Új Szó, 2021. január (74. évfolyam, 1-24. szám)
2021-01-23 / 18. szám
T|___________________________________________________SZALON ■ 2021. JANUÁR 23.___________________________ Az Európai Filmakadémia elnöke Márton László beszélget Szigeti Lászlóval Mészöly Miklósról (Kisoroszi, 2020. július 4.) Mészöly Miklós száz éve, 1921. január 19-én született. Márton László: Mesélj a Mészöly Miklóssal való ismeretséged történetéről - mikor kezdődött és hogyan? Szigeti László: Tulajdonképpen Bohumil Hrabalnak köszönhetem, akivel a nyolcvanas években készítettem egy interjúkötetet. Kisebb-nagyobb megszakításokkal három éven át beszélgettünk. (...) Ebben a történetben Hrapka Tibor barátom, könyvborítóink későbbi tervezője sem mellőzhető. Beszélgetéseink fultanújaként rengeteg felvételt készített Hrabalról. Nyolcvanöt őszén közös barátunk, Filep Tamás Gusztáv azzal az ötlettel állt elő, hogy a pesti Centrál Kávéházban működő ifjúsági klubban megszervez egy fotótárlatot. Áthoztunk közel hatvan, Hrabalról készült képet, ő maga is átrepült Prágából, és Miklóst kértem fel a tárlat megnyitására. Régi vágyam volt, hogy összehozzam őket. (...) ML: Össze tudnád-e röviden foglalni a kettőtök viszonyának, ha mondhatjuk így, barátságának az alakulását? Milyen természetű volt? Ha jól számolom, akkor másfél évtizedig tartott. Hogyan alakult, hogyan fejlődött? SzL: Tömören összefoglalni egy barátság alakulástörténeteit lehetetlen feladat. Tény, hogy Ágival és a gyerekeinkkel gyakran leautóztunk Dunaszerdahelyről Kisorosziba. Néha két-három napot is eltöltöttünk itt, remek hétvégéket. (...) ’93-ban vagy ’94-ben említhette Miklós, hogy anyai ágon van egy cseh szál a rokonságában. Egy kisvárosi. Nem emlékezett a kisváros nevére, egyszer csak mégis előhozakodott vele: Büina. ’94-ben Ihomka Beáta is velünk tartott ebbe az egykor német észak-csehországi furdővároskába, ahol hajdan a Lobkowiczoknak volt sörgyára. (...) SzL: A Párbeszédkísérlet azzal kezdődött, már a bílinai kiruccanásunk után, hogy a kisoroszi fáház előtti, billegő asztalkára letettem egy magnót, és anélkül, hogy előre jeleztem volna, megkérdeztem: na, beszélgetünk? Mire ő: persze. ML: A könyvben ugyanakkor többször kifejezést ad a szembeszegülésének, jelzi, hogy nem szereti, ha faggatják - de ez számomra ambivalens dolognak rémlett, amikor olvastam. Tudniillik egyrészt volt Mészölyben egy elemi erejű tiltakozás, hogy ő nem akar így megnyilatkozni, másrészt meg egy elemi erejű vágy, hogy végre beszélhessen, és hallgassák meg. Ez a kettő együtt lehetett érvényes. SzL: Ez Hrabalnál is így volt. Beszélgetésünk körülményeire nem emlékszem tisztán, de az a tekintet élesen megmaradt bennem, amelylyel rám lövellve Hrabal dühösen szólított fel arra, hogy most aztán már elég, nein tűri, hogy kiskanállal zabáljam az agyát. Miklós persze sosem volt indulatosan teátrális, igaz, néha akkor fejeztük be, amikor ő jelezte, hogy aznapra elég volt. (...) ML: Hol zajlottak a beszélgetések, és mennyiben befolyásolta a munkát a hely hangulata vagy egyéb adottsága? SzL: Többnyire Kisorosziban, de a Városmajor utcai konyha teraszán és Miklós dolgozószobájában is. ML: Aki még nem járt a Városmajor utca 48-ban, azok kedvéértmondom, hogy ez egy Bauhaus stílusú, nagyon szépen kivitelezett épület. (...) SzL: Ott is beszélgettünk. S még Dunaszerdahelyen is, hiszen Alaine egy idő után előszeretettel küldte el Miklóst hozzánk, mi pedig Ágival nem mondtunk ellent. Amikor Alaine úgy akarta, hogy egy hétig vagy akár tíz napig ne legyen gondja Miklósra, magunkkal vittük Dunaszerdahelyre. ML: És ott is felvetted a beszélgetéseket? SzL: Ott is felvettem. ML: Egy nagyon profán kérdés: melyik helyszínt szeretted a legjobban? SzL: Mindenütt képes voltam otthon lenni vele, de talán rejtélyes intimitása okán, mégiscsak Kisoroszit tenném az első helyre. ML: Elhiszem. Mikor kezdődött a munkafolyamat, és mikor zárult? SzL: A könyv is tartalmazza, hogy ’94-ben