Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-23 / 18. szám
ns SZALON ■ 2021. JANUAR 23. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Bárczi Zsófia Olvasni valami jót Valami jót olvasni, ahogy levegőt vesz az ember. Valami jót olvasni, ahogy egy finom süteményt rágcsál el, vagy ahogy egy régi, kedves ismerős társaságában oldódik fel. Valami jót olvasni, hogy értelmet kapjon a nap. Valaki mindig áll a könyvespolc előtt, aggódó arccal, vajon talál-e valami jót. A legkorábbi emlékeimtől kezdve kísér a kép, ahogy valaki áll a könyvespolc előtt, hoszszan válogat, levesz és visszatesz könyveket, van, amelyikbe beleolvas, van, amelyiket csak megérinti. Ízlelgeti a szerzők nevét, a könyv címét, vajon jó lesz-e? Az lesz-e, ami kell? Hangzás, szín és illat, formák és textúra kerül mérlegre, nem elég az ismeret, több kell, az intuíció. Előbb-utóbb elhangzik az obiigát párbeszéd is, „Mit keresel?” „Valami jót.” És már két-, háromszereplős a játék, ajánlatok röpködnek a levegőben, szerzők, címek, klasszikus orosz és kortárs japán írók kerülnek a börzére, svéd, amerikai, spanyol, lengyel, magyar szerzők, vers és próza vegyesen, de honnan is leheme tudni, hogy mi most a valami jó, az egyedüli lehetséges helyes választás. Nem segít a szelíd unszolás, a mások tapasztalata, a beígért öröm. A még mindig könyvtelen ember továbbra is tétován álldogál a polc előtt, mert hát készséggel elhiszi, hogy egyébként ez is, az is jó, és egyszer majd elolvassa, nyilván, de most nem ez kell, hanem valami más, ami valahogy másképpen jó. Úgy jó, hogy most tökéletes. Éppen az, ami kell, amire szüksége van, mint a levegőre. Pont azok a szavak állnak benne, pont abban a sorrendben, ahogy kell. Neki szól, egy olyan nyelven, amit akkor is tökéletesen ért, ha éppen most fedezi fel. A valami jó mindig más. Van, hogy szép- és van, hogy szakirodalom, tudományos ismeretterjesztés vagy lektűr. Van, hogy vers. Néha dráma. Olykor egy bizonyos szerző. Jó lenne, ha az ember kedvenc, életmentő szerzői többet írnának. Jó lenne, ha felhagynának minden mással, és csak írnának, és mindig egyformán jó könyveket, mindig azt, ami éppen kell nekem, a teljes és fokozhatatlan, nyers egoizmus jegyében. Nem érdekel, hogy miből fog megélni, miből fizet számlát vagy vesz új laptopot az elromlott helyett, nem érdekel, hogy egzisztenciális válságot él át, meghalt vagy másik bolygóra költözött, írjon nekem sokat és jól és azonnal, hogy legyen mit belélegezni, hogy legyen valamilyen biztos pont a világegyetemben, hogy reggel még becsukott szemmel azzal a tudattal nyúlhassak le a padlóra, hogy ott van a valami jó, és ha sikerül a könyvet és a szememet egyszerre kinyírnom, akkor például át is ugorhatom a köztes világot, mint a lét afféle fölösleges, elhanyagolható tartozékát. A valami jó keresése néha olyan, mint a vadászat a Szent Grálra. Könyvajánlók, kritikák, blogok útvesztőjében bolyongva, szavak titkos térképét, barátok és családtagok szóbeli útmutatását követve keresni az egyedent, az alkalomnak megfelelőt. Miközben számos más egyetlenről derül ki, hogy nekem most nem ez kell, hogy egyszerű hamisítvány. Vagy én értettem félre a jeleket, vagy egyszerűen csak rosszkor bukkantam rá, szentgrálsága számomra éppen hozzáférheteden, nem vagyok rá méltó, vagy mit tudom én, egyszerűen nem megfelelő a csillagok állása. Van, hogy a valami jó idegen nyelvű könyv. Van, hogy a nyelv nagyon idegen, ez külön jó, jó a félig értett mondatok sejtelmes árnyékában bogarászni a szavak lehetséges jelentését. Szótárakban keresgélni, online fordítóprogramokkal bíbelődni, titkokat olvasni ki az ismédődő betűhalmazok alakjából, amatőr jósnő a frissen kiöntött kávézaccból. A nagyon idegen nyelvű könyv rejtélyes tudást ígér, felfoghatadan igazságokat, kimondhatatlan misztériumokról. A valami jó felzaklat és összetör. Könyörtelenül átformál, megingat minden bizonyosságot, semmissé teszi a fontos dolgokat. A valami jóval véget ér az ember, hogy aztán újrakezdődjön, kicsit másként, a megmaradt darabokból rakva össze önmagát, mert semmi sem az többé, mint előtte volt. Néha viszont megnyugtat a valami jó, illúziókba ringat, megvigasztal, biztonságérzetet nyújt. Elhiteti, hogy a dolgoknak van értelme, hogy a világ dolgaiban van valamiféle rend, létezik jó és rossz, és lehetséges a boldog befejezés. Akárhogy is, a valami jó az, amit én írnék magamnak, ha tudnék olyan jól írni, mint azok a szerzők, akik az éppen aktuális valami jót írják. KÖNYVSORSOK Hyperioni élvezetek Amikor 2010-ben az Agave Kiadó jóvoltából megjelent Dán Simmons Hyperion című nagyszabású regényének új magyar kiadása (Huszár András fordításában), eljött az ideje az alaposabb újraolvasásnak. Amióta ismertem, mindig is kedveltem ezt a művet, melyet nemcsak a modern űropera, hanem az egész sci-fi irodalom egyik legkiválóbb darabjaként tartunk számon. Hét kiválasztott zarándok tart a Hyperion bolygón megnyíló időkripták felé, hogy az intergalaktikus háború fenyegetése közepette a rejtélyes, szerves és szervetlen tulajdonságokat egyesítő gyilkológép, a Shrike elé járuljanak kívánságaikkal. Egyikük felveti, hogy a túlélésük múlhat azon, ha megismerik egymás indítékait, majd megegyeznek, hogy megosztják egymással a történeteiket. A Hyperion ennek a hat elbeszélésnek a kerettörténetbe ágyazott összefonódó és elkülönböződő hálózata. 2010-ig meglehetősen sokat írtam már a sci-firől, de az évek során a Hyperion valahogy mindig kimaradt az eszmefuttatásokból. 2014-ben Keserű József kollégámmal-barátommal megpályáztunk egy publikálási lehetőséget egy fontos adatbázisos folyóiramál (World Literature Studies) kánontémában. Elfogadták az ajánlatunkat, elkezdődhettek a munkák, melyeknek kiindulópontja az volt, hogy a populáris irodalom kategóriájába tartozó műveket vizsgálunk a különböző kánonokkal létesített kapcsolataik szempontjából. daN SIMMONS HYPERION / , « c peoénv HUOO-DIw»AS Mt (Metakanonikus olvasatnak neveztem el ezt az eljárást.) Keserű Jóska nem sokkal korábban írt egy remek tanulmányt Gemmel Trójatrilógiájáról, ezt átdolgozta a kritériumoknak megfelelően, magam pedig a Hyperionnal kezdtem el részletesebben foglalkozni. Ekkor tehát az újraolvasás egy speciális szempontot feltételezett, arra fókuszált, hogy Simmons alkotása milyen művekkel lép párbeszédbe, és ezt hogyan teszi. Világossá vált, hogy Simmons olyan poétikai és retorikai eljárásokat működtet, melyek révén nemcsak az általa megidézett populáris műfajok (a sci-fi és az új űropera) elvárásrendszerét képes módosítani, hanem az úgynevezett elit irodalmi kánon felülvizsgálatára is ösztönöz. Mindenekelőtt azért, mert az firopera játékszabályain keresztül újítja meg a reneszánsz elbeszélőművészethez (Boccaccio, Chaucer), illetve a romantika organikus látásmódjához (Keats, Hölderlin) való viszonyunkat. Ezzel is jelzi, hogy a klasszikus kánonoktól elválasztó, mesterségesen létrehozott . , kulturális hierarchia éppen a populáris irodalom közbejöttével dinamizálható. Innen nézve, a fantasy- és a sci-fi-művek olvasása modelleket kínálhat a klasszikusok befogadásához, és