Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-02 / 178. szám
www.ujszo.coml 2022. augusztus 2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Magányos világok A szolidaritás és empátia más kisebbségekkel ötletként merül fel VATAáŐIN PÉTER A bő 10 ezer fős Mezőlaborci járásban, Cabalovcén (magyarul Csabaháza, ám utóbbi név 1899-ben mesterségesen jött létre) nem először és nem utoljára járva azt veszem észre magamon, hogy meglepődöm a nyilvánvalón. Hogy itt egy „kisebbség” nyelvterületén járok. Legalábbis a helyben élő rokonom szerint egymás között mindenki ruszinul beszél. Igen ám, csakhogy ez nem feltétlenül derül ki a legfrissebb népszámlálási adatokból, amelyek az első nemzetiségnél szlovák túlsúlyt, a másodiknál jelentékeny számú „rejtőzködő” ruszin nemzetiségű polgárt jelez, míg ha az anyanyelvet nézzük, relatív ruszin többséget figyelhetünk meg. Egyébként ezek az arányok nem térnek el olyan nagyon az ország legkisebb járásának általános mérőszámaitól. Akárhogyan van is, a számok és az arányok közti eltérések szépen lefestik, hogy a szlovákiai ruszinok körei fölött komoran lebeg az asszimiláció fellege. Ráadásul sokkal rosszabbul állnak az intézményeket tekintve, mint magyar társaik. Például talán már csak csak két (!) községben működik ruszin tannyelvű alapiskola. Kalná Roztokában (Kálnarosztoka) efelől nincs kétség, ám Cabiny (Csebény) már más kérdés - van, aki szerint megszűnt, mások úgy tudják, még működik. Aztán arra is van példa, hogy mondjuk az egynyelvű ruszin családban köttetett vegyes házasság és a városi szlovák nyelvkörnyezet miatt a nagyapa ugyan még ruszinul beszél az unokájával, aki érti is a nyelvet, azonban ő már csak szlovákul felel. És így tovább. Adódhat ilyenkor egy kérdés: látják, érzékelik-e egymást a szlovákiai magyarok és ruszinok? Ha közép-, kelet- és délkeleteurópai körképet akarnánk adni az etnikai/nyelvi kisebbségekről, bőven lenne munkánk. Az asszimiláció vagy akkulturáció jelenségével csaknem mindegyiküknek szembe kell nézniük, ám érdekes kérdés lehet, mennyire tudnak egymásról. S mennyire ismeri őket a „többség”? Nagyon sok kontextusban figyelhető meg az, hogy a kisebbségen belüli, az identitáshoz ragaszkodó diskurzusok zárttá, ezen belül öngerjesztővé válnak. A szolidaritás és empátia más kisebbségek irányába leginkább ötletként merül fel - ha felmerül egyáltalán. Ha mégis valós együttműködés tanúi vagyunk, az leginkább korlátozott és/vagy formális jellegű, míg az ígéretes kezdeményezések és gyakorlatok csak egy nagyon szűk mezsgyén belül érvényesülhetnek. Azok, akik tényleg sokat tudnak a témáról, egy szűk specialista (jellemzően kutatókból álló) kört képviselnek. A mai viszonyok között kisebbségnek lenni a régióban nagyjából azt jelenti, hogy „önmagunkra” figyelünk, néha már-már orrvérzésig ismételjük a saját gondjainkat, meg azok narratíváját, miközben a hasonló csoportok dolgai kevésbé érdekelnek minket, ahogyan nem feltétlenül találjuk érdekfeszítőnek a „többség” világát sem - utóbbiakat ráadásul nem ritkán egyenesen az ellenségek ellenségének tartjuk. Ha pedig ez a csillagállás megszűnik, onnantól leginkább a valamilyen értelemben vett beolvadásra kerül sor. Megannyi magányos világ, amelyek között a kisebbségek magánya még hangsúlyosabb. Meglehet, a tájainkon honos nemzetállami ideológiák, no meg a magunk mögött hagyott nagyjából két évszázadnyi „nemzetépítési” folyamatok nem igazán voltak jó hatással minderre. A kérdés csupán az, a szórványos kivételeken túlmenően, tehető-e ez ellen bármi is.