Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)
2020-02-22 / 44. szám
Í16 SZALON ■ 2020. FEBRUAR 22. www.ujszo.com Jerzy Kosihski Lengyelország fekete madara M ajdnem százmillió példányban fogyott el Jerzy Kosinski, a lengyel származású amerikai író 1965-ben megjelent regénye, a Festett madár. Az első harminc oldal után mégis sokan letették, mondván: ennél kegyedenebb történetet nem olvastak még. Nem is vették újra a kezükbe. Akik nem adták fel, és eljutottak a könyv utolsó oldaláig, lelkileg is, fizikailag is a rosszullét határáig jutottak el. Az olvasótábor harmadik csoportjába azok tartoznak, akik szerint a regény a legyőzheteden szeretetről és az eredendő jóságról szól. Ezt állítja Václav Marhoul cseh rendező is, aki a műből Petr Kodár, a tizenkét éves Cesky Krumlov-i roma fiú és négy világsztár, Harvey Keitel, Stellán Skarsgard, Julian Sands és Udo Kiér főszereplésével csaknem háromórás, fekete-fehér filmet forgatott. Chicagóban, Velencében és Kalkuttában már díjazták az alkotást, a külföldi filmek kategóriájában pedig felkerült az idei Oscar-jelölt alkotások tízes listájára. Maga a regény felkavaró vádirat az emberiség ellen, hiszen a történetbeli falusiak kivetik és megvetik, majd megalázzák és majdnem megölik azt a kilencéves városi kisfiút, akit a szülei a náci megszállás elől menekítenek vidéki nevelőszülőhöz. Külső jegyei miatt sokan cigány fattyúnak nevezik őt, mások, az „ideológiailag képzettebbek” zsidónak, akivel bárki bármit megtehet. Kosinski eredetileg le is írta, hogy Lengyelországban játszódik a történet, később módosított a helyszín megjelölésében. Egy pontosan nem meghatározott kelet-európai határvidéken járunk, ahol különös szláv nyelvjárással beszélnek az emberek A vidéki nevelőanyját gyorsan elveszítő fiú magányos vándorlása során faluról falura vetődik, és annyi kegyedenkedésben van része, hogy az egy felnőtt férfiembernek is sok lenne. A faluk és a tanyák elállatiasodott népe a „festett madárnak” tekintett gyereken tőid ki minden bosszúságát, gyilkos ösztöneit. Nincs feloldozás az emberiség fullasztó lápvilágából. Ez mélyre húz, ebbe csak 'belepusztulni lehet, itt minden lépés a teljes megsemmisülés felé vezet. Hogy milyen hatással van mindez egy pokoli utat megtett gyermek világára? - erről ad árnyalt képet Kosinski regénye. A könyv jól megválasztott címéről csak annyit: egy szívtelen madarász - különös módon enyhítve szerelme hosszú távolléte miatt érzett dühét, különböző színű festékekkel mázolja össze kiválasztott madara tollazatát. Amíg színesre festi, vijjogó hangjára összegyűlik a madársereg, de miután visszakapják társukat, nem ismervén fel benne saját fajtájukat, csőrükkel, karmukkal halálra marják. Jerzy Kosinski a huszadik századi lengyel irodalom „festett madara”. Ereded nevétől - Josek Lewinkopf - akkor vált meg, amikor szüleivel együtt egy eldugott kis lengyel faluban talált búvóhelyet a náci megszállás idején. Később, a lódzi egyetemen szociológiát és történelmet tanult, és egy rövidebb ideig tartó szovjetunióbeli tanulmányút után mesterlövészként szolgált a lengyel hadseregben. A Lengyel Tudományos Akadémia asszisztense volt, amikor 1957-ben az Egyesült Államokba emigrált. Eleinte alkalmi munkákból tartotta fenn magát, majd elvégezte a Columbia Egyetemet. Amerikai állampolgárságát 1965-ben kapta meg. Ugyanabban az évben jelent meg első regénye, a Festett madár, amellyel egy csapásra világhírű lett, egykori hazájában viszont azonnal persona non grata. A lengyelek ugyanis tudják, hol és milyen körülmények között bujkált a háborús időkben, vagyis hogy mi és mennyi igaz abból, amit a hányatott sorsú regényhős személyében saját magáról állít. Egészen pontosan azért nem büszkék rá, mert szerintük Kosinski hazudott. Sokat és nagyokat. Ha nem állította volna, hogy a történet teljes egészében róla szól, még azt is megbocsátották volna neki, hogy a lengyel falusi népet „bemocskolja”. Ez a kettő együtt viszont olyan sebet ütött a lengyelek lelkén, hogy a Václav Marhoul rendezte filmmel semmiféle közösséget nem vállaltak. Koprodukciós partnerei sem akartak lenni a nagyszabású vállalkozásnak. Amerikában a regény megjelenése után lengyel emigránsok többször megtámadták Kosinskit. Állítása szerint egyszer még a lakásába is betörtek, ahonnan csak legálisan tartott fegyverével tudta elűzni őket. Másik jelentős regényét, az Isten hozta, Mister!-t Hal Ashby vitte filmre Peter Sellers és Shirley MacLaine főszereplésével. Forgatókönyvével Kosinski az angol kritikusok BAFTA-díját nyerte el. Nem sokkal később a The Village Voice két munkatársa plagizálással vádolta meg az írót. Igazukat be is bizonyították: egy másik lengyel író, Tadeusz Dolega-Mastowicz Nikodem Dyzma karrierje című regényében találták meg mindazt, amit Kosinski a sajátjaként tálalt. A Festett madár igazságára is akkor derült fény. Nem a regénnyel volt bajuk a lengyeleknek. Azt elfogadták. Az fajt és mind a mai napig az faj nekik, hogy mindazt a gazságot, amit a regény ifjú hősével a lengyelek elkövetnek, Kosinski állítása szerint vele tették meg. Ami szemenszedett hazugság, mondják, hiszen a gyermek Kosinskit, vagyis Josek Lewinkopfot a szüleivel együtt épp a falusi lengyelek mentették meg. Ennek jár utána Joanna Siedlecka Fekete madár című, 1993-ban megjelent riportkönyve, amely új fénybe állította Kosinski addig életrajzi regényként számon tartott művét, a holokausztirodalom egyik legjelentősebb darabját. Siedlecka a kilencvenes évek elején kezdett nyomozásba, nem sokkal a vasfüggöny lebontása után, amikor emigrálása óta Kosinski először látogatott haza Lengyelországba, és konfrontálódnia kellett gyerekkori barátjával, Edward Warchollal, aki mindenre pontosan emlékezett a Lewinkopf család életének zűrzavaros időszakából. Voltaképpen ezen a nyomon indult el Joanna Siedlecka, aki nemcsak az író gyerekkori társát, a család ismerőseit kutatta fel, hanem még a regényben szereplő madarászt is megtalálta, akiről Kosinski a történetbeli Lech alakját mintázta. A valódi Lech Trucz Lewinkopfékkal szemben lakott, de mint kiderült, nem festékkel, hanem mésszel kente be a madarakat, majd órákon át azt leste, hogyan viszonyulnak hozzá a többiek, a „tiszták”. Elie Wiesel, a Nobel-díjas amerikai író és holokausztkutató a New York Times-nak cikket írt a Festett madárról. „Azt hittem, fikció - vallotta be később -, de amikor megtudtam, hogy önéletrajz, a kész cikket összetéptem, és írtam egy másikat, ezerszer jobbat.” Az egyeden lengyel irodalmi forrás, az Arc és álarc Kosinski „életrajzával” kapcsolatosan azt közli: „1939- ben a szülők, féltve fiuk sorsát, egy ismerős nőszemélyhez küldték keletre, ők maguk pedig maradtak Lódzban, lengyeleknél megbújva. A háború után árvaházban találták meg a fiukat. A háború során elszenvedett traumák miatt a gyermek nem beszélt. Tizenöt éves volt, amikor újra megszólalt...” Joanna Siedlecka nem azért próbálta meg rekonstruálni Kosiúski háborús történetét, hogy leleplezze őt a világ előtt, hanem hogy megtudja, mi az, ami élete végéig nyomott hagyott rajta. Ezért írta meg százhetven oldalas riportkönyvét. Evekkel azután, hogy a Festett madárral sötét vihart kavart maga körül, Kosiúski a háború utáni Lengyelországot bemutató Lépésekkel is bajba sodródott. A National Book Award kitüntetettjeként rábeszélte egy írótársát, hogy a Lépések helyett adjon új címet a könyvnek, és