kezdtük. Bizonyos, hogy a bílinai látogatás után, hiszen már szerepel benne közös csehországi utunk. És ’96-ban fejeztük be, a szöveggel ’97-ben dolgoztam a legtöbbet, amely aztán majdnem fél évig a szerkesztő és monográfiis Thomka Beátánál időzött. ML: Nyilván le is kellett gépelni. SzL: Persze, ami háládan munka, nem volt pénzem asszisztensre, aki leírta volna. Többször is viszszatértem néhány fejezethez, aztán legépelve vittem őket Miklóshoz. Amikor megkapott mondjuk 25 flekket, akkor azt elolvasta és belejavított. Olykor jelentős tételeket kihúzott belőle. Nem fájt értük a szívem, ezt a fájta kíméledenségét próbáltam profi módon kezelni. ML: Megvan a kézirat, az eredeti? SzL: A magnószalagokkal együtt odaadtam Alaine-nek. Nem tudom, hol lehemek most. Talán a PIM-ben. ML: Megint számok: hány beszélgetés lehetett összesén? És milyen terjedelmű legépelt anyag jött össze? SzL: Körülbelül 400 flekk, de nem tudom a beszélgetések pontos számát. ML: Úgy nagyságrendileg sem tudod megmondani? SzL: Három éven keresztül nagyjából kéthavonta beszélgettünk, ez úgy 15-18 beszélgetést sejtet. ML: Az elég sok. SzL: Sok, de hát néha fél óra után azt mondtuk, hogy elég. Néha lazán vettük. ML: És hogyan dőlt el az, hogy mi lesz a beszélgetés témája? SzL: Abban általában előre megállapodtunk. Nemcsak Miklós, én is megszakítottam a beszélgetést, amikor úgy éreztem, hogy félrecsúszott. Ilyenkor mindig azt mondtam: kisiklottunk. Amire következetesen azt válaszolta: lehetséges. ML: Melyek voltak azok a témák, amelyekre rá tudtál hangolódni? És melyek voltak azok, amelyekre nehezebben? SzL: Eleinte azon lepődtem meg leginkább, hogy Miklós mekkora intenzitással kereste családja identitását, hiszen olvasatomban a mészölyi próza kimerítette ezt a témát. Nem jutott ebben semmi konkrét eredményre, s emiatt a már korábban megépített szöveghalmaz számomra néha-néha szétfolyó halmaznak mutatkozott. Az még világos volt, hogy a magyar identitás az ő számára igazából keverék identitás. Ezt Hrabal is ugyanígy látta. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit jelent az ő számára csehnek lenni, elküldött a fenébe. Agyonkeféltek bennünket a germánok, a tatárok, a svédek, szinte mindenki, s mi is őket - mondta -, hagyjon maga békén engem a cseh identitással. Legyen elég, hogy cseh nyelven írok. Miklós pedig miközben a mesztic volt az eszménye, mégiscsak kereste, kereste, kereste... Amikor Simone Weilt idéztem neki, aki szerint a hazát részvéttel kell szeretni, ő kapásból ellentmondott: milyen részvét? Milyen haza? Amilyen a haza, olyan a részvét... (A beszélgetés részleteit a Műút folyóirat engedélyével közöljük. A teljes beszélgetés a muut.hu oldalon olvasható.) Minden filmjével ugyanazt a történetet írja. A hatalom és az egyén komplikált viszonyát. Ezért nyert Aranyglóbuszt, ezért díjazták Cannes-ban, ezért terjesztették fel többször az Amerikai Filmakadémia díjára. És ezért kapta meg idén az Európai Filmakadémia elnöki posztját. Agnieszka Holland hősei nem a képzelet szülöttei, valós személyiségek. Rimbaud és Verlaine, az elátkozott költők. Solomon Perel, a nácik elől menekülő zsidó fiú. Pipieluszko, a meggyilkolt lengyel pap. Jan Palach, a prágai tavasz tragikus hőse. Gareth Jones brit oknyomozó újságíró, aki elsőként tudósított az ukrajnai éhezésekről. Jan Mikolásek, a kivételes tehetségű népi gyógyító. Filmjeinek nagy része angol, francia, amerikai produkció. Két rendezése köti a csehekhez. Rendezői diplomát ugyanis Prágában szerzett. Varsóban született, Bretagneban él, a világ különböző pontjain rendez. Anyanyelve lengyel, főiskolás évei alatt megtanult csehül, férjétől szlovákul, angolból automatikusan vált át franciára, és az orosszal sem áll hadilábon. Vera Chytilovával és Mészáros Mártával hosszú évekig KözépEurópa vezető rendezőnői triumvirátusát alkották. Agnieszka Holland a Vasárnapnak adott interjúban azt is elmeséli, hogyan nem lett a katolikus egyház tagja, miután