simán kiállják az újraolvasás próbáját, azaz többszöri nekifutásra is megmarad a közlésképességük. A Hyperion feltédeniil ezek közé a művek közé tartozik, és nincs ezzel egyedül. Fontos megemlíteni, hogy ez a szakmai újraolvasás nemcsak előfeltételez valamilyen elméleti keretet és kijelöli az olvasás fókuszát, hanem újabb kérdéseket alapoz meg, újrarendezve ezzel a műhöz való viszonyunkat. Naiv elképzelés tehát annak hangoztatása, hogy az elmélet korlátozza a szövegben lelhető örömöt, éppen ellenkezőleg, megnyitja annak olyan csatornáit is, melyek addig éppen az adott elmélet hiánya miatt nem voltak hozzáférhetők. A kánonképzésre összpontosító olvasatban is a Hyperion olyan megoldásai tárultak fel, melyeket igazán kár lett volna figyelmen kívül hagyni. Ebben a sci-fiben ugyanis kirajzolódik egy markáns utaláshálózat, amely a nyugati kánon repertoárjára támaszkodik, míg emellett fut egy másik láncolat is, amely viszont a klasszikus science fiction, az új hullám és a cyberpunk elemeiből tevődik össze. A regény részben arról is tudósít, hogy a játékba hozott művek klasszikusként való értelmezése mindkét láncolaton végbement. Ilyen esetben bekövetkezik az, amit az újraolvasás máshonnan nézve egyik leggyakoribb következményének tarthatunk: az értelmező a perspektivikus újraolvasásnak köszönhetően átéli a felfedezés örömét. Ilyenkor megnyílik a távlat egy klasszikusokon túli területe, amelyet az értelmezés kihívásának nevezhetnénk, hiszen a tárgy már nem vezethető le w A fantasy- és a sci-fiművek olvasása modelleket kínálhat a klasszikusok befogadásához, és simán kiállják az újraolvasás próbáját. maradéktalanul az előfeltevések egyikéből sem. A Hyperion is talán nem véledenül visz színre egy olyan mechanizmust, melyben önnön működési szabályaira reflektál. Kérdésként fogalmazható meg ugyanis, hogy vajon melyik kánonnak képezheti részét az adott mű azok közül, amelyekre utal. Mivel a hat történet hatféle beszédpozíciót, hatféle stílust és hatféle szubzsánert körvonalaz, és a keret lenne a hetedik, valójában egyiket sem tüntethetjük ki instanciaként a többi rovására. A megközelítési útvonalak komplexitásának függvényében változhat mindaz, ami a besorolást és a rögzítést lehetővé tenné. Vagyis a Hyperion olvasójának jelentősen átalakulhat a kánonokról alkotott képe a hibrid részletekből álló történet befogadása során. A megadott határidőre elkészült a tanulmány, azóta megjelent több nyelven, egy rövidebb és egy hosszabb változatban is. Néhány évvel később azonban azzal szembesültem, hogy milyen érdekes lett volna, ha a Trója-trilógiát Dán Simmons egy másik művével, az ílion-duológiával társítjuk. Érdekes módon a Hyperion látásmódjához ebben az esetben is eljutottunk volna, mert az előbbinek Homérosz mellett a másik hivatkozási pontja Nabokov Adája, miközben szintén számos sci-fi hatása érvényesül a történetvezetésben. Az ehhez hasonló körök egybefogják azokat a műveket, melyek egymás nélkül is tökéletesen élvezhetők, de így talán megsokszorozódhat a hatásuk. Simmons művei tehát mindkét esetben továbbfuzik-átépítik azokat a hagyományokat, amelyek a műveleteiket és a témacentrumaikat lehetővé, elgondolhatóvá tették. A Hyperioni énekek-ciklus és az ílion-duológia egyaránt bizonyítja, hogy a sci-fi képes újraalapozni az antik és a klasszikus olvasmányok iránti érdeklődést, miközben egymás kontextusában helyezkednek el egy rendkívül tág spektrumban. Ez a produktív szemlélet felkészít rá, hogy egyszerre tudj élvezni hőskölteményt és űroperát. H. Nagy Péter