Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)

2019-10-05 / 232. szám

16 SZALON ■ 2019. OKTOBER 5. www.ujszo.com ÖL: Én intézek egy-két kér­dést a részvevőkhöz, utána kér­dezhetnek a többiek. Először a Progresszív Szlovákiához fordulok. Elolvastuk a nyilat­kozatokat a magyar platform megalakulásáról. Figyeltük, hogy milyen konkrét célok és ígéretek hangzottak el. A szé­lesebb közösségünk néhány ■ve elfogadott egy nyilatkoza­tot, amely úgy ismert, mint a Szlovákiai Magyar Minimum. Ez a szlovákiai magyarok megmaradásának a minimális feltételrendszerét tartalmazza. Ami a Progresszív Szlovákiától elhangzott, az ennek a mini­mumnak a közelébe se ér. KE: Az elmúlt harminc év politizálása vezetett ahhoz, hogy a választók kiábrándultak. A programunkban szerepel a két­nyelvűség, nem csak látszatin­tézkedések, kétnyelvű táblák. A kisebbségek jogállását törvénybe szeretnénk foglalni. Meg akarjuk állítani az asszimilációt. A kettős állampolgárság negatív hatásait eltörölnénk. Célunk elérni, hogy a szlovák nyelvet idegen nyelv­ként oktassák a szlovákiai magyar iskolákban. Az itt jelenlévőkkel szemben a Progresszív Szlovákia garantálni tudja, hogy bejut a parlamentbe, és fölvállalja a ma­gyar ügyeket. ÖL: Azt hallottuk, hogy mit nem tesz a Magyar Fórum. Azt nem hallottuk, hogy mit tesz. Flogyan akarja az elége­­dedenkedőket felszívni a párt? A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy ez egyelőre nem megy. GZS: A programunk egy ré­sze már fenn van a honlapun­kon. Rögtön az elején szerepel, hogy a szlovákiai magyarság hátrányos helyzetbe került. Ez megnyilvánul a közmédiában, az autópálya-építésben, a vasút­fejlesztésben, a nyelvhasználati jogokban és így tovább, hosszú a lista. Ezeket az egyenlődensége­­ket meg kell kezdeni fölszámolni. A közigazgatási határokat rosszul határozták meg, mi visszatérnénk a történelmi régiókhoz, továb­bá megváltoztatnánk az önkor­mányzatok finanszírozását. Rész­letes programbeszámolóra most nincs mód. A másik kérdésre a válasz az, mi is érzékeljük, hogy egyelőre nem szerepelünk jól a közvélemény-kutatásokban. Mi is abban látjuk az esélyt, hogy valamilyen összefogásban indul­junk. Érzékeljük azt az igényt a szlovákiai magyarság körében, hogy valamilyen típusú összefo­gás megszülessen. ÖL: A választási párt úgy működik, hogy bizonyos szer­vezetek összerakják. Aztán közösen, erejüket összeadva megpróbálják ádépni a parla­menti küszöböt, jelen esetben az öt százalékot. Mi történik, ha nem adják össze? Még min­dig nem állt össze... MSZ: Én optimista vagyok, mivel a szereplők többsége abban érdekelt, hogy elérjünk valamit. Az Összefogás nem azért jött létre, hogy az ötödik párt legyen, hanem azért, hogy ez legyen az a jogi keret, a választási párt, ahol mindenki találkozhat. Fordítva szerintem nem működik. Például ha az MKP szeretne egy választási pártot létrehozni, az fából vas­karika lenne, mert az semmiben sem különbözne attól, ami 20ló­ban volt. A Hídnak is volt egy olyan javaslata, hogy induljanak a többiek az ő listáján. Ezeknél a pártoknál megvan egy üvegpla­fon, ameddig tudnak növekedni. Az Összefogás előnye, hogy új szereplőket, elsősorban fiatalokat is be tud vonzani. ÖL: Hallottuk korábban, ha valamelyik párt bejut a parla­mentbe, az a Híd lesz. A közvé­lemény-kutatók többször négy százalék alá mérték a pártot. És ismertek a választási ered­mények, a köztársaságielnök-, valamint az EP-választás ered­ménye. Hogy lesz ebből öt szá­zalék a parlamenti választáson? RÁ: A Híd továbbra is a saját útján megy. Az említett két vá­lasztás nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. A parlamenti választáson általában erősebbek vagyunk, ebben bízom most is. A Hídnak eltérő elképzelése van, mint az itt jelenlévő többi párt­nak A nemzetiségek egymással és a többséggel összefogva pró­bálják megteremteni a lehetősé­get arra, hogy a politikai céljaikat elérjék. Például olyan dolgokat lehet megcsinálni, mint a kisis­kolák megmentése, a nemzetiségi iskolák támogatásának a növelése vagy az autópálya-építés délen. A Híd számos eredményt ért el Dél-Szlovákiában. Még