Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)
2022-02-03 / 27. szám
www.ujszo.coml 2022. február 3. KULTÚRA 9 Gyöngysor és fullasztó hagyományok Pablo Larraín chilei rendező alkotása lélektani drámaként ábrázolja Diana harcát egy boldogabb életért Kristen Stewart játssza Diana hercegnőt Pablo Larraín filmjében (Fotó: Forum Film) HAVRAN KATI Téli napsütés, ám komor hangulat árad a walesi hercegnőről szóló filmből. A chilei rendező produkciója merőben eltér a klasszikus életrajzi művektől. A filmet már nálunk is vetítik a mozik. Valahol Norfolkban, arcát takaró napszemüvegben, térképet tartva a kormány fölé állapítja meg, hogy eltévedt. Diana (Kristen Stewart) a Sandringham házba tart, ahol a hagyomány szerint a karácsonyt ünnepli a királyi család. Az udvari Rolls Royce-ok helyett európai sportkocsit vezet, sofőrje nincs, egymaga igyekszik rátalálni a birtokhoz vezető útra, majd egy útszéli kávézóban áll meg útbaigazításért. A Koronában, mely II. Erzsébet uralkodásának kezdetétől nyújt bepillantást a királyi család életébe, a walesi hercegnő a szerteágazó királyi família egyik tagjaként jelenik meg, gyakorlatilag másodszereplőként. A sorozat egyik epizódjában láthattunk egy sandringhami karácsonyt is, mikor Diana és Károly házassága már voltaképpen felbomlott, de nincs még szó válásról - a hercegi pár gyakorlatilag már külön él, de a nyilvánosság előtt együtt, az elvárásoknak megfelelően mutatkozik. A Netflix sorozata felvillantja azt is, hogy Diana ekkor már kifejezetten kívülállónak érzi magát a királyi családban, és egyre fullasztóbbak számára az ünnepi hagyományok, melyek alól nem vonhatja ki magát. A Spencer egy ilyen, pontosabban az 1991-es karácsony történetét vetíti elénk. Pablo Larraín chilei rendező munkája azonban semmiképpen sem tekinthető A Korona egy epizódja részletezésének. A Spencer csupán 72 órát ragad ki Diana életéből, ám ezt teljesen eltérő szemszögből teszi, mint a megszokott, autentikusságra törekvő életrajzi drámák. A film ezért valószínűleg csalódást okoz annak, aki a brit királyi család intrikáira kíváncsi, vagy azt várja a produkciótól, hogy Diana és a család kapcsolatának eddig nem ismert részleteibe avassa be. A Spencerben nem fogjuk megismerni a királyi család tagjait: nemhogy nem kapunk árnyalt karaktereket, hanem mindössze ketten szólalnak meg, ők is csak röviden - Károly és a királynő. Az előző kimért és kegyetlen Dianával, a másik kiismerhetetlen. Azt, hogy milyen és hogyan működik a királyi család, csupán sejthetjük mindabból, amit a személyzet egyes tagjaitól és Diana nézőpontjából illesztünk össze - és a két forrás gyakran ellentmondásos. Pont ez adja a film húzóerejét: mivel nem tudjuk pontosan, Diana mivel áll szemben, csupán találgatunk, hol a határ a paranoia és a realitás között. A szentesti vacsora a film egyik kulcsfontosságú jelenete, melyben a rendező kiválóan jeleníti meg a Dianára nehezedő mentális nyomást. Ebben a jelenetben látjuk első alkalommal találkozni a hercegnőt a család többi tagjával. Érdekesség, hogy a hatás érdekében úgy forgatták le a jelenetet, hogy Kristen Stewart előzőleg nem találkozott a stáb többi tagjával. Dianát halvány olivazöld ruhában, nyakában egy férjétől kapott gyöngysorral látjuk belépni a terembe. A ruha és az ékszer is sokatmondó. A film kiemelt figyelmet fektet a hercegnő ruhatárára, a családi tradíció ugyanis mindenki számára előírja, milyen alkalomhoz pontosan melyik ruhát veszi fel. A gyöngysor szimbolikája azonban még ennél is fojtogatóbb Diana számára. Károly ugyanis a gyöngysor szakasztott másával ajándékozta meg barátnőjét, Camilla Parker-Bowlest (akinek a neve egyébként nem hangzik el a filmben). A tönkrement házasság szimbólumává vált gyöngy szinte égeti Diana nyakát a vacsora közben, aki előtt a realitás és a képzelet fokozatosan folyik össze. A jelenet párbeszéd nélkül, erőteljes képekkel és kiváló vágással építi fel az egyre fokozódó nyomás érzetét, amihez nem mellesleg kiváló zene párosul - az utóbbi a filmben a Radiohead-tag, Jonny Greenwood munkája. Érdemes néhány szót szólni a rendezőről, hogy jobban értsük a film koncepcióját. Éarraín Kennedy özvegyéről készült filmével vált igazán híressé a nemzetközi filmszakmában, a 2016-os Jackie-vel, stíluseszközeit azonban korai filmjeiben építette ki. Több filmje játszódik Augusto Pinochet chilei diktátor időszaka alatt, és Larraín ezekben kiválóan térképezte fel az életet a katonai diktatúra idején, azt, hogy hogyan ütközik ki az egyénen a hatalom által való fenyegetettség állandó érzete. A Spencerben vitathatatlan ez a behatás. Diana mentális harca a hatalommal egy lélektani dráma. Három napba sűrítve látjuk azt az utat, mely akár a teljes összeomlás felé irányulhat. Diana üldözött, bár nem tudjuk pontosan, mindezt milyen mértékben képzeli be magának, és