Új Szó, 2020. szeptember (73. évfolyam, 203-226. szám)
2020-09-12 / 212. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. SZEPTEMBER 12. 17 Az iskolák ellátása korszerű elektronikai felszereléssel alaposan megterheli az álla(mok) költségvetését, ráadásul a szülők tetemes hányadának a jövedelme annyira alacsony, hogy nekik nem telik belőle drága táblagépekre sem, ami eleve kizárja a sokat emlegetett esélyegyenlőséget a tanulásban. A továbbtanulásról nem is szólva, pedig a laptopok csak egyszerű interaktív kapcsolatok fenntartására alkalmasak. Abban is túlzás lenne reménykedni, hogy az elektronikai eszközök a nevelésben és az oktatásban egyik napról a másikra csodát tudnának művelni. Ha az úgynevezett követelményrendszer (maga a szó is idejét múlta) és annak megvalósítása változadan marad, nem nehéz megjósolni, hogy előbb-utóbb e maradi szemlélet katasztrófához vezet. Hiszen az internetes házi feladatokat - legalábbis a kisiskolások - szülői segítség nélkül képtelenek lettek volna egyedül elkészíteni, amiért a tanítóknak a szülőket kellett módszertani és motivációs fogásokra megtanítaniuk. Most sokan tapasztalhatták, hogy a tanító munkája nem is olyan egyszerű, mint ahogyan egyesek képzelték. Miért? Mert ,4 tanulás csak magának a diáknak az aktív erőfeszítése révén jön létre, amiből az következne, hogy szinte minden szóbeli tanítás teljesen hasztalan”. A teljesen szó helyett inkább mondjuk azt, részben. Az utóbbi időben sok szó esett a játékos tanításról, tanulásról, de mint sokszor kiderült, ez nem egyéb, mint szlogen. ,A vizuális kommunikációt történelmileg elsősorban a szórakoztatással azonosították, és a tanárok vonakodtak szórakozással kapcsolatos példákat alkalmazni a tanteremben. ” Oktatás és szórakozás valóban két különböző dolog. Viszont tudni kell, „a szórakozás próbája az azonnali öröm. Amit az ember csupán lát vagy hall azt könnyen elfelejti. A szórakoztatás rendszerint azonnal méltányolja a tanultak kipróbálását, ... de az is lehet, csak évek múlva. A tanultakra emlékezünk; a szórakozás homokba van írva. A szórakozásból rendszerint öröm származik, míg a tanulás lehet élvezetes, fájdalmas vagy fájdalommentes. A tanárnak arra kell törekednie, hogy a tanulás élvezetes legyen, de azokat a gyötrelmeket sem muszáj elkerülni, amelyek gyakran együtt járnak a fegyelmezett gondolkodással. (...) A nevelőknek új oldalról kell megvizsgálniuk azokat az élményeket, amelyeket a mai gyerek az iskolába visz, (...) a maiak feltétlenül inkább vizuális irányultságúak, és jobban ismerik az otthonukon túli világot. Valószínűleg jobban elvárják az iskolától hogy magasabb szinten építsen azokra a tapasztalatokra és készségekre, melyek a hivatalos oktatást megelőzően már kialakultak. ” Sok panasz hallható tapasztalt tanítóktól, hogy nagyon nehéz bánni a mai gyerekekkel. Épp az előbb idézett mondatok bizonyítják, nem a gyerekek változtak meg, hanem a körülöttük lévő világ, ami tőlük új hozzáállást követel meg. A megszokott tanítási rendet nemcsak meghökkentő gyorsasággal elterjedt információs csatornák; mobiltelefonok, videók stb. zavarták meg, hanem a váradanul megjelent civilizációs ártalmak is: a megnövekedett bűnözés, az iskolát elvégzők magas munkanélküliségi aránya, a túlzott alkoholfogyasztásba, a kábítószer-élvezetbe való menekülés, a családok szétesése, az agresszív vagy közömbös attitűd elterjedése a fiatalok között, de hadd ne soroljam. Természetes, hogy a modern társadalomban az egyik közgazdász szerző szerint; „a tanár egy szerszámgéphez hasonlatos. Egy ilyen „gép” beruházása után több évtized múltával amortizálódik. (...) Talán könnyebb komputerprogramozónak tekinteni a jövő tanárát, s nem olyan embernek, aki a tábla