Új Szó, 2022. január (75. évfolyam, 1-24. szám)
2022-01-05 / 3. szám
www.ujszo.coml 2022. január 5. KULTÚRA 111 Pusztuljon 2021 is! (Forrás: Netflix) JUHÁSZ KATALIN Ki gondolta volna, hogy a rémálomszerű 2020-as év csak előjátéka lesz 2021-nek? Hogy a tavalyi abszurditások simán lepipálják az előzőeket? Maguk az alkotók sem tervezték a Halál 2020-ra! folytatását. Aztán tessék! Szilveszterkor debütált a Netfilxen a szarkasztikus áldokumentumfilm második rásze. Néhány szó az előzményekről: a Black Mirror-sorozat agytrösztjei, Charlie Brooker és Annabel Jones a pandémia kezdetén úgy döntöttek, határozatlan időre felfüggesztik a sötét jövőképekkel riogató szériát, és egy különkiadással reagálnak 2020-ra, mert a Black Mirror világa már itt van körülöttünk, a valóság rémisztőbb annál, amit egy forgatókönyvíró kitalálni képes. Nos, a Halál 2021-re! (Death to 2021!) hangütésében és felépítésében is igazi, mintaszerű folytatás: ismét híradós felvételek alá kevernek szellemes kommentárokat, ismét világhírű mozisztárok alakítanak valósnak látszó figurákat (lájkvadász infúencert, történészt, tévés megmondóembert, virológust, háziasszonyt), és ismét váltják egymás a képernyőn a valós államférfiakkal, megmondóemberekkel, sztárriporterekkel. A mockumentary egy műfaj formai jegyeit használva állít baromságokat, és gúnyolja ki magát a műfajt, tükröt tartva a társadalom elé. Ám ez a maró gúnnyal átitatott film már sajnos nem robbant akkorát, mint az előző. Egyrészt hiányzott belőle a Joe Keery ignoráns influencert alakít meglepetésfaktor, másrészt maga a Netflix gyengítette saját termékének hatóerejét azzal, hogy karácsony este bemutatta a Ne nézz fel! című szatirikus katasztrófafilmjét. Most azt elemzik a világ filmkritikusai, az új „üstökösre” még nem volt idejük. Pedig kiváló a tavalyi alapanyag, a folyamatosan jelen lévő pandémia mellett szinte havonta történt valami megmagyarázhatatlan, kezdve a washingtoni Capitolium január 6-i elfoglalásával. „Ez volt a mi lázadásunk, a mi nemzedékünk Woodstockja” -mondja a kanapén vigyorgó antivaxer anyuka (az előző részben is szereplő Cristin Milioti), majd megjegyzi, hogy nem pontosan tudja, mi is volt az a Woodstock. Tipikus példája ő az internetről morzsákat csipegető és azokat ide-oda szitálgató hírfogyasztónak. Aztán felemeli a lábát, és rajta van a nyomkövető: mert hogy ő is ott tört-zúzott a Capitoliumban. Az angol abszurd humor találkozik ezen a ponton az amerikai szatírával - nem csoda, hiszen az alkotók britek. Talán ezért szerepel a filmben egy „brit átlagpolgár” is (Diane Morgan alakításában), aki egy tízes skála tetejére telefonjának elvesztését tenné, a klímakatasztrófát pedig csak a harmadikra, mert attól azért kevésbé fél. Bár becsúszott néhány gyengébb poén is, a filmben több a szellemes irónia, mint az első részben. „Két évtizede keressük a katonai megoldást Afganisztánra, és végül találtunk egyet: spuri! A küldetés véget ért.” - mondja egy álelemző, majd vágóképeken az amerikai elnök jelenik meg, és alatta a kommentár: „Biden elnök bejelenti az USA teljes kivonulását szeptember 11-ig, megkímélve a jövő diákjait a túl sok különböző évszám megjegyzésének terhétől.” A brit átlagpolgár pedig a következő észrevételt teszi: „Gondolom, az amerikai katonák olyanok, mint manapság mindenki, és otthonról akarnak dolgozni.” A felismerhetetlenségig elmaszkírozott Hugh Grant történésze még bátrabban keveri a valóságot a fikcióval, mint az előző részben, pedig már ott sem állt a helyzet magaslatán. Az eredményeit ismertető víruskutató (Samson Kayo) azon akad ki teljes joggal, hogy mondandója alá folyamatosan horrorzenét próbálnak keverni, mert a valóság önmagában már nem eléggé lebilincselő. A Stranger Thingsből ismert Joe Keery remekül alakítja az ignoráns influencert, aki a lájkok érdekében álszent módon igyekszik meglovagolni komoly témákat és jelenségeket. Szóval a színészek most is brillíroznak, érezhető, mennyire élvezték a forgatást. A narrátor Laurence Fishbume szintén dicséretet érdemel - szerencsére nem menekülhet senki az élmény elől, mivel nincs magyar szinkron, csak feliratozás. A Black Mirror alkotói meglepő módon egy új vezető írónak adták át a stafétabotot, és Ben Caudell szépen öntötte a tartalmat a már meglévő formába. Akinek tetszett az előző gúnyos évsummázás, ezt a mostanit is élvezni fogja. Aki nem tudott vele mit kezdeni, annak ez sem jön majd be. És aki húsz év múlva képet akar kapni 2021-ről, annak nem kell többórányi híradót végigtekemie, elég megnéznie ezt a filmet. Szeretnivaló a Harry Potter jubileumi találkozója HAVRAN KATI Aki úgy éreznó, nem fogyasztott elég édeset az Ünnepek alatt, pótolhatja a lemaradást ezzel a