Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)
2019-10-05 / 232. szám
SZALON ■ 2019. OKTÓBER 5. www.ujszo.com ízl f TÁRCA A SZALONBAN Czucz Enikő A három Agil. A pohárból felszálló gőz a konyhának ezen pontjáról úgy hatott, mintha hamutálban felejtett cigaretta füstölögne az ablakpárkányon. Ez jó, nyugtázta Ági. Ügyes fedezetet nyújt majd, ha a férje vagy a gyerekek hamarabb érnének haza, mint az várható. Csak egy csésze kávé kíséretében kell hódolni a régi szokásnak. A jellegzetesen tömény, édeskés szagot, ami az ujjhegyein marad és a ruháiba ivódik, és amit minden nemdohányos méterekről kiszagol, a teraszon való kávézás nem magyarázza, de már úton van a készülék, aminek segítségével ténylegesen gőzt szívhat be és ereszthet ki a tüdejéből, s így csak egy kicsit kell ferdítenie, ha rákérdeznek, mit csinál ott kint. Araszolva jut közelebb az igazsághoz. És természetesen a leszokáshoz is. Ez a gondolat felettébb tetszett neki, erősnek és kiszámítottnak érezte magát tőle, valaki olyannak, aki képes ellenőrzés alatt tartani az életét. Önuralmat gyakorol. Önuralmat fogok gyakorolni, mondta ki hangosan. A mód sem volt kevésbé tetszetős. A nikotintartalom szempontjából egyenletesen csökkenő töltőfolyadékok során kell végigmennie, s ha megszereti is valamelyik ízt, a legtöbb színesszagos lötty nikotin nélkül is kapható, hogy fájdalom nélkül menjen a dohánytermékek teljes elhagyása. A koffeintúladagolás miatt sem kell aggódnia. Amióta helyileg is elérhetővé tették a kávégépbe való koffeinmentes kapszulákat, Ági csak ezt fogyasztotta, szigorúan cukor nélkül, kevés laktózmentes tejjel édesítve, a gluténmentes péksütemény mellé. A napindító pár slukkhoz valamikor csak kilenc óra körül jut hozzá, miután mindenki úrnak indult. Ági lassan szokott hozzá az új házzal járó rutinhoz, mostanra azonban már nem érezte üresnek az ereit, a türelmetlenség is alábbhagyott. Utoljára hétfőn ejtett ki valamit a kezéből, és az is egy műanyag tál volt. Nem bánta volna, ha eltörik, ronda volt és olcsó, de a rugalmas anyag csupán pattant kettőt a konyhakövön, s begurult az étkezőasztal alá. Szóra sem érdemes. Ezelőtt mindig ezerfelé repültek a színes szilánkok a törtfehér csempén. A látvány szép volt ugyan, de élvezhetetlen a törés jellegzetesen éles hangja és a kontroll elvesztése által kiváltott, felfokozott érzelmi állapotban. A tányérok, poharak és tálkák száma megfogyatkozott, semmiből sem volt hat egyező darab. Az ünnepi étkészlet gondolata mindig vonzó volt, de az új házban egyenesen indokoltnak tűnt. Karácsonyra, erősítette meg Ági, majd karácsonyra ezt kérem a tofüprés mellé. Szeptember közepén költöztek a városba, s az új állapot, azonkívül, hogy növelte a teendőit, jelentősen megnyújtotta a családjával töltött időt. Azelőtt a férjének, hogy a munkahelyéről se késsen el, háromnegyed órával korábban kellett elindulnia a gyerekekkel. Most Ági kísérte őket a szomszéd utcában lévő iskolába. Kényelmetlen ilyen korán felöltözni, de szerette látni a helyeslő pillantásokat, amikor az osztály ajtajában puszit nyomott fiai homlokára. Haza már autóval hozta őket. A munkahelyének mellékhelyiségében felragasztotta a nikotintapaszt, a combja belső felére. Hónapok óta alkalmazta ezt a trükköt, először nyáron, szeptembertől a délutánok hosszú óráihoz, és szinte biztos volt benne, hogy senki sem gyanít semmit. Nem is értette, miért titkolózik. Tizenöt éves kora óta dohányzott, valószínűleg mindenki megértené. Tulajdonképpen vissza sem tér hozzá, hiszen abba sem hagyta, érvelt Ági, még akkor sem, amikor a gyerekeket várta. Az első pár hónap után a bűntudat is eltűnt. Persze, ezt nem mondanám el senki másnak. Pláne nem a bioboltos nőnek, nyomatékosította. Hetente kétszer tért be az üzletbe, glutén- és laktózmentes termékekért, növényi tejekért és