előtt áll krétával a kezében. (...) „E fejlődés pedagógiai hatása valószínűleg drámai, minthogy nemcsak az oktatás eszközeit foga forradalmasítani, hanem az iskoláztatás egész koncepcióját. ” (96-97.0.) Beleértve a modern szocializálódást is. Sok szó esik manapság a holtig tanulásról, amit az elektronika fejlődése idézett elő. ,Az adaptálhatóság és a rugalmasság lesznek a jövő iskolai tanterv kritériumai, különösen a középiskola felsőbb osztályaiban és a középiskola utáni szinteken. A szakmai képzésre leszűkített tanterv legalább két vonatkozásban merevséghez vezet: először is a »végzősök« (azaz a diplomások) feltehetően néhány év után nem »illenek« bele a munka világába, mert elavulnak ff Nincs az életnek még egy területe, amely olyan sokoldalúságot várna el az embertől, mint az általános- és középiskolák pedagógusaitól azok a sajátságos jártasságok, amelyeket elsajátítottak; másodszor a diplomásoknál olyan lelkiállapothoz vezet, hogy mivel őket egy bizonyos feladat elvégzésére képezték ki, egész életükben ezen a pályán kell maradniuk. Ezzel szemben azok, aki általános szakon végeztek, készek arra, hogy átkapcsoljanak, váltogassák a különböző pályákat életük során. ” (95. o) A közgazdász által megjövendölt jövő, mint tapasztalhatjuk, már elérkezett, de ő arra is figyelmeztetett: ,A munkaerőigény előrejelzésének lehetetlen volta az a másik ok, amiért a tanterv szakmai sperífikussága csökkenni fog” (95. o.) Talán nem tévedünk, ha azt merjük állítani, nincs az életnek még egy területe, amely olyan sokoldalúságot várna el az embertől, mint az általános- és középiskolák pedagógusaitól. Az ismeretszerzésben, vagy ami a velejárója, a problémamegoldásban kétféle gondolkodásmód alkalmazható. Leggyakrabban a konvergens (leegyszerűsítve, egy kérdésre egy válasz adható), amibe „szinte bele kell botlani”. Másik, amelyik igen sok témakörrel kapcsolatban alkalmazható, különösképpen és tán leggyakrabban (is), az irodalom és a művészetek tanításában, a divergens, ha úgy tetszik „szabad” gondolkodás. (Egy problémának számtalan, azaz többféle megoldása lehetséges.) A mai iskolákban a művészeti nevelésre egyre kevesebb idő jut, aminek az érzelmi ráhatás szenvedi kárát. Csoda-e hát, hogy a fiatalok érzelemvilága oda jutott, ahol van? Mint látjuk, a termelésben az ember mint a legdrágább munkaerő válik egyre fölöslegesebbé, mert a helyét elfoglalják a robotok. Értesülhettünk róla, hogy már sebészeti beavatkozásokat is el lehet végeztemi robotokkal. Egyáltalán, hol lehet foglalkoztami az emberek sok száz millióit? A világ országainak gazdasági hierarchiájában legrangosabb helyet az „iparilag fejlett” államok foglalják el, ami nem azt jelenti, hogy a lakosság zöme az ipari termelésben dolgozik, hanem mintegy 80%-a a szolgáltatásokban. A nevelés, csecsemőkortól, a felnőttek oktatásán át (beleértve a pedagógusok képzését, át- és továbbképzését) megannyi szolgáltatási ág végzi. Ebben azonban semmi újdonság nincs. Ami új, hogy mind nagyobb szerepet kap benne a digitalizáció, ami egyébként is folyamatosan áthatja egész életünket. A nevelés-oktatásban nálunk még előjoga van az élő szónak, illetve a nyomtatott eszközökkel való tanításnak és tanulásnak, ám ezek szerepének nagyobb részét - épp az elmúlt hónapok bizonyítják - átveszik az elektronikus eszközök. Következzék ismét egy negyven évvel ezelőtt leírt, gondolatsor: ,Amit a tanárok naponta véghezvisznek a diákjaikkal, az irányítás, a beszélgetés, a válaszadás, az értékelés, a felmérés és a felvilágosítás területén az új technológiák használata közben, nagyon nehéz feladatnak bizonyul, sokkal nehezebb annál amikor még elsődlegesen a nyomtatott szövege és az emberi hanga alapozva végezték munkájukat. ” Ismét új kérdések vetődnek fel. Egyik, hogyan taníthatók meg a kisgyerekek írni és olvasni. Amikor megláttam az ezekre szolgáló elektronikai eszközöket, eszembe jutott a százhúsz évvel ezelőtti palatábla és palavessző, amiket a gyerekek az irka és ceruza előtt a tarisznyájukban hordtak az iskolába. Másik, ha megmaradnak a tudásfelmérések, miért kell kihagyni az osztályozást és a vizsgákat. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy fölöslegessé válnak. A digitális eszközök memóriarendszere mind a tanár, mind a tanuló munkáját, utóbbinak az előmenetelét is tárolja. Tehát eleve kizárja konfliktusok forrásait, sőt a folytonosan ismétlődő stresszhelyzeteket. Mert mint egy másik szerző írta, a programozott oktatásban: ,A párbeszéd a tanuló és a számítógép között négyszemközt folyik, úgyhogy a dóiknak sem társai gúnyolódásától sem a tanár büntetésétől nem kell tartania, s ez növeli az önbizalmát. (...) Azok, akik a hagyományos tanteremben csak nagyon rövid ideig tartó összpontosításra képesek, a számítógép által kitűzött feladatokkal elmélyülten foglalkoznak akár órákig is. ” Tehát most válhat valóra Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichológusnak a tanulás szabadságáról meghirdetett programja, mely szerint a tanulás öröm, ha a tanár „facilitátor” (csoportokat segítő, útbaigazító) szerepet tölt be. A kényszerrel végzett tanulás pedig nem egyéb, mint szellemi rabszolgaság. Mégis meddő illúzió lenne, ha abba élnénk bele magunkat, hogy az elektronikai eszközök használata egy csapásra mindent, ami eddig rossz volt, pár nap leforgása alatt képes jóra fordítani. Mint a fentiekből remélhetőleg kiderült, komoly anyagi, szakmai és közfelfogásbeli feltételei vannak. Viszont a változtatás nem tűr halasztást és megfontoladan kapkodást, azaz eltúlzott sietséget sem. Csicsay Alajos KÖNYVSORSOK „Mint valami győzelmi koronát, úgy viselte ezt a nevet” Heinrich Mann Ronda tanár úr (Kosztolányi Dezső fordítása) című regénye szintén tanárregény, és ugyancsak a bohózatok közé sorolható. Kedvünkre szórakozhatunk, páradan és halladan eseményeknek vagyunk tanúi. leginkább úgy lehetne jellemezni, mint visszafejlődési regényt, tudniillik a főszereplője fejlődik, de visszafelé, a csaknem normális pedagógusból a végére züllött állat lesz. A műnek már a címe is sokatmondó, ez ugyanis a gúnyneve az egyébként Gonda nevű gimnáziumi tanárnak. Az eredetiben, németül, a Raat nevű, ötvenes éveit taposó személyhez környezete az Unrat gúnynevet ragasztja, ami magyarul: szemét. Kosztolányi remeklése, hogy a magyar mellé olykor a német jelentést is felveszi: „Valamelyik sötét utcasarokról a csúfhevét dobták felé, mint egy marék ronda szemetet...” A kávéház bérlője a tanárra vonatkozóan megvetéssel így szól az alkalmazottjához: „Söpörjék ki ezt a ronda piszkot.” Amúgy mindenki Rondának hívja, nem csak jelenlegi és volt diákjai, az ötvenezres városban egyszerűen levakarhatadanul ráragadt ez a név, aki nem gúnyolja, az is így említi. Külsejére nézve egyébként nem kifejezetten ronda, ez az állandó jelzője inkább a természetére vonatkozik: faradhatatlanul azon van, hogy „megcsípje” valamelyik diákját, hogy rajtakaphassa valamin, megleckéztesse, s igen: megvethesse, megbuktathassa, megalázhassa. Minden azzal kezdődik, hogy a gúnynevét használó diákokra példás büntetés vár Ronda egyszerűen nem törődhet bele abba, hogy így nevezzék. Azok pedig épp ezért minden találékonyságukat bevetve rondáznak a füle hallatára: „Nem érzed, milyen ronda szag van itt?” - és ehhez hasonlókkal cukkolják és feszítik a húrt. Mígnem Ronda kezébe jut egy vers (sok tanári bosszúnak hasonló iromány elkobzása a kezdete), melyet a diákja bizonyos Fröhlich Róza