Új Szó, 2020. június (73. évfolyam, 125-150. szám)
2020-06-30 / 150. szám
www.ujszo.com I 2020. június 30. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Méltatlan búcsú A kissé dicstelen búcsú ellenére Andrej Kiska jól döntött HEGEDŰS NORBERT Andrej Kiska vasárnap megtörte a hosszas hallgatást, és végre kibökte, amit már mindenki sejtett egy ideje. A bejelentés, mely szerint Andrej Kiska nem kíván indulni a Za l’udí elnöki posztjáért és távozik a politikából, igazából senkit nem lepett meg. Ha keményebbek akarunk lenni: igazából senkit nem is érdekelt. Kiska ugyanis mostanra már eljátszott szinte minden bizalmat, így a vasárnapi bejelentés elég méltatlan módon tett pontot a volt köztársasági etaök politikai pályája végére. Ha végignézünk ezen a pályafutáson, akkor egy meglehetősen ambivalens kép tárul elénk. Azt talán senkinek sem kell bizonygatni, hogy köztársasági elnökként Andrej Kiska igen sokat tett azért, hogy Szlovákia jobb, élhetőbb, demokratikusabb ország legyen. Már az indulása is erősre sikeredett: az elnökválasztáson született győzelme volt az első szög Robert Fico koporsójába. Megmutatta, hogy a Smer sem legyőzhetetlen, és megfosztotta Ficót a kényelmes menekülés lehetőségétől. Fő agendája az igazságszolgáltatás megtisztítása volt, talán elmondhatjuk, hogy a Harabin (és bírái) elleni küzdelemben kulcsfontosságú szerepet játszott. A népszerűségi felmérésekben általában igen jól szerepelt, de azt nem lehet tagadni, hogy megosztó elnök volt: sokan nem kedvelték, ugyanis világos ellenpólust jelentett Robert Ficóval és a Smerrel szemben, elnöksége végére szinte nyílt háborúban állt velük. Ki ne emlékezne Fico gúnyos mosolyára, mikor Kiska kezébe adta a lemondásáról szóló dokumentumot? Kiska viszonozta a fricskát, amikor megakadályozta, hogy a Smer elnökéből alkotmánybíró legyen, ezzel újabb szöget verve Fico koporsójába. Épp ezért, mikor az elnöksége vége felé bejelentette, hogy pártot alapít és indul a választáson, sokan hatalmas reményeket tápláltak vele szemben. Utólag már látjuk: mindenki túlbecsülte Kiska népszerűségét és talán alkalmasságát is. Amikor Kiska belépett a pártpolitikába, nagyon gyorsan megmutatkozott a tapasztalatlansága, taktikai hibák sorát követte el, és az sem segített, hogy a Smer teljes hadigépezete ellene fordult. Nemtelen támadások sorozatát indították ellene, Kiska pedig ezeket nem kezelte mindig megfelelően. A Za l’udí épphogy átbillent a parlamenti küszöbön, a választás óta pedig Kiska gyakorlatilag eltűnt az emberek szeme elől, még a mandátumát sem vette át. Ma már a pártot rendszeresen öt százalék alá mérik, és erősen kérdéses, hogy túléli-e az alapító távozását. A kissé dicstelen búcsú ellenére Kiska jól döntött. Egy ötszázalékos párt élén semmit nem tudott volna elérni a parlamenti sárdobálásban, ami meghaladta volna az elnökként elért eredményeit, cserébe ő is kapott volna sarat, eleget. így kurtánfúrcsán, de tisztán távozhat. Ez pedig máris több, mint amit a nemezise, Robert Fico elmondhat magáról. Világ plaglzáláij (Lubomír Kotrha karikatúrája) Kulturális veszteségeink 89. JUHÁSZ KATALIN F téletet hirdettek abban a perben, amelyet a fél világ művésztársa-I dalma követett figyelemmel. Olyan volt az egész, mint egy abszurd dráma. Az oroszok jók ebben a műfajban, mert van hozzá elegendő alapanyaguk, bármilyen rendszerben szocializálódtak. Kirill Szerebrennyikov például színházi rendezőként és filmesként nagyot alkotott már eddig is, ötvenévesen egészen elképesztő szakmai önéletrajzot tud felmutatni, nem beszélve a civil ügyeiről. Szabadidejében nagygyűléseken bírálta az orosz kormányt, kiállt egyebek mellett a melegek jogaiért, ami Oroszországban eléggé rázós téma, a művészet szabadságáért, ami szerinte csak papíron létezik, és megkérdőjelezte a választások tisztaságát is. Talán ez utóbbi ütötte ki a biztosítékot Putyinnál, legalábbis akkor szállt rá a rendezőre. Ezek ketten utálják egymást, és bármekkora sztár is Szerebrennyikov, sejthető volt, hogy ő húzza a rövidebbet, hogy végül sikerül valamit rábizonyítani, amivel a hatalom kiiktathatja. Nos, egy jelentős összegű sikkasztást bizonyítottak rá. Hat év börtönt is kaphatott volna, végül megúszta három év felfüggesztettel (és komoly pénzbírsággal), ami azt jelenti, hogy meg sem pisszenhet a továbbiakban, hajót akar. Az ügy hajmeresztőén abszurd - mi más lenne egy olyan országban, ahol alkotmányt módosítottak azért, hogy Putyin akár 83 éves koráig hatalmon maradhasson. Szerebrennyikov a fő vádpont szerint nem készített el egy előadást az általa alapított Gogol Színházban, amelyre állami támogatást kapott. Ez azért furcsa, mert az ominózus előadást még 2012-ben bemutatták, fotók tömkelegé jelent meg a premierről, és sokan a jegyüket is posztolták, hogy bizonyítsák: ott voltak, látták azt, aminek létezését az ügyész megkérdőjelezi. A Gogol Színház egyébként régóta szúrta a hatalom szemét, mivel szabad szellemű, avantgárd dolgok készültek ott, és egyre népszerűbb lett az ellenzéki értelmiség körében. Előadásaik félig-meddig demonstrációk voltak, aki helyet foglalt a nézőtéren, az nemcsak színházjegyet vett, hanem csendesen lázadt is a hatalom ellen. A nagyközönség Putyin-párti része pedig hangoztatni kezdte, hogy az adófizetőknek nincs szükségük egy ilyen provokatív, lila ködös színházra. Aztán sikerült rávenni a teátrum könyvelőjét, hogy a bíróság előtt kimondja: Szerebrennyikov csak azért hozta létre a színházat működtető cégét, hogy állami támogatásokat nyúljon le. A rendező letartóztatásának megadták a módját: Nyár című filmje utolsó forgatási napján repültek érte a moszkvai rendőrök Szentpétervárra. Másnap egyébként hazarepült volna a stábbal, de így nagyobbat durrant a .jelenet”, szóval a hatóságnál is akadnak remek rendezők. Összesen 22 hónapot töltött házi őrizetben, csak édesanyja temetésére engedték ki egy napra, hogy ne legyen ebből is világraszóló felháborodás. Mert a színházi és filmes szakma legnagyobbjai álltak ki mellette, a Nyár pedig, amelyet otthon volt kénytelen megvágni, nemzetközi siker lett. „Ez természetesen nem történt meg” - hangzik el többször is a filmben, olyan álomszerüjelenetek után, amelyekben a szereplők szembeszállnak a kommunista hatalommal, vagy hirtelen a szabad világban találják magukat. A film a nyolcvanas évek nyomasztó szabályai között vergődő fiatal zenészekről szól, valós alakokról, akik underground körökben rendkívül népszerűek voltak, a nagy kitörés azonban nem sikerülhetett nekik. Szerebrennyikov nem politizál benne, csupán olyan utalásokat tesz, amelyekkel bizonyítja az „ezek ugyanazok” tételét. Sőt, azt is megmutatja, hogy „mi is ugyanazok vagyunk” - ragaszkodunk a szabadsághoz, és jogunk van boldognak lenni. És igenis, meg tud történni, ami nem történt meg. Mert legbelül, a saját lelkűnkben azért tudunk nyarat csinálni. Gyimesi György elszánt Nagy fába vágta politikai fejszéjét az OEaNO parlamenti képviselője, aki nyilvánosan ígérte meg, hogy olyan jogszabály elfogadását indítványozza, amely alapján mostanság már senkit sem érhet jogsérelem a Benesdekrétumok miatt. Szükség van erre az elszántságra, hiszen immár hetvenöt éve árnyékolják be a hírhedt elnöki rendeletek a magyar-szlovák politikai kapcsolatokat. Több millió meghurcoltnak, köztük százezernyi ártatlan szlovákiai magyarnak okoztak traumát, mérhetetlen szenvedést. Azóta pedig szörnyű emléket. Nálunk főleg a rendszerváltás óta - az egykori Német Szövetségi Köztársaságban jóval korábban - próbálkoztak a dekrétumok eltörlésével vagy legalább következményeinek orvoslásával. Különösen Szlovákia és Csehország uniós csatlakozása előtt erősödtek fel ezek a követelések. Pozsony és Prága érvelése szerint azonban a kifogásolt rendelkezések már kialudtak, napjainkban nincsenek jogkövetkezményei. A pozsonyi parlament 2007-ben mégis magyarellenes nacionalizmustól bűzlő határozatban - mindössze az MKP képviselőinek ellenszavazatával szemben - kimondta a benesi jogi örökség sérthetetlenségét. Hazai és külföldi tiltakozások, petíciók hatására az Európai Parlament jogi szakbizottsága hat évvel később kegyeskedett megállapítani, ennek a parlamenti álláspontnak közvetlenjogi hatálya nincs, ám a védelembe vett dokumentum érezteti hatását Szlovákia jogrendszerében. Ez a megalapozott vélemény politikai következmények hiányában csupán írott malaszt maradt. Holott Popély Árpád történész rámutatott: még a kisebbségeket leghátrányosabban érintő két rendeletet - amely az állampolgárságuktól fosztotta meg a németeket és a magyarokat, a további pedig vagyonuk elkobzásáról rendelkezett - sem hatálytalanították. 1948-ban ugyan visszakapták csehszlovák állampolgárságukat azok a magyarok, akik megmenekültek a kitelepítéstől, néhányan vagyonuk egy részét is, de semmilyen jogszabály nem mondta ki, hogy a hírhedt rendelkezések érvénytelenek lennének. Közben nyugati szomszédunk politikusai elvetették Jan Rychlík cseh történész életrevalónak tűnő javaslatát, amely szerint a vitatott dekrétumok kapcsán különbséget kellene tenni a kihirdetésétől érvénytelen, illetve a mostantól semmis jogi megoldás között. Az utóbbi alkalmazása kizárná a vagyonjogi ügyeket, viszont az áldozatok legalább morális gesztust kaphatnának. Ugyanakkor főleg Václav Klaus és a jobbközép döntéshozók az 1997-es cseh-német megbékélési nyilatkozattal, valamint a szülőföldjükről kiüldözött szudétanémetek felé tett fontos prágai gesztusokkal kihúzták a dekrétumok méregfogát, így valóban csak hatályát vesztett történelmi dokumentum maradt belőle. Nálunk viszont vérszemet kaptak az ügyeskedők, akik a komáromi járásbeli Paton évek ótajelentős ingatlanokra fenik a fogukat, Bártfán az Állami Erdészet megfosztaná Bositz Miklóst 63 hektárnyi örökségétől, a Nemzeti Autópálya-társaság nem hajlandó kifizetni a D4-es nyomvonalán és közelében található telkek több tulajdonosának jogos járandóságát. Mindannyian arra hivatkoznak, hogy az érintettek felmenői magyarok voltak, ezért Benes dekrétumai alapján a vagyonukat el kellett volna kobozni. Fiala-Butora János jogi szakértő úgy véli: nem kevés vitatható verdikt született a fenti három ügyhöz hasonló, sántító indoklással. Gyimesi György jól érzékelte, hogy a második világháborút követő tragédiák következményeinek felszámolása érdekében első lépésként törvényes eszközökkel szükséges megálljt parancsolni a zavarosban halászó, értékes birtokra ácsingózó cégeknek és magánszemélyeknek. Kezdeményezését remélhetően nem csak a magyar kollégái támogatják. Ugyanis mások, az érintett tárcák vezetői is szembesülnek két döntő ténnyel: Szlovákia a 2004-es csatlakozási szerződésben kötelezte magát, hogy nem alkalmazza a kollektív bűnösség elvét. Az uniós jogrend pedig kizárja a visszamenőleges hatályú ítélkezést.
