Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)
2020-10-17 / 241. szám
SZALON ■ 2020. OKTÓBER 17. ÍÍ6 www.ujszo.com KONYVSORSOK Kőmellből vér és tej folyik Mottó: „Fiad kenőcs a halál tátongó sebén, melyet a megkínzott lelkekbe Éva ujja vájt. ” (Szent Hildegárd, Polgár Anikó fordítása) á 1989-es esemé/I _ nyék évforduló-L1 t W jához kapcsoló/ 1 / dóan az Irodalmi JL mid Szemle szerkesztősége 2019 novemberében ankétot állított össze az elmúlt harminc év szlovákiai magyar irodalmáról. Harminckilenc szlovákiai magyar és magyarországi író, költő, irodalomtudós és szerkesztő válaszolt arra a kérdésre, melyek az elmúlt harminc év legfontosabb, legjobb szlovákiai magyar vers-, próza-, valamint tanulmánykötetei, illetve melyik a legfontosabb, szlovákiai magyar kiadó által megjelentetett könyv. Líra kategóriában az ankétot Polgár Anikó Régésznő körömrípöben (2009) című verseskötete nyerte, a harminckilencből tízen helyezték első helyre. Polgár Anikó verseskötete nem véletlenül váltott ki már megjelenése idején élénk kritikai visszhangot. A kötet verseiben olyan rétegek keverednek, amelyek első. pillanatban rendkívül távol állnak egymástól, esedeg összeegyeztethetetlennek tűnnek. Ezeknek a nyelvi, tér- és időbeli elemeknek a mérhetetlen távolsága egészen eltérő világokat és szimbolikákat mozgósít. A versek olvasásakor szinte fizikailag érezni a nyelv terheléspróbájának határait. Hogy konkrétabban fogalmazzunk; Polgár Anikó verseinek címekben is jelzett főhősei antik, főként ógörög istennők, mitológiai hősnők, akik saját hús-vér női létüket élik meg a teherbe esés, a szülés és a gyereknevelés háromszögében, gyakran a mai, 21. századi világ tárgyai közé helyezve. Olyan versvilág ez, amelyben az antik mitológia alakjai hirtelen 21. századi környezetben találják magukat, a legintimebb és a legfájdalmasabb helyzetekben. Mintha az ókori városok félkarú, repedezett bőrű szobrai hirtelen megelevenednének, a kőszobrok szemmel láthatatlan vájatai hirtelen vérrel telnének meg, szájukon rúzs, és a következő pillanatban már azt látnánk, ahogy ezek a kőszobrok jajongva szülnek, folyik a vér, majd pedig kőmellükhöz emelve már gyermeküket szoptatják „Puha mohaszőnyeg az istennők feneke alatt. / Oldalt, a paraván mögött szerényen meghúzódva / egy-egy rabszolganő, frissítőkendők és lepel. / Héra már beletörődött. Aphrodité még élvezte is. / Csak Athénét öntötte el a pír. / Parisz, mint egy orvos, kesztyűs kézzel / kotort az asszonyokban. / Az egyik még szűz volt. / „»Vetkőzzön le! A bugyiját is! / A lábait rakja fel ebbe a karikába!«” (Parisz rendelőjében)-, „Hónapok óta nem szoptatok, a mellem mégis / duzzadt és kemény. Ezért vonulok el, naponta / többször is, hogy nagy agyagkorsókba fejjem / a tejet. Csak gyűlnek a pincében és egyre telnek / Edesszájúak a halottak: szeretni fogják / A králynak azt mondom majd: oroszlántej, / s kiküldőm a cselédeket, hogy húzkodják / a kőoroszlán dermedt tőgyeit. Italáldozatként / a gyermeksírra ezt viszem. A kapu alatt állva / már érzem is, amint rám csöpög, látom a zsíros / foltot a mázsás kövön, aztán zubogni kezd...” (Klütaimnésztra panasza II.) Sokan sokat vitatkoztak már arról, létezik-e női irodalom, van-e az irodalomnak neme, egyáltalán: van-e értelme sajátos női tapasztalatról beszélni az irodalmi szövegek kapcsán. Polgár Anikó olyan verseket írt, amelyek egy nemi szempontból univerzális-steril irodalomfelfogás ellenében hangsúlyozottan az esendő, mert szenvedéssel teli, és a diadalmas, men életet adó nőiség retorikáját és grammatikáját működtetik Ahogy Bánk Éva írta a kötetről: „Hiszen