Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)
2021-10-02 / 227. szám
www.ujszo.com SZALON 2021. OKTOBER 2. 17] Kedves Öcsém, szerencsésen földet értem. Hogy haza is értem volna, azt még nem állíthatom, az még odébb van. Tényleg, szerinted mikor mondhatja egy ember azt, hogy: itthon, újra itthon? Úgy igazából, hitelesen, nem csak a nyelvet működtetve, megszokásból. Beléphetünk-e kétszer ugyanabba az otthonunkba? Mindazok után, hogy - állítólag - fenekestől felfordult az egész világ. Nem muszáj válaszolnod, ha nyűgnek érzed az írást, ugyanakkor nem bánnám, ha kapnék tőled egy kis eligazítás, mert az én világom tényleg a feje tetejére állt, amióta itthon vagyok. Kihez is fordulhatnék, ha nem hozzád, a profi otthontalanhoz? Aki a teljes felnőtt életét száműzetésben töltötte. Majd félszáz évet, ha jól számolom. Egy igazi spíler vagy a magyar migráns írók között. Földrajzilag persze itthon vagyok, de tudod, a mi életünkben már nem nagy kunszt akár egy náp alatt is körbe repülni a Földet. Mondjuk, Kína és a világ többi része között azért nem működik ilyen flottul a légi forgalom. A járványvédelmi rendeletek sokaságából is húztak egy határt, pandémiásat, az államhatár mellé. Nem is mellé, hanem rá: a két határvonal térben ugyanis egybeesik, csak éppen egy hónapos időbeli különbség van köztük. Ennyi időt tölt karanténhotelben egy külföldről érkező utas, akinek napi háromszor, szaloncukornak öltözött személyzet adja be az ajtón a lefóliázott kaját, és a sok teszteléstől kétszeresére duzzad az orra, mire beleszippanthat a szabadlevegőbe. No jó, a levegőbe. Napi kapcsolatban vagyok egy nyelvtanár ismerősömmel, akinek sikerült beutazási vízumot szereznie Kínába. Ritka eset, mint ahogy az is, hogy egyáltalán valaki önként vállalkozik erre a költséges tortúrára. Augusztus végén érkezett, hova is...? Szóval, a reptéren bekerült egy kínai szobába, túl van már a 16. negatív tesztjén, online tanít. Iparkodnia kell, négyhavi fizetésébe került az odaút és a karantén, aminek együtt várjuk a végét - így, szeptember végén. Én persze csak virtuálisan, mert már a Nagyfal innenső oldalán vagyok. De látod-e, lélekben még mindig odaát. Talán nem is lélekben, hanem inkább fejben. Az odaáti Covid-világot ugyanis úgy ismerem, mint a tenyeremet, abba születtem bele, abban szocializálódtam. Ennek a fiatal kollégámnak számtalan tanácsot tudok adni, míg itthon... Nem is tudom, hogy fogjak bele... Tudod, mi volt a legelső magyar nyelvű mondat, amit évek után újra élő ember szájából hallottam? „Már levehetitek a maszkot, magyar földön vagytok!” - Ez volt az Isten hozta Ferihegyen, egy nemzetközi utazóközönséghez, hivatalos ember szájából, így, ahogy mondom, tok-tek-tök, csendőrpertuban. Képzelheted, mit éreztem. Pár órája a kínai járaton még szkafanderes légikisasszonyok zizegtek körülöttem, a német repülőtéren tízpercenként, több nyelven figyelmeztették az utasokat a kötelező maszkviselésre és a szociális távolság megtartására. Persze, fel voltam készülve kis magyar léhaságokra, mint bajusz alá csúsztatott maszk vagy babos kendő, mert ismerem az én kuruclelkű népemet, de ekkora durranásra nem számítottam: a magyar földön való járás védettséget biztosít. Hogyhogy? Gyógyereje van? És miért nem cikkez erről a világsajtó? Ne