szuperélelmiszerként számon tartott bogyókért. Szeretett ide járni, válogatni a hús-, a tej- és a búzapódók között. Minden pótolható, mantrázta magának a polcok előtt. Ez egyszerre volt megnyugtató és félelmetes, rosszabb napjain rettentették az életbölcsesség rá vonatkozó következményei. Á mondat érvénye ultimátumra kényszerítette, főleg a házasságában, a széthagyott zoknik és poharak, az összepiszkított wc és a hosszú hallgatások mind erre emlékeztették. Az összes feszült pillanat növelte a szorongást. Érezte a barátaival, az anyjával, a testvére és az apja sosem érdekelte igazán, de a pult mögött álló kiszolgálószemélyzet véleményére adott. Pótolhatatlan nem lehet a számukra, ezt tudta, sem az együtt töltött rövid idő, sem a kapcsolat jellege nem támogat ilyen kötődést, ezért inkább csak kellemes benyomást akart kelteni. Az igyekezet általában nem okozott nagyobb galibát, de hordozta a kényelmetlen közelség kialakulásának lehetőségét. A hioboltos nő egyébként nem volt rossz társaság, Ági eleinte örült a törődésnek, hízelgett neki a rá irányuló figyelem, s úgy érezte, sikerült beváltania reményeit: örülnek, ha látják. Ennél többet igazán nem várhatok a helyzettől, nyugtázta elégedetten. A kérdések azonban idővel egyre személyesebbek lettek. A nő, akinek szándékosan, a köztük lévő kapcsolat típusa iránti tiszteletből nem jegyezte meg a nevét, nem osztotta a félidegenek közti hallgatólagosan elfogadott megegyezésről való elképzeléseit. Egyre több jel mutatott arra, hogy barátkozni akar. Ez a szerepek közti fellépő zavar, az érthetetlen és indokoladan törekvés felettébb kényelmetlenül érintette Ágit. Ha pincér lenne, érteném, mondta, de ezzel így igazán nem tudok mit kezdeni. Távolságot kell tartanunk tehát, ha továbbra is ide akarunk járni, hangzott Ági tanácsa a telefonba, óvatosabban válogatni a szavakat. Minden felhasználható ellenünk. A szekrény alsó fiókjából előkotorta a cigarettásdobozt, és telefonnal a fülén kivonult a teraszra. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve III. / A költészet A költők városában vagyok, egyedül. Egyedülebb mint a hotelszobák lakója. Most már bizonyos, hogy szakítani jöttem ide, s talán utoljára játok itt. Előttem a nap magánya, a hideg májusi reggel sem ígér semmit, a város önmagába zárul. Ma gyalog járok, am flaneuring around. Verssorok vezetnek, hozzájuk folyamodom, hogy elveszettségemből szabadságot nyerjek. A Pare Montsouris lankáján leülök kicsit, nézem a Boulevard Maréchaux túloldalán a Cité Ü épületeit. Itt lakott J. miután Párizsba költözött. A zsákomból előkotrom a fekete fiizetet, papírszeletek potyognak ki belőle, derékba hajtott, méretre vágott Ady-versek fénymásolata. „Ujjait mélyébe bemártja / Páris vagy az emberi Sors.” Az Ujjak a Szajnában-t hajtom ki, de képtelen vagyok végigolvasni a verset. Mert a rettenetes, végtelen ujjak az én belső Szajnámba karmolnak. Itt ültünk az első napon, mielőtt nekivágtunk a városnak Nem tudom, e mondat igéit melyik múltba kellene franciára fordítani. Alighanem az áthidalhatadan múlt időbe. Fél órával később már máshol ülék (jövőbe hidaló múlt) Rátaláltam az egykor egész Párizst övező kisvonat (hév?) sínpárjára, a század elején felszámolt Pedt Ceinture leghosszabb nyilvános szakaszára. Egy rövid, lezárt alagútnál vezetnek le a lépcsők, a két sínpár között lépegetek kurtákat talpfáról talpfára. A monotónia megnyugtat, az idő folyik, míg megyek Folyamatos jelenben. Á franciában ilyen pont nincs. Le temps coule pendant je vats. Bimbózó akácfák mögött emeletek ablakain látok be, utcákon ívelnek át a viaduktok, alattam hömpölyög a forgalom. Pihenés közben rágúglizok az útvonalra, ekkor határozom el, hogy végigmegyek rajta egészen a Szajnáig, s aztán át Auteuil-be. „Auteuil felé menet hallék egy hangzatot / Mely zengett súlyosan s olykor