Új Szó, 2020. április (73. évfolyam, 77-100. szám)
2020-04-07 / 82. szám
SZÍNFOLK ■ 2020. ÁPRILIS 7. Az elkészült hegedű, mellette a művész hangszere, Alexander Ferenczy műhelyéből www.ujszo.com csérik, juharban a Kárpátok fáit tartják a legjobbnak. Gyönyörű az erezete, s lehet találni hiba nélküli csíkozását. Magunk is ott szereztük be a szemes jávort vagy a sima csíkosat. De nagyon sok múlik a kidolgozáson: az „öregek” megmutatták a vágás és a szárítás technikáját. Külön tudomány, hogyan viaszoljuk le a fa végét, hogy ne repedezzen be. A lakkozásnál minden mesternek van saját eljárása, mivel az emberek fejében még él az a Stradivari-mítosz: a hegedű titka a lakkozásban rejlik. A komolyabb hegedűkészítők főzik a lakkot, különböző gyantákból állítják össze azt a színt, amit a hegedű felületére felvisznek. Szerencsém, hogy ezeknek a „boszorkánykonyháknak” szemlélője lehettem. Debrecenben vált zenésszé, de a műhelymunka oda is követte. Kálmán Péter „Cucás” volt a tanárom, hozzá jártam ki tanulni. A zenekarából hiányzott a nagybőgős, s ezt a hangszert tanácsolta először nekem. Végül váltottam, hegedűtanulmányaimat Blaskó Csabánál végeztem, s ő nemcsak a muzsikának élt, haem édesapjával hangszereket is készített. A foglalkozások után gyakran lementem a pincében berendezett műhelyükbe, és figyeltem Laci bácsi kezét. Hagyományos értelemben vett szakiskolát ugyan nem végeztek, de mestereknél tanulhattak. Ostehetségek voltak, s nagyon jó hangszerek kerültek ki a kezük alól, amelyek azóta is népszerűk népzenész körökben. A gyümölcs beérett, említette első saját készítésű hegedűjét. Úgy képzeltem el az „inaskodást”, hogy leülök egy mester mellé, s minden lépést együtt csinálok vele. Igen ám, de egy neves hangszerkészítőnek nincs ideje arra, hogy egy emberrel foglalkozzon: megvan a saját feladata, irányítja a segédeket, tanulókat. Magam is időszűkében voltam, így nem tudtam napi rendszerességgel vállalni a tanulást. Ekkor hívott fel Gulyás Béla, az idős hangszerkészítő, akinek nemcsak kiválóan zengő, hanem egyúttal gyönyörű darabok is kerültek ki a kezei alól. „Na, Pista fiam, én elkészítettem több mint hetven hegedűt, a koromnál fogva pedig visszavonulok, de ha komolyan gondoltad, hogy megcsinálod a sajátodat, akkor lépésről lépésre megyek végig veled” - biztatott. Szavai boldoggá tettek. Először felhívtuk a tatabányai Kónya Lajos bácsit. Az aranykoszorús hangszerkészítő mesternek kiválóan kiszárított faanyagai voltak, s készséggel segített is. Halkan jegyzem meg, nem volt időm és türelmem tizenöt évet várni, hogy hasonló minőségű alapanyaghoz jussak. Kiválasztottuk a matériát, s máris munkához láttunk. Ha ezt a hangszert inkognitóban egy hazai, vagy külföldi nagynevű mesterhez vinné, és a véleményét kémé róla, mi lehetne a válasz? Biztos vagyok benne, hogy megdicsérné. Igen aprólékos munka állt mögöttünk, a legelső pillanattól, hogyan vágjuk el, hogyan illesszük a részeket, magam csináltam végig, s nyolc hónap alatt értünk munkánk végére. Ennek oka elfoglaltságomban keresendő, Béla bácsi egy hónap alatt végzett egy darabbal. Mind a mai napig mentorom szavai jutnak eszembe: „Fiam, faanyagot nem ronmnk el!” Egy kicsit ízesebben fogalmazott, de a tanácsot egy életre megjegyeztem. Amikor a véső rosszul állt a kezemben, vagy nem szálirányba húztam meg a kést, rögtön szóvá tette. Béla bácsi, jóllehet igazi barátjának tekintett, de a szigorából nem engedett. Nem siettünk, mindennek megadtuk a módját. Ebédidőben finom elemózsia is került az asztalra. A kezemet vízhólyagok borították, de ezeket a fájdalmakat feledtette az elkészült hangszer élménye: leírhatatlan, amikor az ember kézbe veszi az alkotását, és megszólaltatja. Ezt a hegedűt bátran oda merem tenni egy másik, napjainkban készített mesterhegedű mellé. A szakember nyilván észreveszi, hogy nem a százötvenedik munkám, de a lelkesedést is láthatja kidolgozásában. Egyszer, édesapjának köszönhetően, járhattam a műhelyében. A gazdag gyűjteményéből utólag milyen hangszerekre hívná fél a figyelmemet? A hegedűk nagy száma kicsit csalóka, mivel nagyon sokat viszek belőlük haza, Kárpátaljára, azokat a fiatal tehetségeknek szánom. Itt-ott, vásárokban akadok rájuk, ezután gondos munkával „rendbe rakom”, s a gyerkőcök kezébe adom. Természetesen, ha valaki komolyabb hangszerre vágyik, abban is tudok tanáccsal élni. Egy hegedű megvétele egyébként nagy körültekintést igényel. Elvem, hogy mielőtt az eladó és a vevő egymás tenyerébe csap, az új tulajdonos legalább egy hónapig ismerkedjen a hangszerrel, szokjanak össze. Az anyagiak intézésébe már nem folyók bele. A gyűjteményem másik részében magyar hegedűk szerepelnek. Nemessányi- és Schweitzer-darab még hiányzik a palettáról, de ezek egyrészt drága hangszerek, másrészt a tulajdonosaik féltékenyen őrzik azokat. Viszont büszke vagyok a Bárány-hegedűmre. Kérem, mutassa be! Bárány Dezső neve fogalom a szakmában. A századforduló elején egy amerikai műgyűjtő üzletember összegyűjtötte a kor legtehetségesebb mestereit, utána elhozta a világ legjobb hangszereit, és kópiát csináltatott róluk. A mesterek - köztük Bárány Dezső - kitettek magukért, később már a szakemberek sem tudták megkülönböztetni az eredetiktől a másolatokat. Az én hegedűmbe egy Bergonzi-címke van beragasztva, s mikor cremonai barátomnak, Morassi mesternek megmutattam, elmondta, hogy nyugodt szívvel kiadhatná rá a tanúsítványt, A kópia egykor Falvay Attila hegedűművész birtokában volt, akkor vált meg tőle, amikor megkapta az állami tulajdonban lévő Antonio Stradivari 1731 „Hamma” hangszert. Egy másik neves darabot Gabriel Lemböck készített. Mind az osztrákok, mind a magyarok a sajátjuknak tartják: a mester Pest-Budán született, s pályája Bécsben teljesedett ki a 19. .század közepén. A Monarchiában egyébként nagyon hatottak egymásra a különböző iskolák, legyenek azok Pesten, Bécsben vagy Prágában. Egy kicsit később, de az említett mesterek szellemében készült Spiegel-hegedűm, ilyen darabon játszott a híres prímás, Boros Lajos is. A nevet vagy a minőséget kell a szakmában megfizetni? A magyar hegedűk hírverése különbözik az olaszokétól, pedig a munka mennyiségében és minőségében is azonos. Egy bizonyos szint után a nevet fizetjük meg. Tegyünk például egymás mellé az 1800-as évekből egy olasz, francia, cseh vagy magyar munkát. Talán könnyebb felismerni minden ország hangszereinek a hangkarakterét, viszont árkategóriájuk igencsak különbözik egymástól. Ha függöny mögött szólaltatná meg ezeket egy művész, messze nem biztos, hogy a vaktesztelésen az ár alapján kialakított sorrend igazolódna be. Bebizonyosodott, hogy egy bizonyos szint után már nem beszélhetünk hangszerekről, hanem inkább műkincsekről, s azoknak pedig ára van. Megosztaná egy álmát velünk? Reménykedem, hogy egyszer egy Nemessányi Sámuel-mesterhegedűnek lehetek büszke tulajdonosa. Csermák Zoltán
