Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-04 / 128. szám
KÖZÉLET www.ujszo.com | 2020. június 4 i 3 Még várni kell az objektív megítélésre SZALAY HAJNALKA Pozsony. A trianoni békeszerződéssel kapcsolatban a magyarok nagy részének határozott a véleménye, a témával kapcsolatos tudásuk azonban hiányos. A történészek szerint eljött az ideje annak, hogy múltként kezeljük a száz évvel ezelőtti eseményeket. Egy magyarországi, Trianonról szóló felmérésben arra voltak kíváncsiak, mi mindent tudnak a magyarok a békeszerződés körülményeiről, korszakáról. Annak ellenére, hogy a megkérdezetteknek szilárd véleménye van a békeszerződésről, majdnem 50%-uk nyilatkozta, hogy keveset, csak néhány dolgot tud kiemelni a békeszerződéssel kapcsolatban. Minden tizedik válaszadó pedig szinte semmit sem tudott a történtekről. „Azt mindenki tudja, hogy egy igazságtalan békeszerződésről van szó, ehhez nem kell mélyebbre ásni, és ez a tény nagyon be tud csípődni. A gond az, hogy ehhez nem társul egy fajta intellektuális kíváncsiság, amely arra keresné a választ, hogy miért is volt ez igazságtalan” - magyarázza Bödők Gergely történész, akit szintén meglepett a válaszadók tájékozatlansága. „Nem várható el, hogy mindenki teljes összefüggéseiben lássa a korszakot, de néhány információt azért tudnunk kellene, ha már a legnagyobb nemzeti traumaként beszélünk róla” - tette hozzá a történész. Szerinte a történelem még nem tudott felnőni a 21. századi elvárásokhoz, és új csatornákon kellene eljuttatni a tudást a fiatalokhoz. „Már 30 éve szabadon lehet beszélni Trianonról, rengeteg megbízható szakirodalmat találni a témában, mégis keveset tudnak erről a korszakról. A hagyományos technikák helyett rövid videók vagy blogok segítségével kellene megszólítani a fiatalabb generációt” - véli. Simon Attila történész ennél elnézőbb. Mint mondja, vannak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban az emberek szívesen foglalnak állást, az információik azonban szűkösek. „Focizni is kevesen tudnak jól, mégis szinte mindenki ért a labdarúgáshoz. Én sem tudnám visszaidézni a matematikai törvényszerűségeket, úgyhogy szerintem megbocsájtható, hogy az átlagemberek kevés dolgot tudnak tudományos igényességgel. A fontos az lenne, hogy amikor tájékozódnak, akkor hiteles forrásból tegyék, hiszen a felmérésből is látni, hogy ez nincs mindig így” - mondja a szakember. És tény, a felmérésben részt vevők egy része például úgy véli, a szabadkőművesek bomlasztó tevékenysége is hozzájárult az Osztrák-Magyar Monarchia széteséséhez és áttételesen Trianonhoz. Itt a legjobb? A felmérésben arra is rákérdeztek, hogy hol a legjobb a határon túli magyarok helyzete. A válaszadók 34%-a gondolja, hogy a szlovákiai magyarok helyzete a legjobb. „Szerintem ezen vélemények kialakításában nagy szerepet játszottak a válaszadók szüleinek tapasztalatai. Csehszlovákiában a nyolcvanas évek végén már lehetett Trianonról beszélni, nem érték atrocitások az embereket, míg Romániában komoly összecsapásoknak voltak szemtanúi az ott élők. Ott a kommunizmus kiegészült egy magyarellenes felhanggal” - mondja Bödők. Simon szerint is leginkább közvetett információk alapján alkottak véleményt az emberek ebben a kérdésben. „Szerepet játszhat az is, hogy a sajtó hogyan tudósít az egyes régiókból, hogy milyenek az államközi kapcsolatok. Például a mostani évforduló kapcsán is látjuk, hogy a magyar-román kapcsolatok korántsem olyan stabilak, mint a magyar-szlovák kapcsolatok” - magyarázza Simon. Hozzátette, a határon túli magyarokat érintő sztereotípiák is közrejátszhattak a válaszadáskor. „Szerintem egy átlag magyarországi ember a határon túliakat nem tudja modem társadalomként elképzelni. Nagyon gyakran úgy beszélnek róluk, mint egy skanzenről, ahol az emberek még úgy élnek, mint száz évvel ezelőtt” - véli. Bödők szerint az előítéletek oka az a tudáshiány, amely a kommunizmus 45 éve alatt alakult ki, amikor nemzetiségi konfliktusról nem lehetett beszélni. „így felnőtt két generáció, akik nem is nagyon tudtak a határon túli magyarokról” - tette hozzá. Értelem helyett érzelmek A két szakember egyetért abban, hogy Trianon hatásai máig érezhetőek, ezért nehéz objektív képet kialakítani róla, és ezért is nehéz elszakadni az érzelmektől. „A történészek Trianon-képe már egy távolságtartó, higgadt, objektív képpé vált, ugyanez igaz a következményekre is. Azt gondolom, hogy az átlagembereknek is egy egészséges viszonyt kellene kialakítaniuk Trianonnal kapcsolatban, és ezt elsősorban az oktatás tudná biztosítani” - véli Bödők. Hasonlóan véleményen van Simon is. „A tudósoknál az a fontos, hogy a rációra hagyatkozzanak, és ehhez a témához is tudományos igényességgel viszonyuljanak, az átlagembertől azonban ezt nem lehet elvárni” - mondja Simon, akinek meggyőződése, hogy Trianonhoz bizonyos mértékig mindig érzelmekkel fogunk viszonyulni, s ennek egyik oka a határon túli magyarok helyzete. „Ok a 20. századi politikának a kárvallottjai, helyzetük korántsem alakult rózsásan a múlt században, és még mindig vannak olyan törekvéseik, amelyeket a többségi nemzet nem képes vagy nem hajlandó kielégíteni. Ez mind erősíti az érzelmi megközelítést. A racionalitás irányába akkor tudnánk elmozdulni, ha a határon túli magyarok igényeire a többségi társadalom nyitottabb lenne” - magyarázta Bödők. Simon szerint is a jelenlegi problémák erősen meghatározzák a Trianonhoz való hozzáállást. „Száz év elteltével is találkozunk olyan helyzetekkel, amelyek azt jelzik, hogy még mindig nem élhetünk saját szülőföldünkön egyenrangúként: anyanyelvűnk még egy magyar többségű településen sem egyenrangú a szlovákkal, s nem dönthetünk magunk kulturális és oktatási kérdéseinkben. Ezért azt gondolom, hogy Trianon sokkal élőbb egy szlovákiai magyar számára, mint egy magyarországinak” - mondja a Selye János Egyetem történelem tanszékének vezetője. „Amíg nem lesznek megoldva a valós problémák, addig mindig könnyű lesz Trianonra hivatkozni, hiszen a legtöbb ebből fakad. Azt gondolom, el kellene kezdenünk Trianont múltként kezelni, és a jelenlegi problémák megoldására koncentrálni. Ezeket meg lehet oldani, de a múltat nem lehet megváltoztatni. Erre kellene fókuszálnunk, a múltat pedig hagyni kellene a történészeknek”—zárja Simon. Trianon-terápiáim Élő történelemórák az elcsatolt területeken Magyar az, akinek fáj Trianon... Mostanság újra felsajog bennem ez a jellemzés, amelyet a legtöbben Illyés Gyulának, mások viszont Karinthy Frigyesnek tulajdonítanak. Aki Levél kisfiamnak című vallomásában egyszer sem írta le a nemzeti tragédiánkra emlékeztető szót, mégis megrázó képet festett önmaga és a diktátum által sújtott milliók traumáiról. Jómagam évtizedekkel ezelőtt elhatároztam: részleges terápiaként családommal minél többször elzarándokolunk az elszakított területekre. Nem ábrándozni, hanem élő történelemórákra. Még a múlt század nyolcvanas éveiben a leányaim, nem is olyan régen pedig az unokáim csodálkoztak azon, hogy Eszéken akadnak, akik az anyanyelvűnkön is beszélnek, Zentán és Székelyudvarhelyen meg szinte csak magyar szót hallottak. Kolozsvárott és immár Marosvásárhelyen is sajnos, egyre kevesebbet. Gyimesbükkön, az ezeréves határnál éppen akkor kanadai magyar társaság helyezett el egy táblát: „Összetartozunk!” felirattal. Velük beszélgettünk hosszasan a Monarchia széteséséről, előzményeiről, sokféle okairól. És a következményeiről. Eljutottunk Gyulafehérvárra is, ahol 1918. december 1-jén a budapesti és a háborús zűrzavart kihasználva, kimondták Ó-Románia és Erdély egyesülését. S ahol akkor a román politikusok nagyvonalú közösségi jogokat ígértek a kisebbségbe kényszerített magyaroknak és szászoknak. Amelyekből vajmi keveset teljesítettek. Székelyföldi kőrútunk végefele már az unokáim is értették, a köröndi Áron bácsi a múltat és a jelenünket bebarangoló eszmecserénket követően miért fürkészi a bejáratot, miért simogatja meg a fiókból előhúzott, a történelmi Magyarországot ábrázoló kerámiát, s miért teszi gyors mozdulattal a feleségem táskájába. Odahaza, hónapok múltán lélegzet-visszafojtva hallgatták vendégünket, Matuska Márton vajdasági történészt, aki az újvidéki hideg napokat, 1942 januárját idézte fel, amikor a Horthy-csendőrök szerb partizánokat lőttek a jeges Dunába. Majd a második világégést követő megtorlással folytatta, amelynek szörnyű tényeit több évtizedes elszánt kutatómunka eredményeként tárta a nyilvánosság elé. Miszerint legalább 40 ezer ártatlan magyart, terhes asszonyokat és gyermekeket gyilkoltak meg Tito pribékei. Öt éve Délkelet-Szlovákia fele indultunk. Először az Ipolyt kerestük, amelyet a nagy háborút lezáró béketárgyaláson állítólag a cseh küldöttség hajózható folyóként jellemzett. Mi azon a nyári napon simán átugortuk... Tovább haladva, megálltunk a ma már Rózsahegyhez tartozó Cemován is, ahol az egyre súlyosabb nemzetiségi feszültségek idején,1907. október 27-én csendőrsortűz oltotta ki 15 helyi lakos életét. Akik másokkal együtt azt követelték, hogy az általuk épített templomot szülöttjük, Andrej Hlinka szentelje fel. Öt azonban már korábban felmentették a lelkészi szolgá- é lat alól, mert a magyarok ellen agitált morva vidéken. A szepességi püspök emiatt más szlovák papot bízott meg a szertartással, \ amit a felháborodott tömeg erőszakkal igyekezett megakadályozni. Innen indultunk tovább újabb tragédia színhelyére. Nagyszelmencre, amelyet több mint hét évtizede Csehszlovákiához, az onnan alig ötven méterre levő Kisszelmencet pedig a Szovjetunióhoz csatoltak. A vörös hadsereg katonái 1946-ban egy nap alatt öt méter magas deszkapalánkkal választották el a két testvértelepülést, anelynek lakói még a határ közelébe sem mehettek. A hároméves Marika előző este átment a kisszelmenci nagymamájához aludni. Másnap reggel már nem engedték vissza Nagyszelmencre, a szüleihez. így aztán a nagyinál nevelkedett. Amikor 1966-ban férjhez menni készült, a tadzsik nemzetiségű határőrparancsnok megengedte neki, hogy a palánkot helyettesítő szögesdrót előtt megmutathassa magát menyasszonyi ruhájában az innenső oldalon zokogó szüleinek, akiknek nem engedélyezték, hogy elutazhassanak leányuk esküvőjére. Ez és számos hasonló döbbenetes történet bármilyen történelemkönyvnél hitelesebben érzékeltette családommal is ezt a kálváriát. Amely egészen 2005-ig tartott. Ekkor Zelei Miklós és sok más magyar és nem magyar személy hosszas erőfeszítéseinek eredményeként határátkelőt nyitottak, ahol a félbevágott székelykapu egyik szárnya a szlovákiai, a másik pedig az ukrajnai oldalon emlékeztet az embertelenségekre. Mostanában egyre gyakrabban villának fel előttem ezek az utazások és találkozások. Történelmünkkel, sorstársainkkal. Szomorúan tudatosítom: még mindig nem váltak valóra Ady Endrének, József Attilának, vagy Balogh Edgárnak a Duna menti népek őszinte párbeszédét, összefogását áhító víziói. Miként Jászi Oszkár törekvése sem, aki a történelmi Magyarországot keleti Svájcként átalakítva akarta megőrizni. Vannak persze, biztató jelek. Kétségtelenül csökkent a gyűlölködés, kevesebb az előítélet a közép-európai polgárok között. Akadnak már cseh, szlovák, horvát, még román történészek is, akik igyekeznek elfogulatlanul elemezni a vérzivataros huszadik század diktátumait. Sajnos, a tananyagok nem az ő véleményüket tükrözik. Évekkel ezelőtt megjelent a kölcsönös megbékélést segítő, közös francia-német, majd pedig a németlengyel történelemkönyv. A hasonló szlovákmagyar kiadványt is kivajúdták, csak nincs politikai akarat a megjelentetéséhez. Túlzott derűlátásra azért sincs okom, mert nem szűntek meg a nyugtalanító események. A bukaresti képviselőház nagy szavazattöbbséggel ünnepnappá nyilvánította Trianon évfordulóját. Kijev pedig a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolák felszámolásán mesterkedik. Szlovákiában máig nem kaptak még morális elégtételt sem a Csehországba deportált, valamint a Magyarországra elhurcolt honfitársaink. Több mint hét évtized múltán Pathon, Bártfán még mindig a Benes-dekrétumokra hivatkozva igyekeznek magyar tulajdonosokat kisemmizni. Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének a bukaresti képviselőházban elhangzott kijelentése nem csak a román nacionalistákhoz szóltak: „Egy erős, magabiztos, bűntudat nélküli többség soha nem fitogtatja hatalmát, nem hoz létre szándékosan olyan helyzeteket, amelyben a másik megalázottnak érzi magát (...) Ami száz évvel ezelőtt történt, az a román nemzetnek érthetően nagy örömet szerez, a magyar nemzet és a romániai magyarok számára óriási veszteség. Ezt a tényt a román parlament elé terjesztetett törvényjavaslat sem tudja megváltoztatni. A magyarok a magyar nemzet részei, függetlenül attól, hogy hol élnek.” Talán az élő történelemóráknak is köszönhetően, családom tagjai milliókhoz hasonlóan is így érzik. Legutóbb a huszonnégy éves unokám örvendeztetett meg, aki az egzotikus utazásokat is kedvelte. Megcsodálta már a brazil esőerdőket, Lappfoldön pedig a sarki zöld fényt. Most viszont közölte: Papa, ha majd lehet újra utazni, menjünk el Munkácsra és a Vereckei-hágóhoz is. Idén oda kívánkozom. Szilvássy József