elhallgatott”, jut eszembe Apollinaire sora, míg futók hagynak le, de hiába kutatok, miközben leelőzök egy idős sétáló párt, feladom, hogy eszembe jusson a következő sor. Kutyások jönnek, kamaszok lógnak, egy öltönyös férfi telefonál az alanti utcára vezető vén lépcsőlejárat felett. Itt volt egykor az egyik állomás épülete. A Petit Ceinture egyes szakaszait nyilvános parkként nyitották meg. Újabb és újabb talpfákat hagyok el, újabb és újabb oldalakra vet a gúgli, koncentrálnom kell, hogy ne essek pofára — most, a pillanatnyi jelen időben. A Petit Ceinture Auteuil-be átvezető viaduktjának képét csodálom, az íveit, árkádjait. Az emeletes híd a mai Pont de Bir- Hakeim-re emlékeztet, az alsó szint az úti, a felső a vasúti, azaz metróforgalomé itt is, a viadukt azonban nem fém, de kőből épült. - Volt (lefejezett múlt). A hidat ugyanis lebontották, s amelyet helyébe építettek, oda csak fél órával később lyukadok ki: a hatvanas évek elején épített Pont du Garigliano Párizs talán legjellegtelenebb hídja. Hiába azonos a hely, a gyönyörű viadukt már csak a régmúlt időben létezik. A bal parti hídfőnél állva végignézek a Szajnán. És egy hang szólal meg a fejemben, a bevezető sorok anyám hangján, emlékezetében az idő elmosta a sorokat, sok-sok esztendőkkel (sic!) később az első versszak töredékei álltak össze új és új rendben: szerelmeink emléke mit takar ma, Szajna, fut a Szajna, a Mirabeauhíd alatt fut a Szajna, emlékeink zavarva, ráadás a jajra... Az ott, a következő, felfelé az árral, a Mirabeau-híd lesz. Kecsessége, eleganciája csodálatra méltó, de máshol járok, a belső Szajna árja J. emlékének meghatározhatadan múltjával hömpölyög. Hidegen hagynak a híd oldalán kapaszkodó allegorikus szobrok, s míg lenézek rájuk, a fényben csillogó hullámok futnak kiszámíthatadan partok közt, hogy végül a tengernyi semmibe érjenek egyszer. Nem megyek át a hídon, helyette lesétálok a rakpartra, és míg elkapok egy tovafútó gondolatot, előkotrom a fekete füzetet, hogy feljegyezzem. Egy Ady-vers esik ki belőle, A nagy Híd című. „Távozó léptű férfi-ember / Nem tud átalmenni a folyón, / Csak kapcsolódó szerelmekkel / S hazugul is ragyogón / S igazán is hazugul.” Az egyik legszebb hidas és szakítós vers, akár a Pont Mirabeau - hála minden „Tegnapi és mai” Lédának és Marie Laurencinnak. Nézem, ahogy füt a Szajna a híd alatt, zavar a zajlás körben, a forgalom árama éppúgy, mint a hullámok csillogása, és a belső bizonytalanságok moraja. Képtelen vagyok a moccanadan méltósággal terpeszkedő hídra figyelni. Elfolyik minden, laisser passer - csak a hidak maradnak, meg én, je demeure. Látom, hogy J. online, miközben rágúglizok az Ady-versre. írjak-e, hogy találkozunk-e ma, most már sosem szabadulok meg a bizonytalanságtól. Sosem fogom megtudni, melyik hídra gondolt Ady, csak hogy „életen ringva átvivő, támos hajói” vannak. Flaneur vagyok, nem maradok tovább, „távozó léptű férfi-ember”. A Pont Mirabeau lefordíthatatlan, az igeidők miatt egyebek mellett, pedig ezek adják a pilléreit. A jó vers lefordíthatadan, nem lehet áthozni a Másik nyelv túlpartjára. A jó fordítás olyan, mint a maradandó, kecses híd. A szerelem, az idő hullámtaréja folyik alatta. Folya. Folyék. Folyand. Foly. Sosem érem el a másik partot. Utam vesztve kerekedek Apollinaire nyomába Auteuil felé. Nem érdekel a Mirabeau-híd, úgyis csak azért építették, amiért Marie Laurencin a világra jött, hogy vers szülessen róla, a poézis diktátora vagyok, nem érdekel a Másik, csak az Én. A nyelv betűit jegyző én. Nincs már mit feljegyezzek a fekete füzetbe, így kényszeresen idézek: L’amour s’en va comme cette eau courante L’amour s’en va Comme la vie est lente Ét comme l’Espérance est violente Vienne la nuit sonne l’heure Les jours s’en vont je demeure Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