mindig a Híd van a legközelebb az öt százalékhoz. Igyekszünk reflek­tálni azokra a hibákra, amelyeket elkövettünk. Ezekből a hibákból volt sok. Ha nem gondolnám így, akkor nem ülnék itt, s nem is lenne rám szükség. Erre a pártra szükség van, ha lesznek partnere­ink - az itt lenézett MKDSZ-en kívül -, akkor ennek örülni fo­gok, ha nem lesznek, akkor egye­dül fogjuk megcsinálni. ÖL: Az országban számos fontos esemény történik, ügyek vetődnek fel. A pártok arra törekednek, hogy a saját ügyeiket nyomják előtérbe, ők irányítsák a kommunikációt. Minden párt arra törekszik, hogy reagáljon arra, ami a köz­véleményt foglalkoztatja. Az ember figyeli azt, melyek azok az ügyek, amiket az MKP tol előtérbe, mire reagál. Nagyon meregetni kell a sze­münket, hogy valamit találjunk. Csinál vala­mit ez a párt? ND: Részben osztom a véleményt. Most nem­csak az MKP-t, hanem a Via Novát is képviselem. Mi, fiatalok próbáljuk elérni, hogy ezek a reak­ciók gyorsabbak legyenek. A legfontosabb most az, hogy ne konfrontálódjunk, találjuk meg a közös han­got. Nem látom annyira borúsan a helyzetet, hiszen a legfontosabb események­re időben reagált a párt. Ugyanakkor elismerem, le­hetett volna még aktívabban kommunikálni. Nyáron az MKP arra törekedett, hogy megszülessen az egységes képviselet, talán ezért is ju­tott kevesebb idő más típusú kommunikációra. Folyamat­ban van a programírás. Az abszolút prioritás azonban az egység megteremtése. Sánta Szilárd Mégis kinek a bolygója? C arl Sagan nagyhatá­sú (médiatörténeti jelentőségű) tudo­mánynépszerűsítő tévésorozatának re­­bootolt változatában, a Cosmos: A Spacetime Odyssey című pro­dukcióban többször szóba kerül­nek a fajkihalások. Az öt legna­gyobb ilyen esemény kardinális változásokat idézett elő az élővi­lágban (a hatodik valószínűleg ép­pen most zajlik). Például a perm végi kihalási hullám következté­ben a tengeri fajok 96 százaléka, a szárazföldi fajok 70 százaléka tűnt el. A dinoszauruszokat kipusztító katasztrófa ehhez képest szinte eltörpül, 65 millió évvel ezelőtt ugyanis „csak” a fajok mintegy felével végzett. Összességében el­mondható, hogy a ma élő fajok aránya a valaha élt fajokhoz viszo­nyítva 1 százalék alatt van. Ami azt jelenti, hogy a földi élővilág több mint 99 százaléka pusztult ki eddig, és hosszú távon minden faj sorsa a kihalás. Vannak azon­ban makacs ellenállók. A Cosmos 6. részében Neil deGrasse Tyson megemlíti, hogy léteznek olyan organizmusok, melyek túlélték mind az öt nagy fajkihalási hűl lámot. Ilyenek a medveállatkák, ezért - így Tyson - ha idegen lé­nyek régóta figyelemmel kísérnék a földi élet alakulását, arra a követ­keztetésre jutnának, hogy a Föld a medveállatkák bolygója. Ha ugrunk egy másik méret­­tartományba, a kép megváltozik. Csősz Sándor A földi idegenek: A hangyák világa című könyvében hasonló képet használva a követ­kezőképpen ír: „Több mint száz­millió éven keresztül a hangya­kolóniák számítottak a földi élet legfejlettebb társas szerveződési formáinak, és ha az ember meg­jelenése előtti időkben egy távoli galaxisból érkező űrhajó landolt volna a bolygónkon, az idelátoga­tó idegenek alighanem a hangyá­kat tekintették volna az állatvilág urainak. Ezt a hosszú ideig tartó hegemóniát csupán az em­(Fotó: Sh bér megjelenése törte meg.” Ez az evolúciós siker a kutatások szerint az enszocialitás (társas lét) megjele­nésének köszönhető. Ennek egyik velejárója, hogy a jól szervezett csoport, a kolónia az egyedeknél előnyösebb helyzetben van a for­ráskihasználás szempontjából, a specializált funkciókból álló élet­­közösség pedig igen hatékonyan képes átalakítani a környezetét. Az egyedek feletti szerveződési szint valószínűleg a hangyatársadalmak egyik legelképesztőbb tulajdon­sága, mely a bonyolult hálózatot alkotó egyedek információmintá­zatából jön létre, egyfajta döntési képességet eredményezve. Ezt a gondolkodás jeleit mutató önszer­veződési mechanizmust számos példával világítja meg Csősz Sán­dor, miközben szem előtt tartja, hogy a hangyák antropomorfizá­­lása félrevezető lehet (a királynő uralkodó vs. szülőgép stb.). A könyv lapjain bepillantha­tunk