Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-02 / 101. szám
ÍÍ2 SZALON ■ 2020. MÁJUS 2. www.ujszo.com A mindennapokat formáló járvány 1992-ben, a függetlenség kikiáltásakor a hol verginai csillagként, hol verginai napként emlegetett jelkép került az ország zászlójára. Ami azonnal Görögország tiltakozásához vezetett, azzal az indoklással, hogy a makedón uralkodócsalád királyi jelvényének tekintett szimbólum - és egyáltalán, az egész makedón örökség - egy és oszthatadan, a görög kultúra és történelem része, ilyen módon pedig Görögországé, nem a Balkánra később betelepült szlávoké. A vita persze nem állt meg itt: évtizedekig ügy volt az ország hivatalos elnevezése, ahogy ügy lett a közös (vagy nem közös) történelemhez kapcsolódó emlékművek elnevezése is. Fentebb Nagy Sándor és II. Fülöp szobrát emlegettük, ami igaz is meg nem is — ezeket a neveket ugyanis a két ország között utóbb létrejött megállapodás értelmében nem használhatja (és akkor most itt is legyünk politikailag korrektek:) Eszak-Macedónia, a két szobor hivatalos elnevezése tehát Lovas harcos és Harcos. Módosult a zászló is: maradt a vörös háttér, de a macedónok kénytelenek voltak egy másik aranysárga napszimbólumot találni rá. A frusztrációt tulajdonképpen békésen kezelik. Mondjuk, felvonszolják a gyanútlan idegent a Kale erődbe, felmutatnak a lobogóra, és azt mondják: ezen a helyszínen a régészeti leletek tanúsága szerint már 6000 évvel ezelőtt olyan népesség élt, amely a civilizáció minden jelét mutatta, beleértve a vallást is, a napot imádták, szóval ez a zászló az ország nagyszerű, gazdag történelmi múltját fejezi ld. Hogy a privát felfedezések mellé a narrációt is megkapjuk, Mihára, a mindenféle utazós fórumokon ezerszámra lájkolt helyi idegenvezetőre bízzuk magunkat. Ha esik, ha fúj, minden délelőtt 10-kor Teréz anya emlékmúzeuma elől indul a túra. (Aki odaér, vele tarthat; formális tarifa nincs, de 5 eurót vagy ennek megfelelő macedón dénárt adni illik a búcsúzó kézfogásnál.) Az már az első helyszínünkön kiderül, hogy a görög mizéria mellett más neuralgikus pontok is akadnak errefelé, például az albánkérdés. Mert ugye, veti fel Miha, az albánok hajlamosak azt állítani, hogy Teréz anya albán. Pedig Szkopjében született, és bár igaz, hogy a szülei albánok voltak, de ő maga Albániában talán soha nem járt, szóval ez a fajta kisajátítás azért túlzás. Idegenvezetőnk azt is hozzáteszi, ez egy soknemzetiségű ország, ő például görög és aromán szülők gyereke, és innen ránk hagyja, fejtsük meg magunk, akkor ki és mi a macedón. Nem egyszerű a kérdés. Az a Goce Delcsev (1872-1903), akit a macedónok nemzeti hősnek, a macedón nemzetébredés egyik kulcsfigurájának tartanak (és Szkopje legrégebbi, ma is álló ortodox templomában, a valóban páradan Szent Megváltó-templomban található a szarkofágja, meg persze szobrai is akadnak errefelé), ugyanakkor a bolgár nemzeti panteonnak is a része, a maga idejében a macedón identitást inkább valamiféle területi alapú összetartozás-tudatként vetette fel. Persze, bő száz év alatt változtak a geopolitikai viszonyok, változott a nemzeti identitás tartalma is. Az ezredforduló táján például felerősödni látszott a nemzeti-felekezeti törésvonal, ennek egyik reprezentatív lenyomata a Vbdno-hegy legmagasabb pontján felállított, gigantikus Millenniumi kereszt. A kétezer éves kereszténység előtt tisztelgő emlékmű nappal is meszsziről kivehető, éjszaka viszont díszkivilágítást kap, így valóban uralja az eget. Nemcsak Szkopje egét, hanem a környékbeli albán, vagyis muzulmán falvakét is. Valószínűleg nem megalapozadan a kritika, mely szerint az állam, az ortodox egyház és magánszemélyek adományaiból felállított monumentum szimbolikus üzenet az ország legnagyobb lélekszámú, érezhetően idegen tesmek tekintett kisebbsége felé. Csak a miheztartás végett. Ehhez képest az is igaz, hogy Szkopjét és a keresztjét magunk mögött hagyva, nyugati irányba tartva öles betűkkel, három nyelven hirdetik az útjelző táblák: ez itt az Avtopat Majka Tereza - Autostrada Néna Tereze - Motorway Mother Teresa a kerekeink alatt. A Balkán nyelvi dzsungelében nehezebben eligazodók kedvéért: az első a macedón (eredetiben cirill betűs) változat, a második az albán (mert ez is hivatalos nyelv az országban), a harmadik, az angol nekünk, turistáknak szól. Mindenki érezheti, hogy a koronavírus mennyire mélyrehatóan alakít át egy sor olyan megszokott képzetet és gyakorlatot, amelyet adottnak veszünk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem mehetünk be túl sokan egy üzlethelyiségbe, nehézségekbe ütközik a pénzkeresésünk, vagy vissza kell vennünk a külföldi utazásokból - a hatások valójában a társadalmak és kultúrák mindennapjainak mélyszerkezetére is kihatnak. Érdemes így is felfogni a hetek óta hangoztatott tételt: nem lesz már olyan a világunk, mint amilyen a járvány előtt volt. Bárki, aki kicsit jobban elmerül a kulturális antropológiai és néprajzi szakirodalomban, meglehetősen hamar találkozni fog a változás fogalmával. Nem pusztán arról van szó, hogy ezek a tudományok a közbeszédben is gyakran hangoztatott „gyorsan változó” világ képzetéhez tennének hozzá valamit, ennél sokkal nagyobb a tét. A társadalomban élő és kultúrával rendelkező embert érő alapvető hatásokra és körülményekre kíváncsiak ezek a tudományágak. A fogalmi rendszer, amellyel a társadalmat és a kultúrát megragadják, meglehetősen kifinomult és érzékeny, hiszen jó részben a terepen, az emberek között közvetlenül gyűjtött empirikus anyagra és a kutatók személyes tapasztalatára épül. Jelen cikk a koronavírus-járvány kezdete óta született nyugat-európai és amerikai antropológiai „gyorsreakciók” köréből szemléz kettőt, amelyek az Amerikai Antropológiai Szövetség (American Anthropological Association) részét képező Kulturális Antropológiai Társaság (Society for Cultural Anthropology) honlapján jelentek meg. Christopher Sheklian „Lelki közösség a karanténban” című beszámolója, amely április 28-án jelent meg, az örmény apostoli egyház, valamint más keleti keresztény egyházak járványhelyzethez való alkalmazkodását mutatja be a húsvéti ünnepek folyamán. A mélyreható teológiai tapasztalatot az érintett gyülekezetekben csak a liturgiában való személyes részvétellel lehet biztosítani, amelynek rögzített állomásai vannak: ezek a nagycsütörtöki vigília, a nagypénteki körmenet Krisztus sírjának fából készült másával, majd a vasárnapi szentáldozás. Sheklian olvasatában a liturgia fizikai közvetettsége kevésbé jelenthet gondot a protestáns és neoprotestáns egyházaknál: míg előző esetben például a Sola Scriptura elve és az Istennel való személyes kapcsolat jelentősége, addig utóbbiaknál a már szokványossá vált internetes közvetítések is megkönnyíthették a karanténban eltöltött húsvét megélését. Nem így az ortodox és a keleti gyülekezeteknél, ahol nem egyszerűen az okozott gondot a hívőknek, hogy nem tudtak fizikailag is egy gyülekezetként részt venni a húsvéti ünnep napjain - hanem valójában alapvető és súlyos teológiai problémát jelent nekik és a klérusnak az, hogy nem tudtak egy térben összegyűlni. A legkeményebb vélemények úgy szóltak, hogy a húsvét ünnepe így csak önmaga árnyéka lehet. A keleti egyházak esszenciális valósága kérdőjeleződött meg - hangzik Christopher Sheklian konstatálása. Izgalmas kérdés tehát, hogy akkor mi volt a papok és hívők reakciója a helyzetre. Az egyik leglátványosabb példára egy parkolóban került sor: egy pap és dékán, miután kettesben megtartották a húsvéti misét, kimentek egy nyilvános parkoló közepére, ahol bemutatták az Antasdannak nevezett rítust. Erre eredetileg a templomokban szokott sor kerülni, ugyanis ilyenkor egy speciálisan feldíszített kereszttel megáldják az épület négy sarkát, amelyek az egész világot jelképezik. A pap egy nappal korábban megosztotta az esemény pontos menetét a Facebook-profilján, a hívők az adott időpontra 30 autóval biztonságos távolságot tartva felsorakoztak a pap köré a parkolóhelyen. így részesültek az áldásban, tartották meg a társas távolságot, miközben gyülekezetként is megjelentek, s egy standard rítus „helyzethez igazított” formáját gyakorolták. Említésre méltó megoldás volt az is, ami egy New York-i örmény paptól származott: a gyülekezet a Zoom alkalmazáson keresztül kapcsolódott be a misébe, de úgy, hogy a liturgia egyes részeit - olvasmányok, imák, énekek - mindig más adta elő, így rakták össze a rítus egészét „kockáról kockára”: a fizikai jelenlétet aktívabb részvétellel váltották ki. Sheklian beszámolója azért is figyelemreméltó, mivel rámutat, hogy a mégoly rögzített és masszív ideológiai rendszerek is, mint amilyenekkel az adott örmény egyházak rendelkeznek, kényszer esetén nyitottak a praktikus változásra és adaptációra. Végső soron változás és váltás útján tartják meg a hagyományt. Anna Weichselbraun „Korona kronotópiák” című, április 27-én publikált cikkében egy csoport milánói ember akcióiból indítja a gondolatmentét: a karanténban rekedt olaszok egy művészeti kísérlet keretében a 10 nappal későbbi önmaguknak küldtek videóüzeneteket. Az egész mögött rejlő gesztus lényege az volt, hogy felhívja a figyelmet a járványhelyzet változékonyságra - valamint a kór veszélyességére. Nem nehéz megérteni a videók üzeneteiben rejlő szimbolikát Szlovákiából sem, hiszen itt is óráról órára, napról napra, hétről hétre újabbnál újabb változások bukkantak fel. Épp ezért az első hallásra talán fura kérdés (vajon mit üzenne nekünk a március 10-i énünk?) különös értelmet nyer. Weichselbraun Mihail Bahtyin fogalmára, a kronotópiára fűzi fel gondolatmenetének lényegét. A kronotópia azt a módot kívánja érzékeltetni, ahogyan az idő és a tér különböző ötvöződései megjelennek a nyelvben és a diskurzusokban. Bahtyin irodalmi műfajokban vizsgálta ennek variációit, s ez a szemléletmód könnyen hasznosítható a társadalomtudományokban is. Kultúránként máshogy alakulhat ki az idő és a tér konfigurációja, amely aztán a mindennapi életet is meghatározza. Anna Weichselbraun pontosan ilyen módosulási folyamatnak tartja a koronavírus-járványt, amelynek hatására az, ahogyan az „idő-teret” érzékeljük, megváltozott. A szerző autoetnográfiai beszámolón keresztül meséli el, hogy a vírus Vuhan területére korlátozódó rombolásakor még nem gondolkodott azon, hogy egyszer majd őt is érinteni fogja ez az egész. Ugyanakkor - s itt kezdődik a fokozatos változások sora - amikor január végén Thaiföldre utazott nyaralni, a biztonság kedvéért azért bepakolt magának pár arcmaszkot is. Amint hírekből azt hallotta, hogy a vírus közelít hozzá, először azzal ütötte el a veszélyt, hogy az influenzától több ember hal meg évente, de azért elkezdte többször mosni a kezét. Közben azok a tudományos intézmények, amelyekhez ő is kapcsolódik, elkezdték lemondani a tavaszi eseményeiket - viszont Anna még mindig azt tervezgette, hogy március végén azért mégiscsak meglátogatja a barátját San Franciscóban. A fordulópontot végül az osztrák kormány szigorú korlátozásai hozták meg számára, ugyanis ezáltal bezárták az ő egyetemi munkahelyét is - ettől a ponttól kezdve már teljes komolyságában fogta fel a helyzetet, s fogadta el a változásokat. Szépen látszik tehát, ahogy pontról pontra építette le a járvány mindazokat az időben és térben adottnak vett gyakorlatokat és szokásokat, amelyek a válsághelyzet ellenére is „tartották magukat”. ,A járvány kulturális tapasztalatként szélsőségesen különböző és gyorsan változó igazodási pontokat alakít ki magával szemben, megszakítva és újrarendezve azt, amit a mindennapokban józan észnek tartunk. Ahhoz, aminek a vírust tartod, szorosan kapcsolódik az, hogy mit kellene tenni vele” - fogalmazza meg az egyik fő következtetését, majd szinte csodálkozva idézi fel, hogy az osztrák állam szigorításai után ő maga is rosszallóan hallgatta, ha valaki az influenza által okozott halálozások magas számával próbálta csökkenteni a koronavírus veszélyességét - holott két héttel azelőtt ő is hasonlóan vélekedett. Weichselbraun szerint antropológiai közhely, hogy az ember látásmódját meghatározza az a pont, ahonnan a világot szemléli. A világjárvány esetében ezt most különös módon van lehetőségünk megtapasztalni: az egyéni tájékozódási irányok rendkívül gyorsan módosulnak, utólag gyakran jól végigkövethető fokozatokon keresztül. Az idő- és térérzékelésünket tehát óriási erők alakítják ebben a pillanatban is, a változást már elkezdték értelmezni a kutatók, de vajon mi rögzül mindebből később, illetve mi rögzült már most? Weichselbraun is utal a történet befejezedenségére, abban pedig biztosan lehetünk, hogy néprajzkutatók, kulturális antropológusok és más társadalomkutatók idővel könyvtárnyi irodalmat termelnek a koronavírus és társadalmaink kapcsolatáról. Vatascin Péter Lakatos Krisztina Nagy Sándor szobra - hivatalosan ő a Lovas harcos