- Senki többet sokadszor? (Lubomír Kotrha) A titokzatos 86 magyar halott Orbán Viktor idei tusványosi beszéde óriási hazai és nemzetközi viharokat kavart. Talán ezért szorultak háttérbe homályos kijelentései arról, hogy „mi, magyarok vagyunk az egyetlenek az ukránokon kívül, akik ma meghalnak” az orosz-ukrán háborúban, amelynek magyar áldozatait nyolcvanhatra tette. A 24.hu utánajárt e kijelentéseknek, de egyiket sem tudtuk igazolni, bármennyire igyekeztünk is. Még Tusnádfürdőn beszélt arról a miniszterelnök, amit a Facebookon is kiposztolt:„86 magyar ember halt meg” az orosz-ukrán háborúban. Beszédéből és bejegyzéséből azonban nem derült ki, civil vagy katonai áldozatokról van-e szó, és azt sem lehet tudni, magyar, ukrán vagy kettős állampolgárságú elhunytakra vonatkozott-e a kormányfő nyilatkozata. Orbán Viktor így fogalmazott: „Vannak országok, amelyek bírálnak bennünket, mert szerintük nem vagyunk eléggé elkötelezettek az ukránok mellett. Ők messze vannak, és ők legfeljebb pénzügyi vagy fegyvertámogatást adnak. Mi, magyarok vagyunk az egyetlenek az ukránokon kívül, akik ma meghalnak ebben a háborúban. Eddig 86 magyar ember halt meg a háborúban. Ez egy egészen más nézőpont. Csak mi, magyarok adtunk vért ebben a háborúban, a bennünket kritizálok egyet sem.” Harc a kultúra ellen JUHÁSZ KATALIN M indig is szerettem az iróniát, de amióta visszaszorulóban van a népszerűsége, még inkább díjazom és szurkolok neki, mert a sportban is a gyengébbnek szoktam. Használom is néha, de csak módjával, mert sokan félreértik, vérig sértődnek tőle. Ezért általában odabiggyesztek egy kacsintós szmájlit, vagy idézőjelbe teszem a megjegyzést. Sőt, egy ideje észrevettem magamon, hogy beszéd közben is használom az idézőjelet: mutatom a kezemmel, ha nem vagyok biztos benne, hogy beszélgetőpartnerem veszi a lapot. A Facebookon szépen követhető az irónia lejtmenete. Míg öt-tíz évvel ezelőtt simán reagálhattam úgy egy rossz hírre, hogy „Hát, ez csodálatos!”, mert mindenki értette, hogy az ellenkezőjét gondolom, ma már lehurrognának, mondván, mit örülgetek én ennek a rossz hírnek. Szóval akkora mértékben tompult a humorérzékünk, hogy az itt következőket például eszembe sem jutna „előszó” nélkül közölni. Szembe jött a neten ez a szöveg, amelynek címe Hogyan fosszuk meg a kultúrától a magyarságot? Huszonkét évvel ezelőtt jelent meg a Népszabadságban, egy bizonyos Knausz Imre tollából. Igazi „jóféle” „tudományos” „levezetése” annak, milyen közoktatásra lenne szükség az emberek engedelmes, ostoba nyájjá változtatásához. íme néhány „építő jellegű” mondat. „A legfontosabb az, hogy megtörjük a tanulók önbizalmát. Ha a fiatalok úgy érzik, képesek a nemzeti és egyetemes kulturális értékek elsajátítására, fennáll a veszély, hogy minden igyekezetünk ellenére megmarad bennük a tudásvágy, és nem fognak megelégedni a nemzetközi média által kínált zenés-táncos bódulattal. Először is állandóan hangsúlyozni