a hangyaközösségek életének szinte minden szeletébe (fotók segítségével is), az olvasót vi­szont alighanem a komplex táj­kép nyűgözi le. A kasztosítás alapjaitól eljutunk a szuperkoló­niák működéséig (a föld felszíne hangyakolóniák mintázata), az egyedek közti kémiai kommu­nikációtól a hangyák és az em­ber kapcsolatáig („fekete hangya nélkül nincs kakaó”). Eközben számos párhuzam kínálkozik arra vonatkozóan is, hogy a hangyák viselkedését tágabb kontextusba helyezhessük, például: „A me­mória a kolónia és az agy eseté­ben egyaránt az egységek, azaz a hangyadolgozók vagy az agyunk neuronjainak egymásra gyakorolt stimulusainak sokaságából épül fel. [...] A múltbeli események miatt a kolónia viselkedésében bekövetkezett változások nem a hangyadolgozók emlékeinek egy­szerű összege; ennél egy sokkal magasabb, hálózati szintű jelen­séggel állunk szemben. A han­gyakolóniák pontosan úgy őrzik meg az emlékeket, ahogy azt az agyunk teszi: egyetlen neuron sem emlékszik semmire, de azok hálózata, az agy igen.” Az ilyen megoldások támpontokat kínál­nak az ember újraszituálásához is, a könyv azonban - szimpatikus módon - nem deklarál semmi­lyen erőltetett ideológiát. Éppen ezért elgondolkodtató olvasmány a megértés határairól és az evo­lúció jövőjéről is, ha figyelünk például a szuperorganizmusok le­hetőségeire vonatkozó utalásokra. Olykor viszont továbbfúttat­­ható a párhuzam. Egy ponton megtudjuk, hogy „A szuperorga­nizmus fogalmát elsőként James Hutton alkotta meg 1789-ben, ami később a Gaia-elmélet alap­jául szolgált. Eszerint bolygónk egésze egy saját önfenntartó mechanizmusokkal rendelkező szuperorganizmusként viselke­dik, tehát bizonyos szempont­ból maga is egy élő szervezetnek tekinthető. Bár a fogalmat korai alkalmazásában az élővilág egé­szére vonatkoztatták, gyorsan kiderült, hogy a társas rovarok szerveződéseire, ezen belül is az euszociális rovarközösségekre, például a hangyákra kiválóan alkalmazható.” Majd Csősz Sán­dor a szuperorganizmusokat, melyekben az egységek munkája nem pusztán összeadódik, hanem megsokszorozódik, növényhez hasonlítja. A botanizáció mel­lett a másik irány ugyanígy fon­tos lenne; James Lovelock egyre megkerülhetetlenebb álláspontja szerint ugyanis: „Gaiai szempont­ból minden olyan kísérlet, amely az embernek alávetett bioszférát próbálja igazolni, éppúgy kudarc­ra van ítélve, mint a jóindulatú gyarmatosítás hasonló elképzelé­se. [...] A Gaia-elmélet tartalma az, hogy bolygónk stabil állapota az embert valamilyen nagyon de­mokratikus egység részeként vagy társult tagjaként veszi figyelem­be.” Ebből az elejtett mintázatból kiderül viszont, hogy a hangyák tanulmányozása (is) kialakíthat egy, a jövőnk szempontjából meg­kerülhetetlen, tudományos alapú ökológiai szemléletet. A földi idegenek a jól meg­írt science fiction regényekhez hasonlóan mindvégig izgalmas olvasmány marad, a hátborzon­gatóan aprólékos kutatói munka eredményeinek ismertetése sehol sem megy a közérthetőség rovásá­ra. Éppen ellenkezőleg, a praxis és az oknyomozás, a ténytisztelet és az óvatosság olyan közvetítői (ta­nári) kvalitásokkal társul, melyek alapján bátran kijelenthető, hogy Csősz Sándor könyve a magyar nyelvű tudományos ismeretter­jesztés példaértékű teljesítménye. Remek példája annak, hogy az apró részek hogyan állnak össze az adatkezelés során egy, az ösz­­szegükön túlfutó rendszerré. A könyv olvasása egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy bizony idegenekkel osztozunk ezen a bolygón, így nem árt újra és újra tudatosítanunk, bolygónk bioló­giai rendszerének nem feltétele az ember létezése, az emberi létezés­nek viszont feltétele a Föld. Ha a hangyák bolygóján élünk, vagyis a hangyák felől vetünk egy pillantást az emberre, egyfelől magunkat is sejtek kolóniájaként ismerhetjük fel, másfelől a fajok együttesé­re kínálkozó szuperorganizmus metaforája arra figyelmeztethet, hogy szimpla magunk a többi, más fajok által betöltött funkciók nélkül életképtelenek vagyunk. A hangyák közössége az élő példa rá, hogy ez nem csak metafora. H. Nagy Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom