Új Szó, 2021. április (74. évfolyam, 76-99. szám)
2021-04-01 / 76. szám
www.ujszo.com | 2021. április 1. KULTÚRA I 9 Mindent a szemnek David Fincher életrajzi drámája, a Mánk a legtöbb jelöléssel indul az Oscar-díjért, tíz szobrot is begyűjthet Amanda Seyfried és Gary Oldman (Fotó: Netfiix) JUHÁSZ KATALIN Az Aranypolgár az összes filmes szaklap szerint minden idők legjobb filmje, de legalábbis benne van az első háromban. Könyvtárnyi elemzés született róla, és már huszonévesen halhatatlanná tette Orson Wellest, aki megálmodta, megrendezte, eljátszotta a főszerepet és megírta a forgatókönyvet - ha nem is egyedül. A zseniális forgatókönyv ugyanis nagyrészt Herman J. Mankiewicz műve, aki végül azt is alig tudta elérni, hogy a neve egyáltalán szerepeljen a stáblistán. Ne csodálkozzanak, ha fogalmuk sincs, ki ő. Önöknek csinálta David Fincher a Mánk című filmet, amely a legtöbb Oscarjelölést kapta idén: összesen tízet. Egy film, amely egy másik film születéséről szól, de Hollywood aranykorát és a kor politikai helyzetét is megismerhetik belőle. Az alkotók ráadásul azt szerették volna, ha úgy is néz ki a film, mintha a harmincas években forgatták volna, és most bukkant volna elő az archívumból. A csúcstechnikával készült fekete-fehér felvételeket utólag „lerontották”, a hangot úgyszintén, és a szereplők ruházata, sminkje, frizurája is tökéletesen visszaadja a kort. A rendezőnek régi vágya volt ez a film, de eddig nem jött össze neki, pedig megígérte az édesapjának, hogy megcsinálja. Ez azért fontos, mert a forgatókönyvet az édesapja írta. Az Aranypolgár-rajongó Jack Fincher 2003-ban halt meg, és ez az egy mű maradt utána, amely harminc évig lapult a fiókban. Remekül hangzana, ha azt mondhatnánk róla, hogy remekmű, de nem mondhatjuk. A kezdők örök hibája, hogy nem tudnak mérlegelni, fontossági sorrendet felállítani, történetszálakat súlyozni, és minden információt szeretnének belepréselni a forgatókönyvbe, amit a témáról összegyűjtöttek. Főleg azt nem látják, mi működhet jól a vásznon, és mi kevésbé. Rendező legyen a talpán, aki élvezhető filmet képes csinálni egy nagyregény és egy filmtörténeti enciklopédia keverékéből. A főszereplő egy Mánk becenevű korszakos zseni, Herman J. Mankiewicz, aki szellemes, sziporkázó társasági ember, főleg, ha iszik. És mivel mindig iszik, eléggé közkedvelt Hollywoodban. Nem mellesleg ő rázza gatyába mások fércműveit, ő csinál belőlük pörgős forgatókönyveket. Színházi közegből érkezett, műveltségben magasan a többiek fölött áll, szívesen idézget klasszikus drámaíróktól, aztán mosolyogva legyint, hogy ezek itt Hollywoodban úgysem olvasnak. Rábízzák ezt az új fenegyereket, ezt az Orson Wellest is, aki nagyon sürgeti a forgatókönyvet, és máris úgy viselkedik, mint egy szupersztár. Mánk, a vén róka érzi, hogy ez élete csúcsműve, de egyre nehezebben tudja kezelni alkoholizmusát, és a társaság középpontjából eljut odáig, hogy kidobják a partiról. A stúdió pedig névtelen „négerként” kezeli őt, hogy a fiatal zseni minél inkább előtérbe kerülhessen. (Csak a legvégén tudjuk meg, hogy Mánk mégis megkapta a társforgatókönyv-írónak járó Oscar-díjat az Aranypolgárért, de utána eltűnt a süllyesztőben, és nem sokkal később meg is halt.) Ez így egész jó alapanyagnak tűnik, ám a film sajnos túl hosszú, túl sok benne az elvarratlan szál, tele van felesleges kitérőkkel, közéleti utalásokkal, amelyek megértéséhez ismernünk kell a harmincas évek amerikai belpolitikáját, a karakterek