Új Szó, 2022. február (75. évfolyam, 25-48. szám)
2022-02-02 / 26. szám
101 NAGYÍTÁS 2022. február 2. | www.ujszo.com Egyre nehezebb a holnap Patasi Ilona: „Mostanában mindenki tényleg meggondolja, hogy miből mennyit vesz. És amíg ez az inflációs görbe fölfelé tart, illúzió jelentősebb árcsökkenést várni. Körültekintőbben, spórolósan fogunk bevásárolni." MIKLÓSI PÉTER Ráfogható-e pusztán a koronaidők kényszerű komplikációitól gerjedt inflációra, hogy az élelmiszerüzletekben szinte napról napra magasabb árakba botlunk? Vagy az árvágtában a már korábban is labilis lábakon álló hazai agráriumnak is akad vétke? Erről a húzós témáról Patasi Ilonát, a Szlovákiai Agrárkamara elnökét kérdeztük. Ön, elnök asszony, tud kapásból két olyan alapvető élelmiszeripari cikket említeni, ami az utóbbi három-négy hónapban nem drágult? Tudok, bár manapság ez valóban nem könnyű. Például a friss, öt napon belül fogyasztandó nyers tej az ilyen, vagy akár a hazai termésű kétkilós csomagolásban kapható alma. Persze, ettől függetlenül az élelmiszeripari cikkek bolti árának felszökése tagadhatatlan. Ugyanakkor a termelőknek és a feldolgozóknak kifizetett beszerzési árak távolról sem változtak annak arányában, amenynyire megdrágult szinte minden az üzletekben. Az ellátási láncnak ezen a végén mi úgy látjuk, hogy az illetékes hatóság bizony szemügyre vehetné ezt a komoly különbözetet, és némi szava is lehetne ebben. Mert a pultokon megjelenő árak olykor talán köszönőviszonyban sincsenek a termékek beszállítási árával. Említsek csak egyetlen példát: a gutái malom decemberben 11 százalékkal emelte ugyan a liszt árát, de kevés az olyan onnan származó lisztből készült sütőipari termék, ami az üzletekben mára csupán ennek szintjén drágult volna. A bolti kasszánál kapott cechen az összeg ugyanaz, mint tavaly februárban, ám ugyanazért a pénzért most könnyebb a bevásárlószatyrunk. Emiatt hamarosan szociális kóddá válik a rosszkedvűnk? Mert a zsebláz ellen nincs vakcina... Mostanában valóban mindenki jobban meggondolja, mikor miből mennyit vegyen. Es amíg ez a nekilódult inflációs görbe fölfelé tart, addig illúzió számottevőbb általános árcsökkenést várni. Inkább körültekintőbbek, megfontoltabbak, spórolósabbak leszünk. Nyilván egyre kevesebben fognak a spájzban nagy tartalékokat fölhalmozni. Gondolom, ennek révén jobban figyelünk az élelmiszerek szavatossági idejére is. Remélhetőleg kevesebb készételt, félkész terméket, ételmaradékot fogunk kidobni a kukába; és a kevesebb pazarlással talán egy-két fokkal önzetlenebbül, egészségesebben fogunk élni is. A pillanatnyi helyzet azonban valóban eléggé lehangoló. Mert panaszkodik a termelő, panaszkodik az állattenyésztő, panaszkodik a feldolgozó, a bevásárlás végeztével a kasszánál pedig a vásárló panaszkodik. Lényegében tehát mindenki. Szakágazatként a mezőgazdaság számára 2022-ben mi jelenti a legnagyobb csapdát? Az inkább szigorú valóság, mint csapdahelyzet, hogy az ágazatnak a korszerű agrárpolitika sokrétű feltételeihez kell igazodnia. Kategorizálni kell a termelést, túl nagy területeken nem lehet majd egyazon növényt termeszteni, sokkal alaposabban ajánlatos figyelni a kömyezetkímélés követelményeire. És hát külön problémát okoz az úgynevezett földügy, mert a szlovákiai polgároknak egyre kevesebb földterület van a tulajdonukban. De minden kisebb-nagyobb gond vagy nehézség dacára azt a gazdát, aki komolyan veszi önmagát, a lehetőségeit meg a terveit, érheti ugyan egy-egy kevésbé örömteli év, de rátermett hozzáértéssel sohasem esik csapdába. Az élelmiszerpiac mai