azt sem, milyen szándék áll amögött, hogy a királyi család tagjai utasítást adnak arra, hogy a személyzet ellenőrizze őt - csupán a család jó hírneve az érdek, hiszen paparazzik követték a hercegnő minden lépését - vagy ténylegesen aggódnak Dianáért, aki annak idején már súlyosan küszködött evészavarával és depresszív időszakokkal. Míg tehát A Korona úgy jeleníti meg előttünk a királyi család mindennapjait, mint egy sajátunknál sokkal izgalmasabb életet, Larraín Dianája merően elüt ettől az ábrázolásmódtól. A maga traumáival, hiányérzetével, beteljesületlen gyerekkori vágyaival (melyre többek között a cím is utal, Diana lánykori neve) a walesi hercegnő távol áll a kifinomult arisztokratáktól, akik élete mindig makulátlannak kell, hogy tűnjön a nyilvánosság előtt. Ezen a ponton a készítők hűen ragaszkodtak ahhoz a képhez, amit a walesi hercegnő alakított ki magáról a médiában: ahhoz, hogy úgy szeretett volna élni fiaival, mint egy átlagember. Huszonöt éve lépett ki az életből Bohumil Hrabal cseh író Meghalt Monica Vitti, az olasz film egyik csillaga Huszonöt éve, 1997. február 3-án a prágai Bulkova Kórházban fekvő Bohumil Hrabal galambetetés közben kilépett az örökkévalóságba. Az egyik legismertebb, legnépszerűbb cseh írét a magyar olvasóközönség is imádta. Hrabal legfőbb erőssége írásainak nyelve volt, illetve hősei, a sokat beszélő, látszólag lehetetlen figurák, akik különös képzelőerejüknek köszönhetően széppé formálják a gyakran visszataszító valóságot. Házasságon kívül született 1914. március 28-án Brünnben, hároméves koráig a nagyszülők nevelték. Anyja, miután férjhez ment Francin Hrabalhoz, magához vette gyermekét, a család 1920-ban Nymburkban telepedett le, ahol Francin a helyi sörgyár igazgatója lett. Akkori életét, környezetét Sörgyári capriccio című művében mutatta be, amelyből Jifí Menzel rendezett filmet. Tízéves korában szüleihez költözött apja bátyja, Pepin bácsi, akinek történetei Hrabal írásművészetének alapját képezték. O volt' az író mú(Képarchívum) zsája, igazi nevelője. Hrabal jogot tanult, de jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom. Az ország 1939-es német megszállásakor bezárták az egyetemet, Hrabal vasutas lett, erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok, amelyből szintén Menzel rendezett Oscar-díjas filmet. A háború után lediplomázott, ám jogászként sosem dolgozott. Volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, egy hulladékbegyűjtő bálázója, színházi díszletező. 1963-tól csak az írásnak élt, könyveit elkapkodták. Az 1968-as prágai tavasz leverése után hallgatásra kényszerült. A későbbi enyhülést követően megszületett a szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (Capriccio, Díszgyász, Harlekin milliói), majd feleségéről, barátairól és legfőképp magáról készült trilógiája (Házimurik, Vita Nuova, Foghíjak). Közben sokat utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán elemében azonban Prágában, majd Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban érezte magát. Rendszeresen járta a kocsmákat is, törzshelyén, a prágai Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit. A bársonyos forradalom után megkapta a rangos cseh irodalmi kitüntetést, a Jaroslav Seifert-díjat, az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta. (MTijuk) Elhunyt Monica Vitti, aki az 1960-as években a legsikeresebb olasz filmsztárok közé tartozott. Régóta Alzheimer-kérral küzdött, november 3-án ünnepelte 90. születésnapját. Dario Franceschini kulturális miniszter az olasz film királynőjének nevezte őt nekrológjában. Maria Luisa Ceciarelli néven született Rómában 1931-ben, művésznevét 1954-ben vette fel. Hamarosan az olasz filmművészet olyan nagyságaival emlegették egy lapon, mint Alberto Sordi, Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman és Nino Manfredi. Michelangelo Antonioninak, aki felfedezte és múzsájaként tekintett rá, több filmjében szerepelt, elsőként 1960-ban A kalandban, amelyet Cannes-ban a zsűri díjával jutalmaztak. 1971-ben ő volt Jancsó Miklós A pacifista című, Olaszországban forgatott filmjének főszereplője, de a közös munka mindkettejük számára csalódásnak bizonyult: a forgatás feszült hangulatban folyt. Vitti 1970-ben Marcello Mastroiannival játszotta el a Féltékenységi dráma főszerepét Ettore Scola vígjátékában, majd 1974-ben emlékezetes alakítást nyújtott Luis Bunuel A szabadság fantomja című alkotásában. Későbbi férje, Roberto Russo Flört című filmjében nyújtott teljesítményéért 1984-ben a Berlinalén díjazták, 1995-ben pedig a velencei filmfesztiválon ismerték el pályafutását Arany Oroszlán díjjal. A legjelentősebb olasz filmes kitüntetést, az Olasz Filmművészeti Akadémia David di Donatello-díját összesen hat alkalommal vehette át. Betegsége miatt 2001-ben viszszavonult a filmezéstől. (mti, juk)