pedig nincsenek igazán kibontva. Hiába néz ki szenzációsan korabeli filmdívaként Amanda Seyfried, ha ma már kevesen tudják, ki volt Marion Davies, akit életre kelt. Most sem tud meg róla sokat a néző, mert csupán díszletelem ő egy látványos produkcióban. Mánk szerepében Gary Oldman mindent megtesz, hogy ne Gary Oldmant lássuk, hanem azt a szerencsétlen sorsú fickót. De most az egyszer maszk nélkül játszik, és rosszat sejthetett, mert a beharangozó interjúkban előre elnézést kért, amiért egy kicsit sem hasonlít az igazi Mankre. (Tom Burke viszont kiköpött Orson Welles abban a pár jelenetben, amelyben felbukkan.) Az idő tehát ólomlábakon jár, egy örökkévalóságnak tűnik a 132 perc, a pazar látvány csak az első fél órában tagiózza le a nézőt. A címszereplőt még csak meg sem kedveljük igazán, mert nem egyértelműek a szándékai, hol pozitív hős, hol átcsap negatívba, aztán vissza, szóval nehéz a pártjára állni. Azt pedig csak a legnagyobb Aranypolgár-fanok és a filmszakos egyetemisták veszik észre, hogy egy-egy beállítás Orson Welles filmjének jeleneteit kopírozza, és a szimbólumokból is elrejtettek benne párat. Az átlagnéző inkább arra lett volna kiváncsi, miért úgy írta meg Mánk az Aranypolgárt, ahogy, milyen személyes tapasztalatok inspirálták, és miért éppen ő volt a legalkalmasabb erre a feladatra. Szintén jó lett volna megtudni, hogyan hálózta be a politika Hollywoodot, milyen közös érdekeik lehettek a művészeknek és a helyi hatalom képviselőinek, hogyan működött a cenzúra. Ami akár a mai viszonyokra nézve is izgalmas lehetett volna), hiszen egy mozifilm bizony befolyásolhatja a közvéleményt - lásd például a Boratot a tavalyi felhozatalból, amelyet az amerikai elnökválasztás előtti héten ’vetettek be”. Mindezeknek a témáknak azonban csak a felszínét súrolja a film. Bár David Fincher korunk egyik legjelentősebb rendezője (Harcosok klubja, Hetedik, A tetovált lány, Pánikszoba), még ő sem tudott mit kezdeni műkedvelő édesapja forgatókönyvével. Illetve hát évekig próbálta eladni a projektet a nagy stúdióknak, és most már értjük, miért nem járt sikerrel. Végül ő lett az egyik producer is, a film pedig a Netflixen kötött ki, mert ott mostanában minden elfér. Miután az idei Golden Globe-on eléggé leszerepelt a Mánk, másképp fogalmazva a gála nagy vesztese lett, kevesen jósoltak neki tíz Oscarjelölést. A technikai kategóriák mindegyikében (legjobb látvány, legjobb jelmez, legjobb smink, legjobb hang) megérdemli a szobrocskát, Erik Messerschmidt is jogosan lenne a legjobb operatőr, Trent Reznor és Atticus Ross zenéje pedig egy külön elemzést is megérdemelne (a Nine Inch Nails-rajongók biztos tudják, hogy őket idén két filmért is jelölték Oscarra, a másik a Lelki ismeretek). A legjobb rendezés és a legjobb film díja viszont túlzás lenne ebben az erős mezőnyben. Ugyanez a helyzet a legjobb férfi főszereplő (Gary Oldman, főleg a Churchillben nyitottakhoz képest) és a legjobb női mellékszereplő (Amanda Seyfried) jelölésével. De hagyjuk magunkat meglepni április 25-én. Koltai Lajos, a nemzet művésze 75 éves Holnap ünnepli hatvanötödik születésnapját Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőr, rendező, a nemzet művésze. Néhány éve azt mondta, ma már rendezőnek tekinti magát, de ha adódna lehetőség, Szabó Istvánnal, de csak vele, szívesen dolgozna operatőrként. Tavaly ez megtörtént, a Zárójelentés című filmet készítették együtt. „A Zárójelentés az összes érzékszervünkre hat, íze