árviszonyait nézve hogyan kalkuláljon olyasvalaki, aki alkalmazotti bérből, mi több, csak a nyugdíjából vagy ilyen-olyan segélyből fedezi a mindennapi kenyerét? Mert a havi rezsiköltséget is állni kell, az élet többi gépiesen érkező számlájáról nem is szólva. Erre bajos egyszerű választ találni. Különösen a városi bérházak lakói vannak kényesebb helyzetben. A faluhelyen élő lakosság viszont, egy kis jó szándékkal, a ház körüli veteményeskertben önmaga is termeszthet. Hogy ne csak a füvet locsolj a-nyírja valaki, hanem a kert egyik-másik sarkában valamennyi zöldséget, egy kis gyümölcsöt is termesszen. A jószágtartás hasznáról már nem is beszélve, hiszen úgy a konyhában öszszegyűlt hulladék javát is lenne kivel megetetni. De ez az, amitől elszoktunk! Az emberek a zaj, a dugók, a nyaranta perzselő aszfalt elől menekülnek vidékre, nem zöldséget termelni. Én is látom, mennyire elvárosiasodott a falusi élet. Pedig engedni kellene ebből a szemléletmódból. Kissé visszapörgetni annak bevált hagyományait. Aki kiköltözik a nagyvárosból és faluhelyen építkezik, az alkalmazkodjon is a vidéki viszonyok hagyományosan megszokott életviteléhez. Elvégre megtermelni valamit, az nemcsak munka, hanem kedvtelés is lehet, és öröm, ha aztán a tányérra kerül. A vidékre költözők „bemutatkozása” ne az ott honos növényzet kipusztítása, a fél kert lekövezése legyen. A falusi élet visszájára fordult értékrendje, hogy ugyan a kisujjamat sem mozdítom, de a konyhaasztalon azért legyen ott mindig minden, ami szemnek-szájnak ingere. Az ilyen szemléletnek fikarcnyi köze sincs a mezőgazdaságban dolgozók iránti szolidaritáshoz. Más kérdés, bár semmivel sem derűlátóbb, hogy az iskolai oktatásból szintén kiveszett a termőföldhöz kötődő viszony kialakítása. Legalább egy tantárgy szólna arról, hogy mit vetünk, mit ültetünk, mit aratunk, mit szüretelünk, honnan és hogyan „terem” az asztalunkon a hús. Egyébként ez utóbbi mulasztás a mezőgazdasági szakemberek hiányának egyik legfőbb oka. A mai gyerekek már gyorsvonatból is egyre ritkábban látnak szabadon legelésző teheneket. És közben a tej felvásárlási ára alacsonyabb, mint az üdítők gyártási ára! A tejtermelők köréből újabban azt hallani, hogy Szlovákia ebben az ágazatban nem lesz önellátó. Én ettől nem tartok. Alapvetően azért sem, mert az ország tejfogyasztása erősen csökkent. Manapság úgyszólván rutinkérdés: idén is érezhetően emelkednek majd az élelmiszerárak? Nézetem szerint a tíz százalék biztosan meglesz. Különösen, ha nálunk továbbra sem változik az agrárpolitika. A begyűrűző infláció mellett a legnagyobb gondot a kereskedelem túl erős pozícióiban látom az agrárvilággal szemben. A kereskedelem elsősorban közvetlenül a hazai termelőtől vásároljon. És ne gördítsen örökösen akadályokat a termelő útjába, aki így sohasem érezheti magát biztonságban. Lehetetlen állapot, hogy a termelőnek egy adott mennyiségre szóló szerződése van a felvásárlóval, de amikor aktuálissá válik annak realizálása, a másik fél kijelenti: nincs szüksége az adott árura, mert ő a szóban forgó terményt dupla mennyiségben most Portugáliából fogja behozni. Az itteni termelői gárda, a feldolgozóipar egyszerűen nem élhet a kereskedelem kegyeinek kitéve előnytelen és bizonytalan körülmények között. Ráadásul ha a kereskedelem a reális árnál olcsóbban átveszi is a terményt, az azért mégiscsak feltűnő különbség, hogy azt korrekt áron 15-20 százalékos vagy szemrebbenés nélkül akár 100-110 százalékos haszonnal értékesíti az üzletláncában. A bajelhárítást sürgetve mi lenne hát a politika teendője? Közbelépni, és