csak Mariazellben, Cztjstochowában vagy Lourdes-ban tolongjanak a turisták! Fáj, hogy ilyeneket kell írnom, pont neked, akit kínoz a honvágy. Tavaly januárban, amikot még nem voltam a nénikéd, semmilyen nyelven nem kaptam magyarázatot arra, miért zárult be seperc alatt a szobám ajtaja. Információs vákuumban voltam. S tudod, azóta hiába lett belőle világméretű hacacáré, hiába dolgoznak a védelmi stratégián nemzeti operatív Hizsnyai Tóth Ildikó mikes.kelemen@ - 7. főtörzsek, hiába osztja az észt a WHO. Az alapélményem az maradt, hogy egyedül kell szembenéznem egy láthatatlan, nevenincs veszedelemmel, szemtől szemben, kard ki, kard! Nem gondoltam volna, hogy majd déjá vuként visszaköszön, és pont itthon, az anyanyelvemen. Mert mondd, hol van ebben a világképben a kölcsönös jóindulat, az együttműködés elve? A viszonyközpontú gondolkodásnak legalább a csírája? Úgy is kérdezhetném, hogy hol van benne az egyén helye? Van-e egyáltalán kollektív joga az embernek, hogy az egyéni jogait érvényesítse? Burkoltan, persze - mit tagadjam? -, azt kérdem tőled, hol vagyok ebben a rendszerben én? De miért pont magamról feledkeznék meg, ha másokra is gondolok? Én ugyanis nem mertem volna nekivágni a 9000 km-es útnak, ha a repülőtársaságok nem garantálják a nemzetközileg elfogadott szabályokat. Egy év Covid-mentesített, kínai közeg után nem parolázhatok csak hírből ismert vírustörzsekkel. Inkább jövök öszvérháton, az legalább eltart egy darabig, s lelkileg is fel tudok készülni. Eszedbe jutott valaha is, Öcsém, hogy nem hiába vannak egymástól messzire a távoli dolgok? Idő kell ahhoz, hogy felkészüljünk a nagyon másra, a számunkra idegenre. Az úton eltöltött időre. A te korodban még emberi léptékű volt a gyorsaság. De próbáld csak elképzelni, hogy a bécsi udvar jóváhagyja a kérelmedet, és pár óra leforgása alatt hazarepít téged egy gépmadár? Betoppansz jó anyádhoz, hirtelenjében mit mondasz neki? Hogy „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont”? Jó szöveg, nagyon is átérzem, mit akartál vele mondani, a helységnevei ugyanis csereszabatosak. De egy anya-fia találkozás azért többet kívánna, nem? Nem csak a földanyának tesz rosszat a repülőforgalom, egy emberanyát is próbára teszi az, hogy a technika egyrészt lerövidíti a távolságot, másrészt a nyakába sózza az így megtakarított időt. Legfeljebb a feneke zsibbad el a sok üléstől, érzékileg egyszerűen képtelenség feldolgozni, hogy az évekig kordában tartott vágyaknak perceken belül lejár a szavatossága. Hát még, amikor két, távoli védekezési kultúra képviseletében találkoznak! Elmeséljem? Kinyílik a reptér érkezési kapuja, megpillantják egymást, a fiú az anyjához siet. Aztán hosszan állnak egymással szemben, s csak csüngnek szótlanul, mint gyümölcs a fán. Két különböző gyümölcs, két különböző fán. Szó nélkül, ugyanakkor mély egyetértésben, mert kimondatlanul is tudják, hogy: Ölelni és ölelni hagyni. Nem olyan bonyolult tudomány ez, csak szív is szükséges a megértéséhez, nemde, Öcsém? Téged is szeretettel ölel: Nénéd 2021, szeptember végén Az életkor nem akadály, avagy létezik ^ rdemes megnéznünk a E Minden végzet nehéz című filmet Diane Keaton és Jack Nicholson főszereplésével, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan is alakulhat az élet, ha