Új Szó, 2022. június (75. évfolyam, 126-151. szám)

2022-06-18 / 141. szám

IÍT SZALON ■ 2022. JUNIUS 18. www.ujszo.com Az oroszok, akik elmennek Oroszország Ukrajna el­len folytatott háborújáról szóló tágabb vitában fontos, de rendre figyelmen kívül hagyott mozzanat az orosz exodus. Bár lehetetlen meghatározni ennek mértékét, nefti tudjuk pontosan, hány orosz hagyta el a hazáját, a kivándorlás folytatódására számít­hatunk. Különösen, ha az Egyesült Államok a Biden elnök által felvázolt politika alapján folytatja az orosz agyelszívást, és tán karokkal fogadja a magasan képzett szakembereket. Az orosz diaszpóra meghatáro­zó jelentőségű partner lehet egy új Oroszország építésében Vlagyimir Putyin uralma után. Ám az emig­ránsok nem számíthatnak meleg fogadtatásra Európában, ahol már az „egyszerű oroszokat” is ellensé­gesen kezelik. Persze, ez a hangulat némikép­pen érthető, tekintve, hogy Putyin „különleges katonai művelete” lát­hatóan nagy támogatottságot élvez odahaza. A közvélemény-kutatások eredményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Bár a Kreml bevetette a teljes propagandagépezetét, már nem az 1940-es években élünk. Azok az oroszok, akiket érdekel az igazság, könnyen megtalálják a for­rásokat. Ezzel együtt fel kell tennünk a kérdést, vajon a közvélemény-kuta­tások során rögzített adatok képe­­sek-e megragadni az orosz közvé­lemény valós állapotát, még akkor is, ha az adatokat a független, igen tekintélyes Levada Központ gyűjti. Demokráciában a közvélemény­kutatók arra kérik a polgárokat, hogy rangsoroljanak több szereplőt, és az eredmények egyértelmű képet adnak a preferenciákról (viszony­lag kis hibahatáron belül). De mit gondoljunk azokról a kutatásokról, amelyekben a „választási lehetőség” egy 83%-os támogatottságú figura - és senki más? Nemmel válaszolni azt jelen­tené, hogy a válaszadó kívül he­lyezi magát a normalitás határán. Még ha valaki nem támogatja is Putyint, előfordulhat, hogy nem szeretne szembemenni mindenki mással, nem szeretne mindenki mástól különbözni, és aligha sze­retne teljesen őszinte lenni a politi­kailag kényes kérdéseket feszegető közvélemény-kutatókkal. Tekin­tetbe véve ezeket a bonyodalma­kat, még mindig arra jutunk, hogy Putyin támogatottsága igen je­lentős. Bár az oroszok 70-80%-a biztosan nem támogatja, de körül­belül a fele mögötte állhat. De még ha igaz volna is, hogy az oroszoknak csak 10-20%-a ellenzi Putyint, ez akkor is 14-28 millió embert jelent. Miért kell elidege­níteni őket az orosz társadalom át­fogó elítélésével? Ellenséggé tenni a potenciális szövetségeseket nem korrekt, politikailag pedig nem bölcs lépés. Függetlenül attól, hogy Orosz­ország megnyeri vagy elveszíti a háborút, nem szűnik meg létezni. Még fontosabb, hogy a problémát nem ez vagy az az orosz vezető je­lenti (tényleg annyira különböztek egymástól történelmileg?). És nem is az „egyszerű oroszok”. Az Orosz­országgal kapcsolatos probléma a bizánci ortodoxia és a mongol ura­lom által formált politikai kultúrá­ból, valamint a nyersanyag-kiter­melésen alapuló gazdaságból ered. Ezek a tényezők mind a de­mokrácia ellen dolgoznak Ha az emberek jövedelme a természeti erőforrásokból származik, és a jöve­delem elosztása fölött ez a hatalom rendelkezik, akkor milyen rezsimre számítsunk? Ha egyáltalán lehet­séges megváltoztatni a modellt, az hosszú éveket fog igénybe venni, és előfeltétele az állam felbomlása, valószínűleg az etnikai törésvonalak mentén. Ezzel párhuzamosan új mentalitásra lenne szükség Nyugat- Európában is, amely igen gyakran naiv volt az Oroszországgal kapcso­latos