kisasszonynak címzett. Ronda elhatározza, hogy felkutatja a számára ismereden perszónát, a diákot pedig leheteden helyzetbe hozza. Nagy sokára rá is talál a hölgyre egy lebujbán, ahol az kétértelmű és kacér előadásokkal szórakoztatja a nagyérdemű férfitársaságot. És ekkor Ronda eldönti: nem engedhető meg, hogy a diákjai ilyen erkölcstelen helyet látogassanak, az meg aztán végképp, hogy Róza öltözőjében dőzsöljenek. Fokozatosan beveszi hát magát a hölgy öltözőjébe, s ezzel tényleg sikerül megelőznie, hogy diákjai odajárjanak. S itt az első nagy forduló: a tanárral kacérkodó hölgyben Ronda egyszeriben felfedezi a művésznőt, s felmagasztalja. Pártfogolja, védelmezi, csodálójává válik. S életében először örül a Rondának - mert persze a hölgy is így nevezi. „És Ronda boldogan mosolygott...” Ügy érzi, egy csapásra fölénybe került nemcsak a diákjaival, hanem az egész várossal szemben: „Ezzel mindenkit lepipált.” Hanem a Róza művészkisaszszony iránti leplezeden imádatát a város nem nézi, mert nem nézheti jó szemmel, s végül kiteszik a tanár szűrét az iskolából. Ronda csak ekkor kezdi elemében érezni magát: hazavezeti Rózáját, feleségül veszi, és saját házát zülleszti lebujjá: fokozatosan minden férfi, italosvendég, kártyás, de a közép-, sőt a felső osztály tagjai is mindennapos vendégek náluk. Még a pap is. Persze, ez a vendégkör biztosítja, hogy nagy lábon élhessenek. Ronda pedig lényegében H. Mann Ronda tanár úr Róza stricije lesz. Egyvalami hajtja: lehetőleg minél több rendesnek hitt vagy köztiszteletben álló férfit tehessen tönkre vagy kompromittálhasson. Ami, ilyen az ember, sikerül is neki. „A szégyent - igen ám, úgy bizony - és a romlást tehát más úton is elő lehet idézni, mint kicsapással. Új, eddig nem ismert utakon...” - konstatálja az elbocsátott tanár. Jobb érzésű vagy erkölcsösebb környezete pedig teheteden vele szemben, hiszen sosem lehet tudni, éppen mely befolyásos potentátok a vendégei. A fergeteges cselekményből (nagyjából a felénél tartunk) többet nem illik elárulni. Nehéz eldönteni, vajon ami a szemünk előtt kibontakozik, mennyiben társadalomkritika, s mennyiben karikatúra. Ma is friss, időszerű, magával ragadó. Az első olvasatkor sok minden elkerülte a figyelmem, valószínűleg azért, mert hagytam magam a könyv sodró cselekménye által vezetni. Itt most csak a Ronda által három kipécézett és gyűlölt diák egyikét, Éohmannt említem, őrá feltéden érdemes figyelni, sőt néha maga válik a regény főszereplőjévé. O az egyedüli, aki fölötte áll mindennek: iskolának, városnak, a romlott közerkölcsnek, a kétszínűségnek és a hamisságoknak; s ő az egyeden, aki sosem használja a tanár gúnynevét. Nagyvonalú, becsületes, okos és szellemes fiatalember, akit nem lehet semmilyen gyanús ügyletbe, társaságba, buliba, üzletbe belerángatni. Az a fajta ember, akinek mai képviselőire is felnézünk, nemcsak azért, mert feltétel nélkül megbízunk bennük, hanem mert a mércét jelentik, a szellemi szabadság és pártadanság mércéjét. (Jól alakul az élete annak, aki legalább egy ilyen embert ismerhet.) S természetesen Lohmann az, aki az egész Ronda-ügyet és „ronda ügyet” megoldja, egészen egyszerűen: rendőrt hív. Heinrichnek, a Nobel-díjas Thomas Mann bátyjának - aki egyebek mellet csehszlovák állampolgár is volt - is kijárt volna a rangos elismerés: nagyszerű könyvei sorában a Ronda tanár úr csak egyike a soknak, melyek okkal tartoznak a máig sokat olvasott és értelmezett szépirodalmi művek közé. Az 1905-ös Professor UnraAxA 1930-ban, a hangosfilmek kezdődő piacán J. von Sternberg rendezésében, Marlene Dietrich főszereplésével A kék angyal címmel nagy hatású alkotás született. Csanda Gábor A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
