Új Szó, 2022. május (75. évfolyam, 100-125. szám)
2022-05-21 / 117. szám
R. Nagy Krisztián tárcája a Szalonban 2022. május 21., szombat, 16. évfolyam, 20. szám Az apokalipszis hősei Április végére, alig két hónappal az ukrajnai orosz invázió kezdete után a világ tudatosította, milyen nagy változásokat hoz ez a háború. Elengedtük a gyors megoldás reményét. A háború furcsa módon máris „normalizálódott”, elfogadtuk, hogy meghatározatlan ideig fog tartani. A mindennapjaink része lett a félelem, hogy a helyzet hirtelen, drámai módon eszkalálódhat. A svéd hatóságok (és mások) egyértelműen azt javasolják a lakosságnak, tartalékoljanak az esetleges háborús helyzet átvészeléséhez szükséges készleteket. Akilátások átrajzolódása a konfliktus mindkét oldalán tetten érhető. Oroszországban egyre hangosabbak a globális konfliktust kiáltó hangok. Ahogy Margarita Simonyan, az RT főszerkesztője fogalmazott: „Vagy elveszítjük Ukrajnát, vagy elkezdődik a harmadik világháború. Azt gondolom, a harmadik világháború forgatókönyve reálisabb.” A paranoiát az őrült összeesküvés-elméletek is erősítik, melyek szerint létezik egy közös liberálistotalitárius náci-zsidó terv Oroszország elpusztítására. Amikor Szergej Lavrovot arról jcérdezték, mit ért Oroszország Ukrajna „nácitlanításán”, tekintve, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök maga is zsidó, az orosz külügyminiszter azt válaszolta: „Lehet, hogy tévedek, de Hiderben is volt zsidó vér. (Hogy Zelenszkij zsidó), az semmit sem jelent. Bölcs zsidó emberek azt mondják, hogy a legbuzgóbb antiszemiták általában zsidók.” A másik oldalon, főleg Németországban egy újfajta pacifizmus formálódik. Ha félretesszük a hangzatos retorikát, és arra összpontosítunk, mit tesz ténylegesen Németország, az üzenet világos: „Tekintve a gazdasági érdekeinket, valamint a fegyveres konfliktusba sodródás kockázatát, nem kell nagyon támogatnunk Ukrajnát, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy Oroszország bekebelezi.” Németország nem kívánja ádépni azt a határvonalat, amelyen túl Oroszország igazán dühössé válna. Csakhogy a nap végén egyedül Vlagyimir Putyin dönti el, hol is húzódik ez a határ. És stratégiájának fontos része, hogy a nyugati pacifisták félelmeire játszik. Önelégültségünk ára Természetesen mindenki szeretné megakadályozni egy új világháború kitörését. De vannak idők, amikor a túlzott óvatosság csak bátorítja az agresszort. Az erőszakoskodók a természetükből fakadóan mindig azzal számolnak, hogy az áldozatuk nem üt vissza. Hogy megelőzzük a háború kiterjedését - hogy bármiféle elrettentést alkalmazzunk -, nekünk is egyértelmű határvonalakat kell húznunk. Eddig a Nyugat ennek az ellenkezőjét tette. Amikor Putyin még csak készült az ukrajnai „speciális műveletre”, Joe Biden amerikai elnök úgy fogalmazott, kormányzatának ki kell várnia, hogy a Kreml „kisebb támadásra” vagy teljes megszállásra készül. Ezzel nyilvánvalóan azt üzente, hogy a „kisebb” agreszszió tolerálható. A kilátások átrajzolódása egy sötét igazságra világít rá a Nyugat pozíciójával kapcsolatban. Míg korábban annak a félelmünknek adtunk hangot, hogy mi lesz, ha Ukrajna gyorsan elesik, a tényleges félelmünk ennek éppen az ellenkezője volt: mi történik, ha az invázió egfr beláthatadan végű háborúhoz vezet. Sokkal kényelmesebb lett volna, ha Ukrajna azonnal elbukik, mert ez lehetővé tette volna számunkra, hogy kifejezzük felháborodásunkat, meggyászoljuk a veszteségeket, aztán visszatérjünk az üzlethez, mint rendesen. Aminek jó hírnek kellett volna lennie - egy kisebb ország váradanul és hősiesen ellenáll egy nagyhatalom brutális agressziójának -, szégyen forrása lett, olyan probléma, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az európai pacifista baloldal óva int attól, hogy újraéledjen a korábbi generációkat meghatározó heroikus-militáns szellemiség. Jürgen Habermas német filozófus egyenesen arra utal, hogy Ukrajna bűnös, amikor morálisan zsarolja Európát. Van valami melankolikus az álláspontjában. Habermas pontosan tudja, hogy a második világháború utáni Európa csak azért volt képes elkerülni a militarizmus útját, mert biztonságosan meghúzódott az USA nukleáris ernyője alatt. A háború visszatérése a kontinensre 91 Sokkal kényelmesebb lett volna, ha Ukrajna azonnal elbukik, mert ez lehetővé tette volna, hogy kifejezzük felháborodásunkat, meggyászoljuk a veszteségeket, aztán visszatérjünk az üzlethez, mint rendesen. arra utal, hogy ez az időszak valószínűleg véget ért, és a feltétel nélküli pacifizmus egyre újabb és nagyobb morális kompromisszumokat fog követelni. Sajnálatos módon, „heroikus” tettekre ismét szükség lesz, és nem csak ami az agresszióval szembeni ellenállást illeti. Ökológiai katasztrófákkal, éhínséggel, további problémákkal is meg kell küzdenünk. Utánunk a vízözön A franciában a formális félelmünk és a tényleges félelmünk közötti különbség pontosan kifejezhető az ún. ne explétif segítségével. Ez a „nem” nem hordoz önálló jelentést, csak mondattani vagy kiejtésbeni szerepe van. Bizonyos igék és konjunkciók után használják, amikor a jelentéshordozó fő elemnek negatív értelme van (félelem, figyelmeztetés, kétség, tagadás); tulajdonképpen az előtte álló elem negatív aspektusát húzza alá: „Je te fais confiance ä moins que tu ne me mentes” („Megbízom benned, amíg /nem/ hazudsz nekem”). Jacques Lacan a ne explétif-et arra használta, hogy megvilágítsa a kívánság és a vágy közti különbséget. Ha azt mondom, „attól tartok, /nem/ jön a vihar”, a tudatos kívánságom az, hogy ne jöjjön, de az igazi vágyamat a hozzáadott „nem” kódolja: attól tartok, nem jön a vihar, mert titokban izgalomba hoznak a közben elszabaduló erők. Valami hasonló, mint a ne explétif mutatkozik az orosz gázellátáshoz kapcsolódó európai félelmekben. „Tartunk tőle, hogy a gázcsapok elzárása gazdasági katasztrófához vezet” — mondjuk. De mi van akkor, ha ez a bebetonozott félelmünk hamis? Mi van akkor, ha valójában attól tartunk, hogy a gázszállítás leállítása nem okozna katasztrófát? Ahogy azt Eric Santner a Chicagói Egyetemről nemrég felvetette: mit jelentene, ha képesek lennénk gyorsan alkalmazkodni? Az orosz gázimport vége nem döntené be a kapitalizmust, de „mindenesetre tényleges változást kényszerítene ki az »európai« életformában”, olyan változást, amely Oroszországtól függetlenül is örvendetes lenne. Hogy a ne. explétif-ex. szó szerint tételezzük, ennek a „nem”-nek a szellemében cselekedni ma valószínűleg a szabadság politikailag legőszintébb kifejezése. Fontoljuk meg a Kreml által hirdetett állítást, mely szerint az orosz gázról való leválás felérne a gazdasági öngyilkossággal. Tekintetbe véve, mit kell tennünk, hogy társadalmainkat fenntarthatóbb pályára állítsuk, nem lenne ez kifejezetten felszabadító? Hogy Kurt Vonnegutot parafrazáljam: elkerülhettük volna, hogy az első olyan társadalomként kerüljünk be a történelembe, amely azért nem mentette meg önmagát, mert az nem volt költséghatékony. Kinek a globalizációja? A nyugati média tele van beszámolókkal, hány milliárd dollár ment Ukrajnába; ugyanakkor Oroszország továbbra is tízmilliárdokat zsebel be az Európának szállított gáz fejében. Európa nem akarja mérlegelni, hogy az Oroszországra gyakorolt, szélsőségesen erős, nem katonai jellegű nyomás egyben rengeteg haszonnal járna a bolygónkat nézve. (Folytatás a következő oldalon.) 13. oldal