kérdésekben. A mai emigránsok természetes jelöltnek tűnnek, hogy vezessék ezt a folyamatot, bizonyos felté­telekkel. Azok, akik a múltban elmenekültek Oroszországból vagy a Szovjetunióból, elítélték az éppen aktuális rendszert, de osztoztak a meggyőződésben, hogy Orosz­ország képes naggyá válni, illetve naggyá kell lennie, ami eleve azt jelentette, hogy Ukrajnát is magába foglalja. Még az olyan disszidensek is így gondolkodtak, mint Alek­­szandr Szolzsenyicin vagy Joseph Brodsky. Ha az emigránsok mai hulláma is így vélekedik, akkor nincs miről beszélni. A Nyugat nem segíthet rajtuk. De reménykedjünk, hogy a mai emigránsok mások, vagy képesek változtatni az álláspontjukon. Érde­kes hivatkozási pont lehet az 1945 utáni lengyel emigráció története. A lengyelek hosszú ideig kétségbe­esetten ragaszkodtak rég elveszett regionális hatalmi státuszukhoz, az illúzióhoz, hogy Litvánia, Fe­héroroszország és Nyugat-Ukrajna egyes részei Lengyelországhoz tar­toznak. Azzal érveltek, hogy Wilno (ma Vilnius, a litván főváros) és Lwqw (ma Lviv, Ukrajna) 1939-ig a lengyel területen feküdt. Sok len­gyel pedig még az 1772-1795-ös felosztás előtt létező Lengyel-Lit­ván Unió helyreállításáról is álmo­dozott. Ha a lengyelek őszinték, ma is elismerik, hogy bár tragikusnak tartják Harkov és Kijev bombá­zását, a Lviv történelmi épületeit fenyegető veszély érzékenyebben érinti őket. A második világháború után a lengyel emigránsok legnagyobb része Londonba ment, de tovább­ra is ragaszkodtak ahhoz, ami el­veszett. A „Lwów-i-Wilno” sokak számára éppen olyan hívószó volt, mint „a mi Krímünk” az oroszok számára. Bárki, aki elfogadta, hogy Lengyelország keleti határa a Bug folyónál húzódik, árulónak számított. Aztán lassan, nagyon lassan meg­jelent ennek a gondolkodásmód­nak egy bölcs alternatívája. Párizs­ban kezdődött, ahol az Irodalmi Intézet és Jerzy Giedroyc Kultúra folyóirata köré szerveződő kis köz­pont megfogalmazta az ULB-ként ismert doktrínát, amely kimondta: „Nem lesz fiiggeden Lengyelország föggeden Ukrajna, Belarusz és Lit­vánia nélkül.” Nem az volt a cél, hogy valami naiv kozmopolita látásmódot ter­jesszenek Az ULB sokkal inkább a kőkemény politikai realizmusról szólt: ha a lengyelek tovább har­colnak a Németország és Orosz­ország közé ékelődött nemzetek ellen, továbbra is veszíteni fognak. Közép- és Kelet-Európa kisebb népei csak összefogással érhetik el a föggedenségüket. Ez a tétel ma is a lengyel külpolitika fundamen­tuma (még a jelenlegi nacionalista kormány számára is). Elképzelhető egy olyan jövő, amelyben a „egysze­rű oroszok” is hasonló felismerésre jutnak. Slawomir Sierakowski A szerző lengyel újságíró, szoríológus, a Krytyka Polityczna mozgalom alapítója, a Német Külkapcsolatok Tanácsánakfömunkatársa ©Project Syndicate, 2022 Az Vasárnap-előzetes: „Mink mind elsősök lettünk megint” A közelgő bizonyít­ványosztást ma is sok gyerek feszeng­ve várja, hiszen a jó eredményért ju­talom, a rosszabb eredményért büntetés is járhat. Átörökített és elnyomott traumák sora fedezhető fel a szigorú elvárások mögött. Jaj, a deportálás... - nézett rám szomorúan egy 84. évében járó nő nemrégiben egy csallóközi pa­rányi falu főutcáján. - Hát tudod, úgy volt az, hogy minket nem vit­tek el, mert a háborúban elveszett az apám, oszt’ mink az öt lyánka meg az anyu, mink nem kellettünk nekik. És akik így itt maradtunk a faluban, hát minket nem néztek aztán ám semmibe. Beiratkoztunk mink az iskolába, amikor már le­hetett, de csak szlovák iskola volt akkoriban. És ugye elöl ültek azok a betelepítettek. Azok valamennyi­re tudtak szlovákul, és