van, illata van, hangja van, fénye és hangulata van - írta a filmről lapunkban Völgyi Vera. - Csendes diadal volt látni, hogy nem kell digitális szemfényvesztés, hatásvadász játék, erőszakos hanghatás ahhoz, hogy megszülessen »A« film. Csak tiszta és akár némaságában is lebilincselő színészi játék kell, jól megírt történet, nemcsak szép, de tempót is diktáló látvány. Amiben ezúttal nem annyira meghatározó Koltai Lajos egyik márkajele, a mézbarna félhomály, ami visszavitte a nézőt az időben, például a Szabó István rendezte A napfény ízében. Talán azért, mert a Zárójelentés nem a múltban játszódik, hanem a mában.” Akár magyar, akár olasz környezetet fényképez Koltai Lajos, kamerájával nemcsak szép, de tempót is diktáló látványt teremt, ízt, illatot, fényt és hangulatot, az élet magunkba szívható és átérezhető esszenciáját képes sajátos, utánozhatatlan és összetéveszthetetlen képi eszközökkel érzékeltetni. A belső terek megvilágítását illetően pedig a világon a legjobbak közé tartozik. Sajátos látásmódját maga egy gyerekkori élményhez köti. Kiskorában egyszer Tiszadobnál, ahol nagyanyja lakott, a folyó holtágán besétált a mély vízbe, s mivel úszni nem tudott, majdnem megfulladt. Amikor a hullámok összecsaptak a feje fölött, a kissé zavaros vízen át különleges fényben és színben látta a partot. Ez a különleges fény és szín köszön vissza káprázatos erővel a Zárójelentés azon kockáin, melyeken a főszereplők - Klaus Maria Brandauer és Épeijes Koltai Lajost különleges munkakapcsolat fűzi Szabó István rendezőhöz (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Károly - egy csónakban méláznak a víz tükrén, színes levélzuhataggal körülvéve a háttérben. E sajátos látásmódját fejlesztette tovább a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán a legendás Illés György tanítványaként, akit mindig is mesterének tartott. Ha számba vesszük, operatőrként milyen neves rendezőkkel dolgozott együtt, s milyen filmekhez teremtett képi és hangulati világot, már a nevekből és a címekből is kitűnik, a magyar filmművészet legjavához köze van. íme a nevek és címek: Dárday István (Jutalomutazás, Filmregény), Maár Gyula (Déryné, hol van?), Mészáros Márta (Örökbefogadás), András Ferenc (Veri az ördög a feleségét), Kovács András (A ménesgazda), Gábor Pál (Angi Vera), Dömölky János (Hajnali háztetők), Gothár Péter (Megáll az idő, Ajándék ez a nap). Maár Gyulát olyan gondolkodó zseninek tartotta, aki megtanította őt is gondolkodni. Ahogy elkezdett vele dolgozni, kezdett kinyílni a szeme, kezdte megérteni, hogy mi van a sorok között. A Déryné, hol van? „a világ egyik legszebb filmje”, mondta, hozzátéve, hogy ez volt a „csúcsok csúcsa” az életében, és mindig az etalon marad. Szabó Istvánnal dolgozott a legtöbbször: közös munkájukból olyan klasszikusok születtek, mint a Bizalom, az Oscar-díjas Mephisto, majd a trilógia további két része: a Redl ezredes és a Hanussen, aztán az Édes Emma, drága Böbe, a Találkozás Vénusszal, A napfény íze, a Szembesítés, a Csodálatos Júlia és a Rokonok. Koltai Lajost külföldre is hívták, az olasz Giuseppe Tomatoréval készítette Az óceánjáró zongorista legendája című filmet, majd a Malenát - ez utóbbinak alkalmazott tompításaival és fényeivel lenyűgöző, magával ragadó szépséget, bájt kölcsönzött. Rendezőként először az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanság című regényéből készült filmmel figyeltetett fel magára, ennek Pados Gyula volt az operatőre. (tébé)