cukormázas, nosztalgiával teli produkcióval. Jó hír, hogy a Visszatérés Roxfortba, mely január 1-től nézhető az HBO Go-n, nem lett bántóan csöpögős, sőt, még a legvérmesebb Potter-rajongóknak is tud újat mondani. Az utóbbi időben nincs hiány filmes visszatérésekből és találkozókból - az ősszel felröppenő hír, miszerint az első Harry Potter-film huszadik évfordulója alkalmából újra összeverbuválják a színészgárdát, a Jóbarátok találkozóját juttatta eszünkbe, kesernyés szájízt keltve, hiszen az ilyen fantasztikus visszatérések hátterében gyaníthatóan az agyoncsépelt sztoriból még egyszer kifacsarható bevétel jelenti a legnagyobb motivációt a készítőknek. A Potter-univerzum egyébként is bővelkedik hozzátett produkciókban, láttuk az alapsztori előzményeit (a Legendás állatok harmadik része idén következik), és az Elátkozott gyermek című színdarabból ismerjük a szereplők utóéletét is, amivel a szerzőnek sikerült is romba döntenie a Potter-világ misztikumát. Ezúttal szerencsére mindannyian örülhetünk: azok, akik tízévesen titkon vártuk a Roxfortból érkező meghívót és együtt nőttünk fel a regénybeli generációval, és azok is, akiket a filmek világa szippantott be. A produkció nem lőtt túl a célon. A díszletnek köszönhetően finom nosztalgiát áraszt, hiszen a találkozót a forgatás helyszínén, a varázslóiskolának helyet adó kastélyban tartották, és mindvégig bensőséges hangulatot kelt azzal, hogy néhány csoportos jelenet és a forgatásról készült felvételeken kívül a kamerák két, legfeljebb három ember beszélgetését mutatják. Csak úgy, mint az alapsztori, a produkció azzal indul, hogy a szereplők meghívót kapnak Roxfortból. Emma Watsont végigkísérjük a kilenc és háromnegyedik vágány mellett, megnézzük, ahogy felszáll a Roxfort expresszre - az út végén a kastély nagytermében várják a többiek. Radcliffe ezalatt az Abszol úton tesz egy sétát, a Roxfortba érkezve Dumbledore dolgozószobájában találkozik Chris Colombusszal, az első két film rendezőjével. Végül a Harryt, Hermionét és Ront alakító Radcliffe, Watson és Rupert Grint hármasa, csakúgy, mint tíz és húsz évvel ezelőtt, a Griffendél klubhelyiségének kanapéit foglalja el: a kandalló előtt ücsörögve most a forgatáshoz fűződő élményeiket elevenítik fel. Ez egyébként nem kis teljesítmény a készítők részéről, hiszen mindhármukról köztudott, hogy az elmúlt tíz évben a Potter-univerzumtól mentes színészi karrierjeiket építették, azon igyekezve, hogy szabaduljanak a karaktertől, amely tíz éven át meghatározta életüket. Találkozunk a négy rendezővel is (Columbuson kívül Alfonso Cuarón, Mike Newell és David Yates nevéhez fűződnek a későbbi részek), és jó néhány szereplővel, az írónő azonban nem jött el. J. K. Rowlingtól pár éve a transzneműekkel kapcsolatos megjegyzései kapcsán mindhárom fő színész elhatárolódott, és míg egyesek azt gyanítják, a Warner Bros emiatt nem kérte fel Rowlingot, az írónő menedzsmentje azt állítja, az írónőt meghívták, ő utasította vissza a szereplést. Rowlingot végül egy korábbi interjúból vágták be. A produkció egyik fő szála a gyerekszínészek felnövéstörténete. Nyomon követhetjük, ahogy a gyerekszínészek ráébrednek, milyen kivételezett helyzetük adódik azzal, hogy az angol színjátszás legjobbjaival dolgoznak, és azt is, ahogy tinédzserekként mélypontra kerülnek. Emma Watson a felében ki akar szállni, magányosnak érzi magát, de Radcliffe és Grint is hasonló érzésekkel viaskodnak, bár akkor ezt nem mondják senkinek. Grint úgy érzi, néha már nem látja át, mi az igazi élete, és hol kezdődik Ron Weasly karaktere. Másik szálként a felnőtt szereplők a forgatáshoz fűződő viszonyát látjuk kibontakozni. Helena Bonham Carterről, aki Harry esküdt ellenségét, Bellatrix Lestrange-et játssza, kiderül, a tizennégy éves Radcliffe egy picit belezúgott annak idején. Mikor Gary Oldman belépett a harmadik részben Sirius Blackként, Radcliffék már elég nagyok voltak ahhoz, hogy értsék, mekkora színészlegendával játszanak. Míg a gyerekek tisztelettel néznek az angol színészet legjobbjaira, azok brillíroznak a szerepekben. A találkozó egyik legjobb pillanata talán, amikor Bonham Carter elnézést kér Oldmantől, hogy megölte a filmben, de az sem elhanyagolható, mikor Ralph Fiennes nevetve meséli, fogalma sem volt róla, ki is az a Voldemort, mikor felkérték a szerepre. Végül testvére gyerekei nyomatékosították számára, hogy márpedig ha felkínálják neki a Sötét Nagyúr szerepét, azt igencsak illendő elfogadni. Míg a fiatal generáció könnyezve összeborul, miközben felnőtté válásuk tíz évén mereng, az angol színjátszás krémje legalább olyan jól szórakozik, mint ahogy azt a forgatás idején tették. Chris Colombus és Daniel Radcliffe a találkozóban (Forrás: HBO)
