben: „1973. IV. 17. Ez »félszázados« évforduló! Isten segítsen tovább! Szobában reggeli, minden finom és jó, mint a régi életünkben. Hálaérzés. De. Stefanskirchébe! Peterskirchébe. Jeges szél téli hideg. Ó kis kabátban nem fázik (remélem, meg nem fázik). Lesétálás Burgba. (Múzeum ma zárva.) A királyi lakosztályok! Ferenc József, Erzsébet szobái, emlékei, a kívülről fűthető kályhák. Megéltük őket mint gyerekek! Most: mint múzeumot. Ebéd a Burg vendéglőben (tradícióból). Nagyon mérsékelt, a tegnapi kitűnő »beisli« nyomába se jön. Elhamarkodtak. Ö megette a nyúlgerincet áfonyával! A vágy szebb volt, mint a beteljesülés. Remélem, meg nem ártott. Minden diétát felfiiggesztett, mindent eszik, sok kávét és még több cigarettát! Haragszik, ha szólok. Többet nem szólok, úgyse használ ha szólok! Megtaláljuk »Demel«-t a Kohlmarkton, a bécsi »Gerbeaud«-t. Csokoládé és tejszínhab, mignon és libamáj aszpikban. Ez is vágy volt! Ebéd után mégsem lehet libamájat enni! [...] Lezajlott az arany 50 éves. Hálaérzés. ” Ami e között volt, az csupa önfeláldozó munkával, bölcs hallgatással, megbocsátó szeretettel lebírt nehézség. Egy asszonyi sors, betűbe zárva. Vrabec Mária A szerző a Vasárnap munkatársa Márai Ilona: Betűbe zárva - Napló I-1I. Helikon Kiadó, 2022, 1688 oldal