nőnek lenni nem más, mint végigjárni azokat az állomásokat, amiket más »utazók«, más nők máskor már bejártak. Teherbe esni, szülni, vetélni, szoptatni, kszolgáltatottnak lenni nem történet, nem történelemben formálódó, állandóan változó elbeszélés, hanem rítus, ahol mindig ugyanazok a stációk Ahol az istennők és a heroinák a női kszolgáltatottság változatainak a megtestesítői.” Antik és mai világ, nemiség és nemtelenség, nőiség és univerzalitás, mitológia és test, retorika és tapasztalat, saját és másoktól tanult, intimitás és közös sors, megírhatóság és megírhatadanság, szerelem és család, életadás és halál... A versvilág elemeinek egymásból következő távolságára a kötet címe kválóan utal, mint ahogy akár egy mondaton belül is keveredhetnek asszociációkat felszabadító, öszsze nem illő elemek Egy N. Tóth Anikó által készített beszélgetésből az is kderült, hogyan kapcsolódhat egy hétköznapi élmény a mitológiai ismeretekhez: „Sok görögországi és itáliai ásatási területen jártam turistaként, a címbeli körömcipős régésznőt például Müsztrában láttam: meglepően ügyesen és elegánsan tudott közlekedni a nem éppen egyenletes terepen, maradt így benne valami méltóságteljesség, mint az istennők szobrain, de egyszerre meghitt és esendő is volt a jelenség, különösen mikor a buszban nedves kendőkkel törölgette le lábáról az évezredes müsztrai port. Úgy gondolom, akkor érdemes antik mitológiáról, irodalomról írni, ha az előbányászott értékeket meg tudjuk szabadítani a rájuk rakódott porrétegtől, s ehhez az ironikus világlátásnak a mitikus monumentalitással való ötvözése járható útnak tűnik.” A Régésznő körömnpőben a kortárs magyar irodalomban jelentős teljesítményeket (Oravecz Imre 1972. szeptemberéiig Csehy Zoltán Hecatelegiumiig) létrehozó ún. konceptualista vagy koncept verseskötetek közé tartozik, tehát olyan könyv, amelynek versei valamilyen elv alapján jönnek létre. Egyesek ezt a líra regényesítéseként értelmezik, hiszen minden vers több szálon kapcsolódik egy másikhoz, s ezek a versek nemcsak önmagukban jelentésesek, hanem egy könyv, tehát egy nagyobb konstrukció részeiként is. Hogy Polgár Anikó könyve nemcsak a magyar irodalom, az antik mitológia és a középkori költészet felé épít utakat, hanem a kortárs világirodalom felé is kiváló kapcsolódási pontjai vannak, arra jó példa, hogy az egész kötet lengyel fordításban- is megjelent, és 2015- ben a Parisz rendelőjében című vers egy részlete volt olvasható a varsói metróban a Wiersze w Metrzeprojekt keretén belül. Németh Zoltán Dekupázs D ekupázs! - hallatszik a szobába. Valakivel telefonál, nyitva az ajtó, hallom, mit mond. A dekupázst mondja, és nevet. Akkor ez aligha betegség neve, pedig nagyon úgy hangzik. Bőrbetegség, leghamarabb. A mell felső részéi; s a nyakon jelenik meg, és csúnya. Ellentéte a mély dekoltázsnak. Felnézek a gépből: így bizony nem lehet dolgozni, főleg nem magyarul írni, ha az ember magyar szavakat hall. Nézem a billentyűzetet. S ekkor hirtelen eszmélek: nem is a szó állított meg, hanem a nevetése. Hogy tehát nevet a túlsó szobában, nevetve telefonál. Ennek is mennyi ideje, hogy nem hallom nevetni. S most, hogy mégis, milyen nagy nyugalom tölt el. Meg nem szolgált elégedettség. (Csak a meg nem szolgálttal lehet az ember elégedett, intem magam.) Akkor hát nevet, mégis, milyen jó ez így, jó minden, semmi egyebet nem kívánhatnék se neki, se magamnak. Nyugodtan folytathatom a munkám. Ez itt és így: béke szigete. Elcsendesedik minden, nincs több szó, vele a nevetés, letette a telefont. Át kéne mennem. Belépni hozzá, vagy csak a küszöbről szólni s azt