a saját neve alatt próbálja megjelentetni. Tizennégy kiadó utasította vissza a művet, köztük az is, amelyik az eredeti címmel már nyomdába küldte. Botrány botrány hátán. „Egész életemben szembeszegültem a halállal, de amikor már nem bírtam elviselni ezt a nyomást, elébe mentem - írja Kosinski. - Nem is emlékszem olyanra, hogy gondtalan gyerekkor, apám már a születésem óta sejtette, hogy a történelem tragikus fordulatot vesz. Aztán amikor a sejtése beigazolódott, fogta az egész családot, és vidéken húzódtunk meg, ahol úgy gondolta, kiválva a nácik elől országszerte lázasan gyülekező zsidók tömegéből, biztonságban leszünk. Hat évet töltöttünk vidéken olyan emberekkel körbevéve, akik bármikor feladhattak bennünket. Ez volt az én éjszakai rémálmom. Éjjelente rettegtem, hogy a házba, ahol laktunk, ránk törnek a katonák, féltem, hogy a napfény könyörtelenül elárulja, kik vagyunk, folyton féltem, és semmi nem tudta kioldani belőlem ezt az érzést. Túléltük a háborút. .. de nem volt maradásom a hazámban, mert a háború után is féltem, minden furcsa tekintettől féltem, az volt az érzésem, hogy bárki bármikor rám mutathat, és csapdába kerülök. A halálfélelem jó ellentéte a boldogságnak, az embernek gondolnia kell arra, hogy az ittléte véges. Am ha ez a félelem patologikus méretet ölt, szinte leheteden elviselni. Amerikában kezdtem szabadnak érezni magam, már akkor is toleráns ország volt, ugyanakkor szigorú is a pontosan megfogalmazott törvényeivel és szabályaival. Megírtam a Festett madarat, és bizonyos fokig megszabadultam a félelemtől... A könyv váratlanul nagy visszhangot keltett, de rengeteg kérdés elé állított. Ez zavart. Létrehoztam egy művet, kiadásra kínáltam fel, s ezzel be is fejeztem. Nem éreztem szükségét annak, hogy az érzelmeimet vagy a motivációt magyarázzam. De az olvasói visszhang felrázta a kritikusokat, akik aztán egyfolytában arról faggattak, igaz-e mindaz, amit leírtam, és hogy létezik, hogy a fiú mindent túlélt és így tovább. Senki nem faggatott a halálfélelemről. A háború szörnyűségeiről. Csak azok után nyomoztak, akik bántották a festett madarat. A szülőhazám elfordult tőlem. Mintha én lettem volna viselkedésének a mozgatórugója. Igyekeztem mindent eltolni magamtól, nem akartam mást, csak nyugalmat. Békés, nyugodt életet élni, veszély nélkül, kockázat nélkül, félelem nélkül... És amikor már azt hittem, hogy mindenen túl vagyok, meghívást kaptam Roman Polanskitól Los Angelesbe, ahová csak azért nem érkeztem meg időben, mert a párizsi repülőtéren elkavarodott a poggyászom. Ha ez nincs, én is, a barátnőm is meghalunk, mert pontosan aznap éjjel tört rá Charles Manson bandája Sharon Tate-re, Polanski feleségére, s mindenkivel könyörtelenül végeztek, aki nála volt. S akkor újra megjelent előttem a gúnyos halál, és ismét feltettem a kérdést, hogyhogy életben maradtam? Miért megint az utolsó pillanatban lépett vissza? Mit jelent ez? Hiszen olyan közel voltam hozzá... A lét abszurditását kerestem. Hencegve írtam le, hogy úgy alszom el, mint minden este, csak egy kicsit tovább húzom - örökre. Es kíváncsi voltam, sikerül-e újra megmenekülnöm. De a halálnak elfogyott a türelme, és magához vett. Nincs az én történetemnek semmi tanúsága. Csak az, hogy a remény a halálunk pillanatában száll el. Tehetünk bármit, elűzni nem tudjuk magunktól.” Manhattani lakásában, 1991. május 3-án írta ezeket a sorokat Jerzy Kosiúski. Bevett egy halálos adag gyógyszert, rumot ivott rá, a fejére húzott egy nejlonzacskót, a nyakánál leragasztotta, és befeküdt egy kád vízbe. Ott találták meg holtan, így ért véget egy hihetedenül sikeres és elképesztően kudarcos élet. Szabó G. László A szerző a Vasárnap munkatársa