közbenjárni. Hogy világosak legyenek a termelők meg a tenyésztők, illetve a kereskedelem kölcsönös viszonyainak szabályai és etikai elvei. Mert hiába az előzetes megegyezés, ha amikor a gazda szállítaná az árut, a kereskedelem becsapja előtte az ajtót. Akkor már hol házaljon mindazzal, ami a nyakán maradt?! És persze az üzletláncok tulajdonosainak szintén tudniuk kellene, hogy mi játszódik le a felvásárlás, a beszállítás körül, például az olykor megmagyarázhatatlan dömpingárak dolgában. Hiszen hogyan kerülhet valahol a legszebb sertéskaraj cirka három euróba, ugyanakkor ugyanott a leveshús hat euróba kilónként. Foglalkozni az anomáliákkal a kormányzat feladata, mert a hazai mezőgazdaság több alapvető ágazatának jövője a tét. Elsősorban a regionális lehetőségeket kellene jóval hatékonyabban kiaknázni. Elképesztő az a gyakorlat, hogy az üzletekbe olyan áru kerül, amely több ezer kilométerről ide érkezve sokkalta olcsóbb, mint a frissebb és helyben megtermelt. Ebből is csak az látszik, hogy abban a távoli országban lényegesen jobban, átgondoltabban támogatják az agráriumot, mint nálunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy állam milyen nívón segíti a mezőgazdaságát. Hogy adó- és szociális programokkal, más közvetlen ösztönzőkkel, illetve a saját forrásaival milyen arányban járul hozzá az Európai Unió támogatáspolitikájának lehívható összegeihez. Ebben a tekintetben Szlovákiának legalább az európai átlagot illene elérnie, mert jelenleg ez a tétel nálunk 36 százalék, de pusztán a V4-ek többi tagállamát nézve Lengyelország 45, Csehország 65, Magyarország 80 százalékban állapította meg ezt a segítséget. A szlovák kormány nem titkolja, hogy fölfelé kúszik az infláció. Ha ez a trend folytatódik, legalább az élelmiszeripari cikkek áfáját kellene leszállítani? Hogy előbb-utóbb az emberekben ne merüljön föl a mit (t)együnk dilemmája? Ha nem is gondtalan, de ennyire azért nem sarkított a helyzet. Ami pedig az áfát illeti, ha a kormány megtenné is ezt a lépést, kérdés, hogy az mennyire mutatkozna meg az árak tényleges csökkenésében. Sajnos félő, hogy nem igazán. Elemzők egybevágó véleménye, hogy ideális esetben is csupán az év vége felé csitulhat az infláció. Mit jelent ez a prognózis a mezőgazdaság egésze, annak keretében pedig a kisvállalkozók, a gazdák, a feldolgozóipar részére? Nem újdonság, hogy a mezőgazdaságban a napi munkát el kell végezni, függetlenül az inflációtól vagy bármi egyéb gátló körülménytől. Aki talpig mezőgazdász, abban a bajosabb körülmények között sem hal el a termőföld, a tenyészet iránti vonzalom. Ő mindig elvégzi a saját munkáját, és igyekezni fog megtartani a gazdaságát. A gazda is ember, ott spórol, ahol tud, de józan ésszel nem bocsátkozik illúziókat kergetve hitelekbe. És bár több a nehézség, mint a segítség, a dolgát becsülettel ellátja. Apropó hitelek! A Marhapásztor és a szaktárca többi korrupciós Ugye után a Szlovákiai Agrárkamarának ma már pontos áttekintése van a minisztérium kezelte támogatási programokról, azok sorsáról és címzettjeiről? Ki merem jelenteni, hogy kilencven százalékban igen. Azt pedig a saját sorainkat nézve mondom, hogy ódzkodás helyett jobban, bátrabban kellene élni a felkínált pályázati lehetőségekkel. Hogy kevesebben maradjanak ki a korrekt úton nyerhető támogatásokból. És mi, az árvágtát figyelő vásárlók? Visszajön még az az idő, hogy a pult előtt állva ne azon rágódjunk, hogy egyszerre 15 vagy 25 deka felvágottat veszünk-e? Visszajöhet. Ha nem dátumokról beszélünk, hanem tényekről. (Somogyi Tibor felvétele)