két ember akkor találkozik össze, amikor már igazán nem is számított a szerelemre. Néhány évvel ezelőtt a Vasárnapban egy, az időskorral foglalkozó cikkben megemlítettük, hogy 1975-ben Ohio államban indítottak egy 20 évig tartó felmérést, melyben egy város öregedését vizsgálták. A 20 év alatt hatszor kérdezték meg a résztvevőket arról: hogyan vélekednek saját öregedésükről és általában az öregedésről. A tanulmány bebizonyította, hogy akik az öregséget életük beteljesülésének fogták fel és pozitívan gondoltak az időskorúakra, ádagosan 7,5 évvel éltek tovább, mint akik semmit nem vártak már az öregedéstől. A pozitív énkép és az öregedéssel kapcsolatos pozitív érzelmek nagyobb mértékben befolyásolták a túlélési rátát, mint a koleszterinszint vagy a vérnyomás. Az amerikai kutatók szerint tehát a képlet egyszerű: az élet akarása. Ha az élni akarás attitűdjét elemezzük, ott a párkapcsolat kialakításának vágya hasonlóan jelen lehet, mint fiatalabb életkorokban. Miért kellene egyedül élnie valakinek? Csupán azért, mert már az unokái is felnőttek? Vagy mert ahhoz vagyunk szokva, hogy az idős szülők bizony legyenek segítői a fiataloknak, és ne randikon törjék a fejüket? És mi legyen azokkal az idősekkel, akik egyedül éltek egész életükben? A pszichoterápiás rendelőkben azért előfordul, hogy inkább a hetvenhez közeli nők és férfiak arról panaszkodnak, mennyire nehéz időskori szerelem? társra találni. A legfőbb vádpont (bármilyen fiuán hangozzék is) a nők szájából sokszor az: „valahogy olyan öreges...” Mármint az a férfi, akivel találkoztak. Nyilván nem könnyű ilyen életkorban megtalálni azt a másikat, akivel még együtt élni is lehetne, de aki valóban szeremé megtalálni a társát, az ugyanúgy próbálkozik, mint harminc évvel fiatalabb kortársai. Mire érdemes figyelni? A nők (olykor tekintet nélkül életkorukra) ugyanolyan ábrándos fantáziákat alkotnak, mint minden fiatal. Határozott elvárásaik vannak: legyen egzisztenciája, ne azért akarjon velem lenni, mert én jobban állok anyagilag, legyen fiatalos, szeressen programokra, színházba járni, túrázni. A férfiak nagyjából hasonlókat szoktak megfogalmazni, ez rámutat arra, amit sejthetünk: az életkor olyan szám, amelytől fiiggedenül a személyiség eredeti érzelmi mechanizmusai ugyanúgy működnek, mint régen. Vagyis párkapcsolati téren nagyjából azok a karakterjellemzők bukkannak majd fel, amelyek hajdanán is. így lehetséges, hogy a másik ember tulajdonságait erőteljesebb kritikával illetjük, miközben a magunkét természetesnek vesszük. Tan Annamária pszichoanalitikus A folytatásban választ kapnak például arta is: Mi utal arra, hogy személyiségünk minden életkorban egyformán működésbe lépteti a „párkapcsolati üzemmódot”? Miért kell az elején tisztázni, hogy valaki szabadidős partnert keres, vagy pedig valódi együttélésre vágyik? Miért kell a családon belül is ezeket jó időben megbeszélni, kiváltképp ott, ahol már felnőtt gyerekek vannak? Miért szokták anyák, amikor újra párra lelnek, szemközt találni magukat saját gyerekükkel? Miért nem szabad begubózva az „öregek” életét élni a közért-gyógyszertár-piac háromszögébe ragadva? Miért olyan fontos egy idős ember életében is a párkapcsolat? A teljes elemzést elolvashatják a Vasárnap keddtől, október 5-étől kapható számában.
