Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)

2020-10-17 / 241. szám

SZALON ■ 2020. OKTÓBER 17. ÍÍ6 www.ujszo.com KONYVSORSOK Kőmellből vér és tej folyik Mottó: „Fiad kenőcs a halál tátongó sebén, melyet a megkínzott lelkekbe Éva ujja vájt. ” (Szent Hildegárd, Polgár Anikó fordítása) á 1989-es esemé­/I _ nyék évforduló-L1 t W jához kapcsoló­­/ 1 / dóan az Irodalmi JL mid Szemle szerkesz­tősége 2019 novemberében anké­­tot állított össze az elmúlt harminc év szlovákiai magyar irodalmáról. Harminckilenc szlovákiai magyar és magyarországi író, költő, iro­dalomtudós és szerkesztő válaszolt arra a kérdésre, melyek az elmúlt harminc év legfontosabb, legjobb szlovákiai magyar vers-, próza-, valamint tanulmánykötetei, illetve melyik a legfontosabb, szlovákiai magyar kiadó által megje­lentetett könyv. Líra kate­góriában az ankétot Polgár Anikó Régésznő körömrípöben (2009) című verseskötete nyerte, a harminckilencből tízen helyezték első helyre. Polgár Anikó verseskötete nem véletlenül váltott ki már megjelenése idején élénk kriti­kai visszhangot. A kötet verse­iben olyan rétegek keverednek, amelyek első. pillanatban rend­kívül távol állnak egymástól, esedeg összeegyeztethetetlennek tűnnek. Ezeknek a nyelvi, tér- és időbeli elemeknek a mérhetetlen távolsága egészen eltérő világo­kat és szimbolikákat mozgósít. A versek olvasásakor szinte fizikailag érezni a nyelv terheléspróbájának határait. Hogy konkrétabban fogalmaz­zunk; Polgár Anikó verseinek cí­mekben is jelzett főhősei antik, főként ógörög istennők, mitológi­ai hősnők, akik saját hús-vér női létüket élik meg a teherbe esés, a szülés és a gyereknevelés háromszö­gében, gyakran a mai, 21. századi világ tárgyai közé helyezve. Olyan versvilág ez, amelyben az antik mi­tológia alakjai hirtelen 21. századi környezetben találják magukat, a legintimebb és a legfájdalmasabb helyzetekben. Mintha az ókori városok félkarú, repedezett bőrű szobrai hirtelen megelevenedné­nek, a kőszobrok szemmel láthatat­lan vájatai hirtelen vérrel telnének meg, szájukon rúzs, és a következő pillanatban már azt látnánk, ahogy ezek a kőszobrok jajongva szülnek, folyik a vér, majd pedig kőmellük­höz emelve már gyermeküket szop­tatják „Puha mohaszőnyeg az istennők feneke alatt. / Oldalt, a paraván mögött szerényen meghúzódva / egy-egy rabszolganő, frissítőken­­dők és lepel. / Héra már beletö­rődött. Aphrodité még élvezte is. / Csak Athénét öntötte el a pír. / Parisz, mint egy orvos, kesztyűs kézzel / kotort az asszonyokban. / Az egyik még szűz volt. / „»Vet­kőzzön le! A bugyiját is! / A lábait rakja fel ebbe a karikába!«” (Parisz rendelőjében)-, „Hónapok óta nem szoptatok, a mellem mégis / duz­zadt és kemény. Ezért vonulok el, naponta / többször is, hogy nagy agyagkorsókba fejjem / a tejet. Csak gyűlnek a pincében és egyre telnek / Edesszájúak a halottak: szeretni fogják / A králynak azt mondom majd: oroszlántej, / s ki­küldőm a cselédeket, hogy húzkod­ják / a kőoroszlán dermedt tőgyeit. Italáldozatként / a gyermeksírra ezt viszem. A kapu alatt állva / már ér­zem is, amint rám csöpög, látom a zsíros / foltot a mázsás kövön, aztán zubogni kezd...” (Klütaimnésztra panasza II.) Sokan sokat vitatkoztak már ar­ról, létezik-e női irodalom, van-e az irodalomnak neme, egyáltalán: van-e értelme sajátos női tapasz­talatról beszélni az irodalmi szövegek kapcsán. Polgár Ani­kó olyan verseket írt, amelyek egy nemi szempontból uni­verzális-steril irodalomfelfogás ellenében hangsúlyozottan az esendő, mert szenvedéssel teli, és a diadalmas, men életet adó nőiség retorikáját és gramma­tikáját működtetik Ahogy Bánk Éva írta a kötetről: „Hiszen nőnek lenni nem más, mint végigjárni azokat az állomásokat, amiket más »utazók«, más nők máskor már bejártak. Teherbe esni, szülni, vetélni, szoptatni, kszolgáltatottnak lenni nem történet, nem törté­nelemben formálódó, állandóan változó elbeszélés, hanem rítus, ahol mindig ugyanazok a stációk Ahol az istennők és a heroinák a női kszolgáltatottság változatainak a megtestesítői.” Antik és mai világ, nemiség és nemtelenség, nőiség és univerza­litás, mitológia és test, retorika és tapasztalat, saját és másoktól ta­nult, intimitás és közös sors, meg­­írhatóság és megírhatadanság, sze­relem és család, életadás és halál... A versvilág elemeinek egymásból következő távolságára a kötet címe kválóan utal, mint ahogy akár egy mondaton belül is keveredhetnek asszociációkat felszabadító, ösz­­sze nem illő elemek Egy N. Tóth Anikó által készített beszélgetésből az is kderült, hogyan kapcsolódhat egy hétköznapi élmény a mitológi­ai ismeretekhez: „Sok görögországi és itáliai ásatási területen jártam turistaként, a címbeli körömci­­pős régésznőt például Müsztrában láttam: meglepően ügyesen és ele­gánsan tudott közlekedni a nem éppen egyenletes terepen, maradt így benne valami méltóságteljes­ség, mint az istennők szobrain, de egyszerre meghitt és esendő is volt a jelenség, különösen mikor a busz­ban nedves kendőkkel törölgette le lábáról az évezredes müsztrai port. Úgy gondolom, akkor érdemes an­tik mitológiáról, irodalomról írni, ha az előbányászott értékeket meg tudjuk szabadítani a rájuk rakódott porrétegtől, s ehhez az ironikus vi­láglátásnak a mitikus monumenta­litással való ötvözése járható útnak tűnik.” A Régésznő körömnpőben a kor­társ magyar irodalomban jelentős teljesítményeket (Oravecz Imre 1972. szeptemberéiig Csehy Zol­tán Hecatelegiumiig) létrehozó ún. konceptualista vagy koncept verses­kötetek közé tartozik, tehát olyan könyv, amelynek versei valamilyen elv alapján jönnek létre. Egyesek ezt a líra regényesítéseként értelmezik, hiszen minden vers több szálon kapcsolódik egy másikhoz, s ezek a versek nemcsak önmagukban jelen­­tésesek, hanem egy könyv, tehát egy nagyobb konstrukció részeiként is. Hogy Polgár Anikó könyve nem­csak a magyar irodalom, az antik mitológia és a középkori költészet felé épít utakat, hanem a kortárs világirodalom felé is kiváló kap­csolódási pontjai vannak, arra jó példa, hogy az egész kötet lengyel fordításban- is megjelent, és 2015- ben a Parisz rendelőjében című vers egy részlete volt olvasható a varsói metróban a Wiersze w Metrze­­projekt keretén belül. Németh Zoltán Dekupázs D ekupázs! - hal­latszik a szobába. Valakivel telefo­nál, nyitva az aj­tó, hallom, mit mond. A dekupázst mondja, és nevet. Akkor ez aligha betegség neve, pedig nagyon úgy hangzik. Bőrbetegség, leghamarabb. A mell felső részéi; s a nyakon jelenik meg, és csúnya. Ellentéte a mély dekol­tázsnak. Felnézek a gépből: így bizony nem lehet dolgozni, főleg nem magyarul írni, ha az ember magyar szavakat hall. Nézem a bil­lentyűzetet. S ekkor hirtelen eszmélek: nem is a szó állított meg, hanem a ne­vetése. Hogy tehát nevet a túlsó szobában, nevetve telefonál. En­nek is mennyi ideje, hogy nem hallom nevetni. S most, hogy mégis, milyen nagy nyugalom tölt el. Meg nem szolgált elégedett­ség. (Csak a meg nem szolgálttal lehet az ember elégedett, intem magam.) Akkor hát nevet, mégis, milyen jó ez így, jó minden, sem­mi egyebet nem kívánhatnék se neki, se magamnak. Nyugodtan folytathatom a munkám. Ez itt és így: béke szigete. Elcsendesedik minden, nincs több szó, vele a nevetés, letette a telefont. Át kéne mennem. Be­lépni hozzá, vagy csak a küszöbről szólni s azt mondani, pontosabban kérdezni: dekupázs? Akkor együtt nevetnénk. De akár fel is hívhat­nám ugyanezzel az erővel, milyen rég is volt már, hogy örültem tele­fonálás közben. Csak épp nem hí­vok soha senkit, inkább megírom. Igen, írok neki, megírom, hogy örültem, amikor örült, mindig és mindegyre, valahányszor örült vagy örülni látszott vagy csak fel­nevetett. Hogy csak ezért az önfe­ledt nevetésért érdemes dolgozni, felnézni a gépből, élni, lefeküdni és felébredni, hogy nincs semmi, ami felérhet ezzel a nevetéssel, ezzel a távoli ismerős vagy elha­nyagolt, rég nem látott rokonnal, ezzel a kihalás előtt álló rövidlátó, kötögető hangyával, kinek felbuk­kanása nemcsak váratlan, hanem teljességgel meglepetésszerű, nem lehet rá hagyatkozni: se kalkulus, se menetrend, se hagyomány, se szokásjog nem jelzi előre. Most a kutyát hintáztatja, hinta­­palinta, hallom, s pontosan tudom, hogy ilyenkor lábával benyúl a kutya hasa alá, s ritmusra emelgeti a farát. Hinta-palinta, hintázik a kutyúka... Én is voltam kutyúka. Pontosabban Kutyi. O is. Egymást kutyiztuk, egymás kutyijai voltunk. Vagyunk, most már hármasban, két Kutyinak egy kutyúkája. Dekupázs. Talán megszállás. Az okkupáció rokon értelmű szava. Okkupáció franciául, nyolc betű, d-vel kezdődik. Egy zsigerig ismert, elhúzódó kényszerállapot, amit el kell viselni, túl kell élni, ahogy nagyszüleink és azok nagyszülei elviselték és túlélték, már amelyik persze. Miben lehet reményked­ni? (Mondjuk, abban talán, hogy akkor nem nevetett volna fel.) Ha eszünkbe jut minden, minden rossz, ami történt, eddig, velünk, és még azelőtt nélkülünk, vagy tör­ténhetett volna akár. Vagy az, hogy talán már megint egyszer nem (a) jó felé megy a világ, megveszik sza­badságunkat kilóra, vagy másoké árán. Nem, erre gondolni is rossz. Engem ne dekupázsoljon ez a ba­­gázs. Akkor se, ha nem bagázs. Ugat a kutya a balkonon. Alig­hanem egy idegen, ismeretlen má­sik kutya ugatására válaszol. Azt hiszem, a szlovák kutya ugatá­sa semmiben nem különbözik a magyarétól, mással nem magya­rázható, hogy egymásnak felel­­getnek Csak olyankor ugat, ha válaszol, vagy ha váratlan kellemes meglepetés éri: hazajön a gyerek, beállít a másik gyerek, felbukkan a mama, ilyesmik. Most néhány napja nagyon szomorú. Szerelmes, mentegeti előttem a kutyát. Nem tehet róla, hogy szerelmes, mond­ja. Arról sem, hogy nagy ritkán ugatnia kell egyet. Nem kell minden mondatot leírni, mondja. Igen, az angolt kezdtük így, csak hallgattuk s csak ismételtük vagy próbáltuk vissza­adni, leírni nem volt szabad. Titok­ban azért a padra írtuk ceruzával: kíp de cséjndzs. Nagy hangsúly esett a mondat dallamára. Jellem­zően ez volt az elsők egyike, amit megjegyeztünk, annyira tetszett. Azt, hogy valaha is használni fog­juk, hogy valahol a tengerentúlon ezt mondjuk egy taxisnak, vagy mondjuk egy árusnak, azt persze nem tudtuk gimnazista ésszel sem felfogni, sem elhinni. Hogy innen a tengeren, itthon, azt meg vég­képp nem. Kinek mondtuk volna? S honnan lett volna aprónk? Csak aprónk volt, néhanap, be kellett osztani. Nem írok le minden mondatot, csak azokat, amiket előttem már le­írtak mások Vagy én, de máshogy. Vagy amiket elfelejtettem, s most eszembe jutottak. Kopott monda­tokkal dolgozom. Legfeljebb irt­ott, a varrás mentén igazítok rajtuk Vagy épphogy ne látszódjon a var­rás. Vagy csaká varrás látszódjon. Gépel, veri a billentyűzetet. (She heard the click of the typewriter. It was hear life...) Ugyanúgy hallga­tom, mint néha a lélegzését. Vagy a szívverését, mely hol egyenletes, hol meg előre-előreszalad, magát előzve, majd ismét beérve. Van rá gyógyszere. Csanda Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom