Új Szó, 2020. szeptember (73. évfolyam, 203-226. szám)
2020-09-12 / 212. szám
[16 SZALON ■ 2020. SZEPTEMBER 12. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Polgár Anikó * Átúszni a komp alatt (Fotó: Shutterstock) Volt egy visszatérő álma: a komp alatt próbált átúszni, mint gyerekkorában, de nem bírt átérni, egyre jobban ránehezedett valami, egyre emyedtebbek lettek az izmai, a szemén, orrán, száján ömlött be a víz, lehúzta, bár ő még csapkodott, a karja még bírta, de minduntalan beütődött a komp aljába, ami nem bírt elfogyni a feje fölül, ami úgy zárta el az útját, mint egy koporsófedél. Az álom nem mindig végződött ugyanúgy. Múltkor - mintha nem is lett volna minden nyirkos, csúszós és vizes - ököllel dörömbölni kezdett a rá nehezedő deszkán, a lábával is rúgta, a döngés félelmetesen visszhangzott a víz alatt. Erezte, hogy ezen a se vége, se hossza falemezen kell valahol egy ajtónak lennie, de hatalmas a hullámzás, messzire elsodorja őt a nyílástól, a folyó nagy erővel hányja-veti őt, mint egy aprócska horgot, kapálózása nem ér sokkal többet, mint a horog végére tűzött giliszta kétségbeesett rángatózásai. Érzékek, hogy itt tulajdonképpen ő a legkevésbé fontos, nem azért vetették ide a vízbe, hogy jól érezze magát, nem érdekel senkit, milyen fájdalmas, ahogy a tű hegye beleszúródik a giliszta zsigereibe, ő csak arra kell, hogy álcázza ezt az éles kampót, s ha teste szabadon maradt része vonaglik közben, annál jobb, hiszen még élőbbnek látszik, tüntetőén elevennek Egyre kisebbnek érezte magát, egyre zsugorodott, a kampó több helyen is szúrta egyszerre, főleg a tüdejét és a húgyhólyagját, ez felébresztette, de hánykódott még egy darabig a vaskos, hullámszerűen felgyűlt dunyha alatt, az imbolygó mélységben, miközben a kompdeszka döngetése messziről, talán a szomszéd szobából szűrődött ide hozzá. Aztán föltápászkodott, hogy kimenjen a mosdóba, a szeme sarkából látta, hogy a felesége nincs az ágyában, a szagok rögtön elriasztották, nem is akart odanézni, hallotta a lépteket, az arrébb tologatott bútorok nyikorgását. Reggelre megint fel lesznek borítgatva a székek, az asztal, a szőnyegbe taposva a vacsoráról megmaradt banán, szétkenve a pelenka tartalma. Nem is akart ebbe belegondolni. Majd jön a lányunk, minden reggel jön, ő majd elrendez mindent, gondolta, és megpróbált visszaaludni, a víz zúgása most már alábbhagyott, a deszkalap döngetése elcsendesült. Egy évtizedekkel ezelőtti emlékkép jutott eszébe, annak a fémkádnak a képe, amit a sógora - akkor kalandvágyé kamaszfiú - hozott ki nekik, a fiatal házasoknak lovaskocsin a tanyára, ahol nem volt fürdőszoba, ahol kútról hordták a vizet és lavórban mosakodtak. Annuska egyszer vágyakozva felsóhajtott, hogy de jó lenne most pancsolni egyet a kádban, s a testvére már indult is, már fogta is be a lovakat a kocsi elé. Nem tűnt nagyon logikus döntésnek, hiszen a falu egyórányira volt, aztán a kádat vissza is kellett szállítani - két óra fuvarozás tíz perc önfeledt lubickolásért? Annuska különben pragmatikus nő volt, nem ilyen ábrándozó, ritka volt nála az efféle ellágyulás. Soha nem kényeskedett és nem is várta el másoktól, hogy kényeztessék, pedig csak tizenhét éves volt, amikor elvette feleségül. Ez a fémkád most ádényegült, ragyogott, mintha márványból lett volna, körülötte minden fehér, tiszta és csillogó. Az Öreg - nevezzük így, bár ő biztosan tiltakozna, nem hagyná, hogy leöregezzük - sose szeretett beszélni, mostanság annyit se, mint fiatalon, hisz most már nem is érdemes, hisz most már nincs, aki visszaszól. Csak mormogott néha, dünnyögött magában, választ senkitől se várva. Annuska azelőtt milyen beszédes volt! Nem kellett sokat beszélni mellette, ő mindent elrendezett, elintézett, megszervezett. Hiheteden, hogy most ennyi éve meg se tudjon szólalni! Öt éve vagy már nyolc éve tart ez? Nehéz meghatározni, mikor kezdődött. Először csak egyszeriben nem tudott írni, összecserélte a betűket, mikor megpróbálta lejegyezni a tévében hallott süteményreceptet. Imi nem szokott egyébként túl sokat, csak a receptes füzetébe vagy a naptárba jegyzett be ezt-azt, úgyhogy ez nem is lett volna feltűnő, de aztán a beszéde is akadozó lett, beletörött egy-egy szóba a nyelve. Szlovákul teljesen el is felejtett, de magyarul sem volt már olyan szépen folyó a beszéde. Először csak egy-egy szó volt, amit nem tudott kimondani, később fordítva, az egész mondandójából csak egy-egy hangosan kimondott szó maradt, néha nem is a leglényegesebb, holott ő nyilván az egészet végiggondolta a fejében, s meg is volt győződve róla, hogy követni lehet, amit mond. A család úgy tett, mintha nem történt volna semmi, próbálták megérteni a jelekből, a kontextusból, hogy mit is akart kifejezni. Amíg még folyt ez a játék, addig még el lehetett hinni, hogy minden rendben van, hogy minden ugyanúgy lehet, mint régen, hogy itt lehemek náluk az unokák, egyszerre akár mind az összes, hiszen anyátok elrendez mindent, megfőzi mindenkinek a kedvencét, csak ő tudja elaltatni a legkisebbeket, csak ő lát át a nagyobbak trükkjein, hiszen - bár csak alapfokú végzettsége van - neki van a legélesebb esze a családban, persze csak finoman jelzi ezt, sosem fennhéjázva, nem hiába Miss Marple a kedvence Agatha Christie regényeiből. Aztán már a főzésnél is összecserélte a hozzávalókat, vagy kifelejtett valami lényegeset, a rokonok próbálták tapintatosan nem észrevenni, nem érzékeltetni vele, hogy látják a leépülését. A boltban is ismerték, segítettek neki kikeresni az aprópénzeket a pénztárcájából, bár egyszer egy új helyen, mikor a vásárolt áruval együtt öntudadanul a pénztár mellől az összes műanyag zacskót is a táskájába pakolta, nagyon leteremtették, tolvajnak nevezték, ő pedig sírógörccsel menekült a bolt mellett lakó lányához, s elmesélni sem tudta, mi történt. Aztán a lányuk megmagyarázott, elrendezett mindent, végül megnyugtatóan szoktak rendeződni a dolgok, gondolta az Öreg, miközben visszaaludt. Most a Vág partján ült álmában a fiatal Annuskával, akit ugyanúgy etetni és itatni kellett, mint most betegen. Próbálta egy kanállal a szájába tolni az apróra vágott répadarabokat, de Annuska szájából csak folyt a nyál, a zöldségek mellépotyogtak, mind behullottak a nyári ruha alá. Annuska összevissza kapkodott a kezével, nem is figyelt az etetésre, minduntalan el akart indulni, újra és újra vissza kellett ültetni a helyére. Aztán az Öreg meg akarta hirdetni őt a Vágban, holott tudta, hogy Annuska, bár a vízparton nőtt fel, akárcsak ő, vele ellentétben sose ment be a folyóba, rettegett tőle, iszonyodott, hiszen ez a víz rabolta tőle el az apját, hétéves korában. Az Öreg most, álmában mégis húzta őt magával. Az álomképben ősz hajúnak, görnyedtnek látta magát, Annuskát viszont nagyon kicsinek, összetöpörödöttnek, mégis fiatalnak: az arcán nem volt egy ránc, egy apró hiba sem, a haja csigákba rendezve, a szemei mozduladanok, egyszerre bizakodók és félelmetesek, hiszen nem is pislantott, csak nézett tágra nyílt szemmel. Annuska olyan volt most, mint egy baba, szép, törékeny és apró, könnyen hordozható, az Öreg fel is kapta és bevitte magával a folyóba. A nyári ruha szétterült a vízen, Annuska lebegett a felszínen, de az Öreg lerántotta őt magával, közeledett ugyanis a komp, le kellett úszni alá. Most gyorsan, könnyen ment minden, Annuskát nem is kellett tartani, magától kapaszkodott, már nem voltak merev, babaszerű karjai, elevenek voltak, élni akarók Ez az Öregnek is energiát adott, bár nagyon mélyre kellett leúszni a deszka alá, nem volt fullasztó az egész, nem volt nyomasztó a víztömeg. Lendületes karcsapások vitték előbbre, érezte, hogy sikerülni fog, látszott a túloldalon a kijárat, el lehetett érni, át lehetett jutni, s kibukni a komp mellett, együtt, boldogan és csuromvizesen. Mi lesz veled, iskola? Amióta törvénybe iktatták a kötelező közoktatást, megszokottá vált, hogy az iskolák szeptember 1-jén kezdik meg a tanévet és június 30-án, régebben 29-én, azaz Péter-Pál napján, ünnepi hangulatban, bizonyítványosztással fejezik be. Ezt a több mint másfél évszázados ritmust a 2020 elején felbukkant világjárvány alaposan megzavarta. A tanítás megszokott rendje és módja márciusban merőben megváltozott. Jelenleg az egész emberiség abban reménykedik, mind a gazdasági, mind az egészségügyi katasztrófa okozta károkat sikerül idejekorán orvosolni, de arról kevés szó esik, milyen sors vár a sok betegségben szenvedő, elaggott oktatásügyre. Immunrendszere annyira tönkrement, hogy tüneti kezelések már képtelenek segíteni rajta. Az első hatékonynak tűnő gyógymód alkalmazását nálunk Branislav Gröhling, a szlovák kormány iskolaügyi minisztere kísérelte meg, két rendeletével. Az egyik amit másutt is megtettek, hogy az iskolában folyó tanítást korszerű eszközökkel, azaz internet és egyéb elektronikai eszközök segítségével, távoktatással váltatta fel. Az egyéni feleltetések és „érdemjegyek” kiosztása helyett a szóbeli visszajelzés lett meghatározó, s ami még több, egyes pedagógusok és a gyerekek (tanulók) között olyan személyes „interaktív” kapcsolat alakult ki, ami a hagyományos, „tananyagközvetítő”, előadásos módon nem volt lehetséges. Ami viszont a csúcs, hogy az érettségi bizonyítvány megszerzéséhez eddig szigorúan előírt, mind a szóbeli, mind az írásbeli vizsgákat (amelyek kérdéseit eddig dtkosították) a miniszter szükségtelenné tette. Igaz, megengedte, hogy amelyik diák úgy döntött, mégis megméretteti magát, megtehette. Most az a kérdés, mi lesz a következő lépés. Ugyanis sem az iskolákat (a tanárokat), sem a pedagógiai intézményeket, szakmai társaságokat, pontosabban az egész társadalom oktatásrendszerét - az iskolák problémái szinte mindenkit érintenek - nem lehet szükségállapot(ok) által kikényszerített, ad hoc direktívákkal átszervezni. Már csak azért sem, mert a nevelés-oktatásügy, ha úgy tetszik, az oktatáspolitika, a társadalom legkonzervatívabb területeinek egyike, mégis, szinte minden áron lépést akar tartani a tudomány legújabb felfedezéseivel, a kultúra összes területének fejlődésével, korszerűsödésével. Ezért igyekszik minden ismeretet tantárgyiasítani, és minden elképzelhetőt és elképzelhetedent belevésni, azaz beletuszkolni az ifjú nemzedék agyába (emlékezetébe), ha tetszik neki, ha nem. Mivel erre az iskola eleve képtelen, eredeti feladatainak mind nagyobb hányadát kénytelen (volt?) áthárítani a családokra. Ez is a konfliktusok egyik bővizű forrása. A szülők, illetve a családok többsége előre tudni akarja, a gyereke(i) mit kap(nak) az iskolától és milyenek lehemek a kilátásai(k), ezért igényt tart(anak) a rendszeres visszajelzésekre. Az oktatáspolitika szervezői már többször megkísérelték a szóbeli értékelések bevezetését, ám a közgondolkodás annyira hozzászokott, általában az öt számjegyű értékeléshez, hogy nem hajlandó lemondani róla. Amikor a tanító tömör mondatokban közli a szülővel, hogy a csemetéje mennyire volt képes az előírt tananyagot elsajátítani, rendszerint azt feleli, jó-jó, de azt tessék megmondani, ez hányas. Szinte természetes, hogy mind a szülők, mind a gyerekek többsége ragaszkodik a bizonyítványhoz. Am amelyik szülő, ha rádöbben, hogy a gyereke, a kapott jegyek szerint, sarkítva, csak negyedrendű, ne adj isten „selejt”, egy darabig tűr, aztán egyszerre kirobban. Gondoljunk arra, ha valaki valakit vérig akar sérteni, nem őt személyesen, hanem a hozzá legközelebb állókat: szüleit, párját, gyerekét veszi célba. Az iskola, vagyis a pedagógusok ilyent tudatosan sohasem tesznek. Igaz, a szakzsargonjukba (tisztelet a kivételnek) mégis belekerült a nehéz felfogású, a nehezen nevelhető, esetenként a nevelheteden. Nóta bene, a tanárok nem bántó szándékkal, sőt tiszta lelkiismerettel, a tőlük elvárt és megszokott módon végzik a rájuk bízottak kategorizálását. Nem is gondolnak arra, miért juthatna az eszükbe, hogy ezzel a szülők legérzékenyebb pontját kénytelenek irritálni. Hiszen ez a képzésük egyik szerves része: viszonyítási alapon mérni azt, ami valójában megmérheteden. Kérdezhetnénk azt is, milyen tudásfelmérést jelent a félévenkénti, előre kiszámítható feleltetések, a szerzett jegyek ádagának a számítgatása, az egyszeri rossz felelet kijavítása jó felelettel. Ha ez rengeteg izgul ás után megtörténik, következhet a semmittevéssel töltött ellanyhulás. Mennyit ér az a végeredmény, amely a szerencsén múlhat? Például, ha a diák, éveken át ádagos, sőt ennél jobb tanulmányi eredményt ért el, de az érettségin egy „rossz tétel” miatt leblokkol, ezért épp hogy csak átcsúszik a vizsgán, vagy megbukik, ami miatt a tortúrát a nyári vakáció után ismét át kell élnie. A 2019/20-as tanévben nem bukott meg senki. Az elmúlt négy hónapnak ki kellett nyitnia az eddig lépéshátrányban lévő „közép-kelet-európai államok vezető rétegének a szemét. Heves politikai csatározások közepette is észre kellett venniük, nem elég üres frázisok pufogtatásával elkendőzni a problémákat. Hányszor hallottuk már, hogy nálunk az oktatásügy „prioritást élvez”. Vajon miben és miként? ► ► ►