hátul meg mink, a falusiak, a magyar gyere­kek. És ezek a gyüttment tanítók csak úgy odavetették a szlovák gye­rekeknek, hogy »ezek meg mit keres­nek itt, ezeket senki nem hívta ide«. Mármint hogy minket senki nem hívott, hogy menjünk az iskolába. De hát mink is tanulni akartunk! És úgy volt az, hogy nem törődtek ám vele a tanítók, hogy mink ott hátul mit értünk, meg mit írunk le a füzetbe. A leckénket se ellenőrizték le soha! Amit lemásoltunk egymásról olyan hibásan úgy hallás alapján, az benne volt a füzetben, amit nem, az nem. De velünk nem törődött senki se. Aztán voltak ám közöttünk olya­nok, akik már nagy legények voltak majdnem, mert hát ugye kimaradtak az iskolából, amikor háború volt, az­tán meg nem volt iskola, aztán hát voltak ott hatévesek is, meg tizenéve­sek is, és mindenki az ábécét tanulta, mert hát otthon, ugye, kivel mennyit tudtak megtanítani, vagy kire meny­­nyi ragadt rá a háború alatt. Aztán amikor meg lett magyar iskola, akkor aki akart, az már átiratkozott a ma­gyarba, nos megint mindenki csak el­sőbe. Hát akkor meg már megint csak kezdtük elölről, és azok a nagy gye­rekek is velünk együtt, mind. Mink mind elsősök lettünk megint. És hát ahogy elgyútt az a kor, hogy már nem volt muszáj iskolába járni, hát akkor sorba kimaradoztunk, aztán men­tünk dolgozni. Mert a pénzre meg szükség volt, mert nagy volt a szegény­ség. És hát így sokaknak, akik annyi idősek, mint én, azoknak csak két­­három osztályuk van elismerve. Hát nem volt ez könnyű, mert senki nem törődött velünk, de hát mit tudtunk volna mást csinálni akkoribanT Lenke néni (nevét megváltoz­tattam) özvegyen maradt édes­anyjának nem telt könyvekre és távoli tanulmányokra.,Náluk ott­hon csak az édesanyám imakönyve volt, abból szinte mindent fújtam kívülről. Az imádságokat, az éne­keket, mindent." Amíg a nővérei hímeztek, kötöttek, hogy aztán a Pozsonyban élő nagybátyjuk eladta a portékát a gazdag városi­aknak, a kislány, a felolvasással szórakoztatta őket. Még ekkor megfogadta, hogy ha neki egyszer lányai lesznek (biztos volt benne, azt mondja, hogy neki is, mint az édesanyjának, csak lányai fognak születni), ha törik, ha szakad, de kiiskoláztatja őket. „Kettőnek jó szakmája van, az egyik optikus, a másik meg tanító lett - mondja nekem büszkén -, egy meg vegyészetet tanult Pozsony­ban. Az volt köztük a legokosabb, olyan szófogadó, szorgalmas, az­tán rákos lett szegény...” Lenke néni itt megtorpan. Erről nem tud beszélni, ez még nagyon fáj. Szorongatja a könyvemet, amit az imént vittem neki ajándékba, és mondja nekem, hogy először ő fogja elolvasni, aztán adja tovább a lányainak, meg az unokáknak. „Itt vannak mind a faluban” - hangsúlyozza. Rendkívüli módon ragaszkodott hozzá, hogy senki ne menjen messzire, még tanulni is csak Pozsonyba, mert az van közel, de már Brünnbe vagy Prá­gába biztosan nem engedte volna el őket! Tóth Erzsébet Fanni A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Mivel bi­zonygatja erejét, rátermettségét a dédi? Hogy zajlott az élet nála, a csallóközi kis faluban, a 60-as években? Mit jelentenek a szi­gorú elvek, a szlovákiai magyar szülői házakban oly gyakran emlegetett RENDNEK KELL lenni? Miért találhatjuk magun­kat hatalmas csapdában, ha év­tizedek alatt az emberek csalóka visszajelzései alapján határozzuk meg önmagunkat? Mi az értelme annak, hogy őszintén fejezzük ki pi agunkat? Min segíthetne a családterápia, a közösségi alkal­mak, a pszichodráma? A teljes írást elolvashatják a Vasárnap már keddtől, június 21-étől kapható számában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom