Új Szó, 2020. május (73. évfolyam, 101-124. szám)
2020-05-02 / 101. szám
Bérezi Zsófia tárcája a Szalonban 2020. május 2., szombat, 14. évfolyam, 18. szám Szkopje: csalogatóan csúnya eklektika A Lonely Planet 2020- ra - Bhután és Anglia mellett - Eszak- Macedóniát sorolta a leginkább ajánlott idegenforgalmi célpontok közé, elsősorban az érinteden természetet, a gazdag történelmi örökséget, a Balkán és a mediterrán kultúrák érintkezéséből született különleges atmoszférát hozva fel érvként. Nem merném megbecsülni, az azóta kialakult helyzetben mennyit lendíthet a macedóniai turizmus szekerén ez a hátszél. De a nemrégiben a nemzetközi színtéren még FYROM-nak nevezett ország (Former Yugoslav Republic of Macedonia - Macedónia Volt Jugoszláv Tagköztársaság) mindenképpen megér egy utat: mi a kötelező minimumát tavaly augusztusban abszolváltuk, és megkapta az „ide még vissza kell jönni” minősítést. Most fejben utazunk. Előbb egy hosszú hétvégét Szkopjében töltünk. Aztán (a jövő heti mellékletünkben) a forró kadanná vált fővárosból kitelepülünk az Ohriditóhoz, ahol a napozgatós, pancsolós nyaralás műfaját ötvözzük a környéken tett felfedező csillagtúrákkal. A végére pedig beiktatunk még egy kis kitérőt a mélyvidék felé. Az eltörölt város Szkopje belvárosának bejárását érdemes a régi vasútállomásnál kezdeni. Több szempontból is szimbolikus helyszín. Ha háttal fordulunk az épületnek, a Macedónia utca nyílik meg előttünk, amely ma is a városközpont legfontosabb tengelye, történetileg pedig a modern Szkopje talán első mdatos városrendezési beavatkozásának az emlékét őrzi. 1911-ben, amikor az egyik utolsó oszmán uralkodó, V. Mehmed a városba (akkor még a török uralom alatt álló szandzsák központjába, Üskübbe) látogatott, a városvezetés kínosnak érezte, hogy a szultán a semmin át, porban poroszkálva tegye meg az utat a Vardar túloldaláig (hivatalosan ez az óváros - a bazárnegyed). Gyorsan nekiláttak hát az utca kiépítésének. A régi vasútállomás az a pont, ahol 1963. július 26-án, a Szkopje nagy részét elpusztító földrengés idején szó szerint megállt az idő: az épület fele leomlott, és mementóként így is hagyták; a megmaradt szárnyban ma múzeum működik, amely a katasztrófát és a mentést idézi fel, a homlokzati óra pedig most is hajnali 5.17-et mutat. Ez volt a legerősebb, pusztító rengés időpontja. A feljegyzett történelem kezdetei óta három nagy - és számos kisebb - földrengés sújtotta a környéket. Az 518-as a római Skupit törölte el (a feltárt romváros látogatható, és kicsit arrébb az egykori akvadukt egy része is fennmaradt), az 1555- ös kataklizma, amely már bő másfél évszázados török uralom után éne a várost, a bizánci emlékeket döntötte romba, az 1963-as katasztrófában pedig az újabb Szkopje épületeinek 75 százaléka semmisült meg. A több mint ezer halálos áldozat mellett közel 200 ezer lakos maradt hajléktalan. Titóra sok mindent lehet mondani, de nem ütötte félre a segítő kezet. A helyiek ma is szívesen emlékeznek arra, hogy a csapás után Szkopje a szolidaritás városává vált, ahol például francia és szovjet katonai mentőalakulatok dolgoztak vállvetve. A külső segítség a továbbiakban is tartott: az egykori Jugoszlávia legszegényebb tagországa romba dőlt fővárosának újjáépítése részben az ENSZ égisze alatt zajlott. A belváros újratervezésére kürt nemzetközi pályázatot például a világhírű japán építész, Tange Kenzó nyerte meg, az általa vezetett munkacsoport készíthette el a vonatkozó mestertervet. Ez a modernista, fúnkcionalista szemléletű, a közlekedési infrastruktúrára kiemelten hangsúlyt helyező városterv ugyan vegytisztán nem valósult meg, de nagyjából 1980- ig nagyban meghatározta Szkopje arculatának alakulását. És mégis: a mai Szkopjét járva nehezen találjuk a nyomait. Ha ebből az időszakból szeretnénk valami ikonikusat látni, el kell zarándokolnunk a központi pályaudvarig (ezt maga Tange Kenzó tervezte), vagy jól ki kell nyírnunk a szemünket a Macedónia téren (a Macedónia utcán végighaladva ide jutunk), hogy a vizuális zavarban felfedezzük a GTC valós formáit. Nem kis feladat: a köré épített rengetegben valami furcsa betonkolosszus bukkan fel, a hajóra emlékeztető sziluett elveszik, a belső, nyitott, átriumos térbe lépve viszont már-már érteni kezdjük, miért lett Szkopje legrégebbi bevásárlóközpontja a szocialista modernizmus egyik sokszor idézett példája. Olyannyira, hogy amikor néhány éve a Szkopje 2014 projekt figyelme ide irányult, és felmerült a lebontás, vagy ha az nem, akkor legalább az antik homlokzatok „szükségessége”, utcai tüntetések szerveződtek az épület védelmében. Hiba a mátrixban Diadalív, Nagy Sándor lovas szobra, II. Fülöp szobra (ezekre a politikai korrektség jegyében még visszatérünk), Művészetek hídja, Civilizációk hídja, Régészeti Múzeum, galleonok a Vardaron... Minden Szkopjébe érkező turista lő néhány szélűt ezeken a helyszíneken. Közben pedig elképesztő belegondolni, hogy mindez néhány év alatt került ide... és milyen mértékben takarta ki a város eredeti, szervesen formálódó arculatát. Még ha sejtjük is, mire számíthatunk, nem tudjuk kivonni magunkat a hatás alól. Nem tudom, szkopjei hétvégénk folyamán hányszor nyögtük magunk elé a szállóigévé vált mondatot: hiba a mátrixban. Eleve zavarba ejtőek a léptékek, ahogy egy viszonylag szűk területen, néhánylépésenként újabb és újabb nagyszabású „látványosságba” ütközünk. És ha nem lenne elég egyszerre egy harsány, nemritkán teljesen terepidegen vizuális élmény, akkor sorban megismédődnek: „kalózhajóból” akad legalább három, „szobros hidakból” kettőre futotta, a szimmetria jegyében a nemzeti szentként tisztelt hittérítő testvérek is kaptak két (kísértetiesen hasonló) szoborcsoportot... Az eklektikát még meg sem említettük - privát kedvencünkké a Macedónia utca egyik épületének mindenféle párkányokkal és oszlopokkal díszített homlokzatát lezáró oromzaton felsorakoztatott puskás figurák (talán partizánok?) váltak, akik innen őrzik a szemben örökösen épülő ortodox templomot. Nikola Gruevszki kormánya 2010-ben hirdette meg az eredetileg négyévesre tervezett Szkopje 2014 projektet, amelynek á macedón nemzeti történelem felmutatása, kőbe vésése, bronzba öntése stb. volt a célja, és egy erősen kétséges esztétika jegyében rajzolta át a városközpontot. Gyakorlatilag egy sosem létezett, historizáló városkép alakult ki: antik formákat idéző, klasszicizáló középületeket húztak fel, egy sor épület barokk homlokzatot kapott, monumentális köztéri szobrok, emlékművek tucatjait helyezték el. Közben pedig röpködtek a százmilliók... A projektnek köszönhető, hogy Szkopje az utóbbi években a nemzetközi sajtóban egy sor eposzi jelzővel gazdagodott: előszeretettel nevezik felnőtt Disneylandnek vagy nemes egyszerűséggel Európa legbizarrabb fővárosának. Máskor meg copy-paste városnak, arra utalva, hogy egy sor „helyi” látványosságot külföldi „tanulmányútjaik” során egyszerűen lekoppintották a projekt urai: hinni sem merem, de a Macedónia téren félbemaradt építkezés állítólag a Spanyol lépcső replikáját rejti. Ebben a tekintetben lehet némi reményünk a kulturális exportra: tekintve, hogy bukása és elítélése után Gruevszkinek Magyarország nyújtott menedéket, ha egyszer változna a helyzet, talán a Halászbástya is megépülhetne Szkopjében. Igaz, per pillanat nem ebbe az irányba mutatnak a dolgok, az aktuális kormányzat inkább azt a lehetőséget mérlegelte, van-e esély arra, hogy a projektet kitöröljék a térképről. Aztán arra jutottak, hogy túl költséges lenne, így - legalábbis egyelőre - a Gruevszki-éra városfejlesztési eredménye amnesztiát kapott. Zászló, nap és kereszt Macedónia anno kimaradt a délszláv háborúkból, de gyorsan egy másik konfliktusban találta magát. Előtérben a Macedón anyák emlékműve, mögötte II. Fülöp szobra, akit a politikai korrektség jegyében már csak Harcosnak hívnak A Szkopje 2014 projekt egyik sokatmondó eleme: szállodahajóként üzemelő galleonok a Vardaron (Kalmár Endre fotói) s 14. oldal