tizenegy-tizenkét éves korában egy kalandos vasárnapi szentmise után nagyon vallásos barátnőjének szülei azt mondták, hogy csak egy büdös zsidó. Már akkor megértette, hogy kapcsolata a lengyel egyházzal nem lesz olyan egyszerű. Szabó G. László A folytatásban elolvashatják, hogy ő maga melyik három tulajdonságát tartja a legértékesebbnek Hogyan viseli, amikor az élet sarokba szorítja, mint például most, a koronavírus-járvány idején? Milyen a viszonyuk az ugyancsak filmrendező lányával? Közös munkáikban nem érzik-e terhét az anya-lánya kapcsolatnak? Hogy viszonyul a misztikumhoz, a természetfeletti, kivételes képességű gyógyítókhoz? Milyen szerepet tölt be az életében a vallás? Festőnek készült, miért döntött végül mégis a filmrendezés mellett? Elnehezül a szíve a lengyelországi történések láttán? A teljes interjút elolvashatják a Vasárnap keddtől, január 26- ától kapható számában. Elsőre szörnyű ötletnek tűnt a nyolcvanas évek erősen idejétmúlt slágerfilmjét, A karate kölyköt tévésorozatként folytami, de a Cobra Kai már három évad óta töretlenül bizonyítja, hogy sz**ból is lehet várat építeni. Jón Hurwitz és Hayden Schlossberg arra specializálta a karrierjét, hogy lerágott csontnak tűnő, folytathatatlan filmekhez készít folytatást. Pár éve ők voltak azok, akik csodás humorral hozták vissza a sírból az Amerikai pite franchise-t, utána pedig egy különleges ötlettel elérték, hogy folytathassák az 1989 óta tetszhalott állapotban levő, egyetlen vérszegény remake-et felmutatni tudó A karate kölyök filmszériát. Ez az ötlet az volt, hogy fogták az első film gazdag rosszfiúját, Sympathy For The Bully Johnnyt, és a folytatást elsősorban az ő szemszögéből kezdték el mesélni, bemutatva, hogy nem minden fekete vagy fehér még egy ízig-vérig hollywoodi történetben sem, és aki sokak számára hősnek tűnhet, mások szemében könnyen lehet a rosszfiú. Ez a váltás frissességet hozott a sorozatba, ami először YouTube prémium szériaként mutatkozott be, ám miután ott viszonylag kevés a fizető néző, az alkotók a további folytatások reményében átköltöztették a Cobra Kait a Netflixre, és ezzel el is indult egy elképesztő sikertörténet, aminek még nem tudni, hol lesz a vége. Hurwitz és Schlossberg showrunnerként pompásan ráérzett, hogy egyrészt a nyolcvanas évek nosztalgiának van helye a mai popkultúrában, másrészt a dolog olykor röhejes tud lenni, ezért a sorozatban szándékosan és sikeresen egyensúlyoznak a dráma és az ironikus kikacsintások vékony határmezsgyéjén. Tényleg olyan az egész, mint egy mai fejjel elkészített nyolcvanas évekbeli karatés tinisorozat, és ennek főképp az előnyeit érezhetjük. Például egész gyorsan túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy a Cobra Kai világában bárki a nulláról pár hétnyi edzéssel feketeöves karatéssá és helyi bajnokká edzheti magát, és a sorozat valósággal sportot űz a szereplői pálfordulásokból: akit az egyik SOROZATDARÁLÓ részben még jófiúnak gondolunk, a következőben már rossz lesz, aztán megint jó satöbbi. Ez akár zavaró is lehetne, de mivel ez egy nagyon laza, magát csak egészen ritkán komolyan vevő show, ezt elnézzük neki, sőt, szeretjük is benne. Ami egy másik sorozatban történetmesélési hiba, az a Cobra Kaiban erénnyé, sőt védjeggyé tud válni, és ebben rejlik a showrunnerek titka. A három évad alatt a már elhunyt Pat Morita kivételével lassan minden ikonikus szereplő visszatért, de a Cobra Kai nemcsak A karate kölyök-filmek egykori sztárjaival bánik jól, a fiatalításban is jeleskedik. A kamasz szereplők karakteresek, szerethetők, és jobban bunyóznak, mint a filmek egykori sztárjai, de a Cobra Kai ettől még egyértelműen Ralph Macchio és William Zabka sorozata, a kettejük közti kapcsolat és kémia adja az évadok húzóerejét. Különösen Zabka játéka lehengerlő: karaktere, Johnny az utóbbi évek legszerethetőbb lúzere a tévéből. Tóth Csaba A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 Beszelgetes egy párbeszédkísérletről