mondani, pontosabban kérdezni: dekupázs? Akkor együtt nevetnénk. De akár fel is hívhatnám ugyanezzel az erővel, milyen rég is volt már, hogy örültem telefonálás közben. Csak épp nem hívok soha senkit, inkább megírom. Igen, írok neki, megírom, hogy örültem, amikor örült, mindig és mindegyre, valahányszor örült vagy örülni látszott vagy csak felnevetett. Hogy csak ezért az önfeledt nevetésért érdemes dolgozni, felnézni a gépből, élni, lefeküdni és felébredni, hogy nincs semmi, ami felérhet ezzel a nevetéssel, ezzel a távoli ismerős vagy elhanyagolt, rég nem látott rokonnal, ezzel a kihalás előtt álló rövidlátó, kötögető hangyával, kinek felbukkanása nemcsak váratlan, hanem teljességgel meglepetésszerű, nem lehet rá hagyatkozni: se kalkulus, se menetrend, se hagyomány, se szokásjog nem jelzi előre. Most a kutyát hintáztatja, hintapalinta, hallom, s pontosan tudom, hogy ilyenkor lábával benyúl a kutya hasa alá, s ritmusra emelgeti a farát. Hinta-palinta, hintázik a kutyúka... Én is voltam kutyúka. Pontosabban Kutyi. O is. Egymást kutyiztuk, egymás kutyijai voltunk. Vagyunk, most már hármasban, két Kutyinak egy kutyúkája. Dekupázs. Talán megszállás. Az okkupáció rokon értelmű szava. Okkupáció franciául, nyolc betű, d-vel kezdődik. Egy zsigerig ismert, elhúzódó kényszerállapot, amit el kell viselni, túl kell élni, ahogy nagyszüleink és azok nagyszülei elviselték és túlélték, már amelyik persze. Miben lehet reménykedni? (Mondjuk, abban talán, hogy akkor nem nevetett volna fel.) Ha eszünkbe jut minden, minden rossz, ami történt, eddig, velünk, és még azelőtt nélkülünk, vagy történhetett volna akár. Vagy az, hogy talán már megint egyszer nem (a) jó felé megy a világ, megveszik szabadságunkat kilóra, vagy másoké árán. Nem, erre gondolni is rossz. Engem ne dekupázsoljon ez a bagázs. Akkor se, ha nem bagázs. Ugat a kutya a balkonon. Alighanem egy idegen, ismeretlen másik kutya ugatására válaszol. Azt hiszem, a szlovák kutya ugatása semmiben nem különbözik a magyarétól, mással nem magyarázható, hogy egymásnak felelgetnek Csak olyankor ugat, ha válaszol, vagy ha váratlan kellemes meglepetés éri: hazajön a gyerek, beállít a másik gyerek, felbukkan a mama, ilyesmik. Most néhány napja nagyon szomorú. Szerelmes, mentegeti előttem a kutyát. Nem tehet róla, hogy szerelmes, mondja. Arról sem, hogy nagy ritkán ugatnia kell egyet. Nem kell minden mondatot leírni, mondja. Igen, az angolt kezdtük így, csak hallgattuk s csak ismételtük vagy próbáltuk visszaadni, leírni nem volt szabad. Titokban azért a padra írtuk ceruzával: kíp de cséjndzs. Nagy hangsúly esett a mondat dallamára. Jellemzően ez volt az elsők egyike, amit megjegyeztünk, annyira tetszett. Azt, hogy valaha is használni fogjuk, hogy valahol a tengerentúlon ezt mondjuk egy taxisnak, vagy mondjuk egy árusnak, azt persze nem tudtuk gimnazista ésszel sem felfogni, sem elhinni. Hogy innen a tengeren, itthon, azt meg végképp nem. Kinek mondtuk volna? S honnan lett volna aprónk? Csak aprónk volt, néhanap, be kellett osztani. Nem írok le minden mondatot, csak azokat, amiket előttem már leírtak mások Vagy én, de máshogy. Vagy amiket elfelejtettem, s most eszembe jutottak. Kopott mondatokkal dolgozom. Legfeljebb irtott, a varrás mentén igazítok rajtuk Vagy épphogy ne látszódjon a varrás. Vagy csaká varrás látszódjon. Gépel, veri a billentyűzetet. (She heard the click of the typewriter. It was hear life...) Ugyanúgy hallgatom, mint néha a lélegzését. Vagy a szívverését, mely hol egyenletes, hol meg előre-előreszalad, magát előzve, majd ismét beérve. Van rá gyógyszere. Csanda Gábor