Új Szó, 2020. augusztus (73. évfolyam, 178-202. szám)
2020-08-20 / 194. szám
ízlelő Erdélyben és a Vajdaságban H ol vannak már azok az idők, amikor főszakácsok és konyhafőnökök irányították az éttermekben a munkát? Napjainkban a séf a főnök, illetve a főnök a séf. Lehet, hogy a séf többet jelent, mint az egyszerű főnök? Ennek csak a séfek a megmondhatói. Mint annak is, hogy a főzőversenyeken miért szerepelnek oly ritkán klasszikus ételek. Nem tiltakozom, nem panaszkodom, nem bosszankodom, elvégre ezekből a műsorokból is tanulhat az ember, és sokkal könnyebb összetákolni egy kacifántos főételt saját konyhánk nyugalmában, mint bármilyen egyszerű fogást a zsűri előtt, kamerák kereszttüzében, a többi reményteli séfjelöltet figyelve szemünk sarkából. És szépen lassan így lopakodik be étrendünkbe a nagyvilág recepttára. Ami persze nem baj, a változatosság a gyomrunkat is gyönyörködteti, s ha ráadásul szépen tálaljuk, a szemünk sem marad hoppon. Néhanapján azonban nem haszontalan elővenni olyan klasszikus recepteket, amelyekből nemcsak olyan ebédet, vacsorát süthetünk-főzhetünk, hogy a király is megnyalná mind a tíz ujját - bár föltételezem, manapság nem illik a királyi családoknak az ujjaikat szopogatni, szigorú szabályok, a protokoll szerint élnek, étkeznek, nem úgy, mint abban az időben, amikor a kanalat kenyérhéjból készítették (lásd a bölcs parasztot, akin nem fogott ki Mátyás király). Milyen receptekkel kedveskedjünk olvasóinknak államalapító királyunk ünnepén? Legyenek egy kicsit magyarosak, de ne kizárólag gulyásosak, egy kicsit nemzetközik, elvégre nemcsak a népek tánca, zenéje hatott egymásra, hanem a konyhatitkok sem ismertek szigorú határokat. Nézzünk körül az erdélyi és a vajdasági konyhában. Az erdélyit a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kezdték tömegesen fölfedezni, akkor lett divat belepillantani az ott lakók életébe, egyúttal fazekába. Hozták is a jó hírt az ott élőkről: kedvesek, vendégszeretők, szerények, megosztják az idegennel az utolsó szem kukoricalisztjüket is és az utolsó korty házipálinkájukat. Éjszakára is befogadják a vadidegeneket, aki pedig gyűjteni járt azon a tájon, azoknak a zenéjüket, dalaikat, táncaikat, szőtteseiket, hímzéseiket mutatták be szívesen. Most eltekintünk a kukoricaliszttől, a remek leveseket viszont bemutatjuk, tárkonyos, tejfölös, legyenek krémek - azokból a zöldségekből, amelyek a kertben teremnek, nem kell flancolni, kiváló falatkákat kenhetünk velük. És tegyük a kezünket a szívünkre, délután egy kis omlós darázsfészek majdnem mindenkit elcsábít. A Vajdaságban a magyar és szerb konyha is megtalálható a területén. Ha arra járunk, ehetünk kiváló marhapörköltet galuskával, halászlét. Ott van a balkáni konyha a grillezett, sült húsaival, burekkel, pljeskavicával. A vadételek sem hiányoznak a térségből, a régiónak gazdag vadászhagyományai vannak. A Vajdaság igen soknemzetiségű, ahol a magyarok és szerbek mellett szlovákok, románok, horvátok, ruszinok, bosnyákok, albánok és még sok egyéb nép él. Ezek a népek is hozzáteszik a magukét a helyi gasztronómiához. Jó példa erre a karlócai németek, akik alig százan élnek az Újvidék melletti kisvárosban, de büszkén őrzik hagyományaikat. Ezek egyike a kuglófkészítés, amit annyira komolyan csináltak, hogy a város egyik jelképévé vált a kuglóf. Változik az életmódunk, étkezési szokásaink is módosulnak. Hogy az idővel haladnak-e előre, vagy a divatdiktátorok kerítenek a hatalmukba, mindenki döntse el maga. Azt is, eszik-e húst, vegetáriánus vagy vegán lesz-e. Egy a lényeg: senki ne a szomszéd fazekának födőjét emelgesse. Jó étvágyat!