kell az iskolában, hogy mindaz, amit ők tudnak és gondolnak, értéktelen és haszontalan ostobaság. így elérjük, hogy a magas kultúra és a fiatalok világa közötti szakadék a valóságosnál is szélesebbnek - valójában áthidalhatatlannak - tűnjék, így a gyerekek érdeklődését még időben elfordíthatjuk a tudományoktól és művészetektől. Másodszor: teljesíthetetlen követelményeket kell a tanulók elé állítani. Ez tantervi eszközökkel központilag is előmozdítható. Ha mindig többet követelünk tőlük, mint amennyit teljesíteni tudnak, akár már tanulmányaik kezdetén egy életre elvehetjük a kedvüket a tanulástól. /.../ Olyan tantervi szabályozást kell bevezetni, amely megnehezíti, hogy a tanítás során a pedagógusok figyelembe vegyék a gyerekek tapasztalatait, képességeit, érdeklődését. Ennek érdekében központilag kell részletesen meghatározni a tananyagot, a felhasználható órák számát, a feldolgozás sorrendjét stb. Ezzel elkerülhetjük, hogy a tanulók megértsék a tananyag mélyebb összefüggéseit. El kell érnünk, hogy gyerekek és pedagógusok reménytelen küzdelmet folytassanak a megtanulandó adattömeggel, mert így nem marad idő a gondolkodásra. Meg kell értetni a hatalom közelében lévő barátainkkal, hogy a nép leigázásának leghatékonyabb eszköze a gondolkodásmentes iskola.” Érdemes rákeresni a teljes szövegre, mert igazi kincs. Annak idején hangosan kacagtam volna rajta, ma viszont már inkább összeszorul tőle a gyomrom. De erről persze nem a szerző tehet, hanem a társadalmi helyzet alakulása. Ilyen az, amikor valósággá válik az utópia. FIGYELŐ Bírsága „koldustérkép" miatt Kirekesztésre alkalmas tartalomnak minősítette a Metropol hajléktalanokról szóló cikkét és negyedmillió forintos bírságot szabott ki a lap kiadójára a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa. Az NMHH kommunikációs igazgatósága hétfőn az MTI-vel közölte: megállapították, hogy a Metropol a napilapban és annak Megkerestük Havasi Bertalant, a miniszterelnök sajtófőnökét, hogy megtudjuk, pontosan kikről van szó, és milyen információk alapján beszélt Orbán 86 magyar halottról, de tőle csak ennyit tudtunk meg: Mi a magyarok sorsát követjük. A 24.hu a Külgazdasági és Külügyminisztériumot is kereste, ám nem válaszoltak arra a kérdésünkre, hogy a tárcának van-e hivatalosan vagy más forrásból adata arról, hány kárpátaljai, illetve magyar álonline felületén 2021. augusztus 25-én közzétett, „Olvasóink panaszai alapján: Itt a nagy koldustérkép! Hoí zaklatják a kéregetők a járókelőket?” című cikkeiben megsértette a kirekesztésre alkalmas médiatartalmak közzétételét tiltó törvényi rendelkezést. A cikkek azt a látszatot kelthették, hogy a hajléktalanok körében általános jelenség az agreszszív, a járókelőket zaklató magatartás, ezáltal alkalmasak lehettek a fedél nélkül élő emberek megbélyegzésére. (MTI) dozata van az Ukrajnában február 24-én kitört háborúnak. Megkérdeztünk egy katonai szakértőt is, aki szintén nem tudta, hogy mire alapozza Orbán Viktor ezt az adatot. Szerinte az ukrán hadseregnek sem az az első dolga a mostani öszszecsapások közben, hogy az áldozatok nemzetiségi összetételéről tájékoztassa a magyar kormányt. Az Orbán által említett 86 magyar drasztikusan magas veszteséget jelentene. (24.hu)
