Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-17 / 191. szám
A világtörténelem nagy hódítóit (Nagy Sándor, Julius Caesar, Augustus, Dzsingisz kán stb.) alapvetően hadvezérként tartja számon az utókor. Arról viszont sokkal kevesebb szó esik, milyen módon szervezték meg birodalmuk életét, hogy a nagyra nőtt államok működőképességét biztosítsák. Bonaparte Napóleon megítélése is ilyen féloldalas, hiszen a legtöbben a hadvezért látják benne, noha államszervezőként is maradandót alkotott. Idén ünnepeljük a nagy stratéga és államférfi születésének a 250. évfordulóját. Az indulás Napóleoné di Buonaparte 1769. augusztus 15-én született a korzikai Ajacción. A tizenhárom testvér közül ő volt a negyedik, de közülük csak nyolcán érték meg a felnőttkort. A nemesi eredetű család olasz nemzetiségű volt, és a korzikai nyelvjárást beszélte. Apja először a francia fennhatóság ellen folytatott függetlenségi mozgalomban vett részt, majd a hatalmi viszonyokat elfogadva képviselő lett. A kis Napóleonra különösen az anyja, Letizia Ramolino volt nagy hatással. A kisfiút apja Franciaországba vitte tanulni 1778-ban. Először egy egyházi gimnáziumba járt, majd 1779-től a briennei katonai iskolába, ahol hat évet töltött. A képességeivel hamar kitűnt, különösen matematikából, földrajzból és a történelemből volt rendkívül jó. A nyelvek viszont egyáltalán nem mentek neki, franciául élete végéig nem tanult meg rendesen, és zenei hallása sem volt. Magányos, ingerlékeny gyerek volt, aki részben nemzetisége, részben hiányos nyelvtudása miatt eléggé kilógott osztálytársai közül. Vézna termete és kis növése ellenére sokat verekedett, és nem félt szembeszállni a nagyobbakkal sem. 1785-ben tüzér hadapródként végzett, majd a tiszti vizsgát letéve hadnagyi rangot szerzett. Ezt követően éveken át vidéki helyőrségekben szolgált, ahol a szabad idejét történeti és hadászati munkák olvasásával töltötte. Normál körülmények között évtizedeken át tartó unalmas helyőrségi szolgálat és lassú előremenetel várt volna rá, de az 1789-ben kirobbanó francia forradalom új távlatokat nyitott. A forradalom tábornoka 1789 után Bonaparte évekig az egysége és szülőföldje között ingázott, míg a családjával együtt végleg át nem települt Franciaországba. Az áttörést 1793 hozta meg számára, amikor döntő szerepe volt Toulon felszabadításában, amit a királypárti lázadók angol segítséggel elfoglaltak. Bonaparte először a kikötőben horgonyzó brit hajókat űzte el ágyúival, majd személyesen vezette a köztársasági erők rohamát. A támadás során olyan súlyosan megsérült, hogy a lábát csaknem amputálni kellett. A harcok után tábornokká léptették elő, és Robespierre öccse lett a pártfogója. A jakobinusok bukása azonban véget vetett szépen induló karrierjének, és térképrajzolóként is csak nehezen tudott elhelyezkedni. 1795 októberében, Párizsban fellázadtak a királypárti erők. A veszélyes helyzetben az egyik köztársasági vezetőnek eszébe jutott Bonaparte touloni szereplése, a hirtelenjében előkapott tábornok pedig kartácstűzzel verte le a felkelőket. Fellépésének köszönhetően bejáratos lett Párizs legelőkelőbb szalonjaiba, és ekkoriban ismerkedett meg Joséphine de Beauharnais-val is, akit rövidesen feleségül vett. Az asszony korábban az egyik köztársasági vezető szeretője volt, így a fiatal tábornok „nászajándék” gyanánt az itáliai hadsereg parancsnoki tisztét is megkapta, bár ez akkor egy mellékhadszíntérnek számított. Bonaparte 1796 márciusában érkezett Itáliába, és a rongyos, demoralizált, szinte rablóbandává züllött katonákból pár hét alatt az akkori világ egyik legjobb hadseregét hozta létre. Kemény fegyelmet V) Egységes jogrendszert teremtett, kimondva a magántulajdon sérthetetlenségét, az állampolgári jogegyenlőséget, valamint az állam és egyház szétválasztását. vezetett be, a felszerelést és az ellátást, részben az olasz városokra kivetett hadisarc révén biztosította, a fosztogatást pedig nem tűrte. A munkabírása és az önfegyelme rendkívüli volt, de a csatákban is nemegyszer részt vett. Emberei rajongtak érte, és „kis káplárénak 2019. augusztus 17., szombat, 13. évfolyam, 33. szám Sajó László tárcája a Szalonban Bonaparte Napóleon (1769-1821) becézték a 168 centiméter magas tábornokot. A közel másfél éven át tartó háborúban Bonaparte győzelmek sorozatát aratta, és rövidesen egész Európa megismerte a nevét. A népszerű tábornok 1798- ban újabb hadjáratot szervezett, ezúttal Egyiptom és a Közel-Kelet meghódítására indult. Útjára tudósokat is vitt magával, akik eközben az ókori Egyiptom emlékeit kutatták. Seregével Szíriáig jutott, ahol az ellenség és a járványok megállították. 1799 őszén Bonaparte, csapatait hátrahagyva visszatért Párizsba, ahol novemberben, katonái segítségével államcsínyt hajtott végre. Ettől kezdve száműzetéséig ő irányította az országot, először első konzulként két társával, majd 1804-től császárként, immár teljesen egyedül. Ugyanakkor nem egy modern értelemben vett véreskezű diktátor volt, hanem sokkal inkább egy olyan felvilágosult abszolutista uralkodó, mint egykor Nagy Frigyes vagy II. József. Az egyeduralkodó Napóleont mint francia császárt a leggyakrabban hadjáratai miatt szokták emlegetni. Sikereit a korabeli hadászati újítások alkalmazásával és személyes varázsával érte el, mivel katonáit már a puszta megjelenésével is fanatizálni tudta. Marsalljai döntő többségükben alacsony származásúak voltak, akik önerőből kapaszkodtak fel a ranglétra csúcsára. Életútjukat látva igaznak bizonyult az a mondás, hogy Napóleon seregében minden katona a tarsolyában hordta a marsallbotot. Tartós békére nem volt képes, de ez nem csak rajta múlt. A nagy európai uralkodócsaládok, mint a Habsburgok, a Hohenzollernek vagy a Romanovok csak egy felkapaszkodott korzikai trónbitorlót láttak benne, akitől mindenképpen meg akartak szabadulni. Emiatt 1805 és 1809 között négy háborúra került sor, de mindanynyiszor Napóleon győzött, aki Európát francia érdekek szerint szervezte újjá. Egyedül a tengeri nagyhatalom Angliával nem bírt, így 1806-ban kontinentális zárlatot hirdetve mindennemű kereskedést megtiltott a szigetországgal. Legmaradandóbb alkotásának az 1804-ben kiadott polgári törvénykönyv, a Code Napoléon bizonyult. Ezzel egységes jogrendszert teremtett, kimondva a magántulajdon sérthetetlenségét, az állampolgári jogegyenlőséget, valamint az állam és egyház szétválasztását. De sor került a modern közigazgatási és bírósági rendszer megszervezésére, a Nemzeti Bank megalapítására és értékálló pénz bevezetésére. A törvénykönyv rendkívül nagy hatást gyakorolt a világ 19. századi jogfejlődésére, több európai és amerikai ország (pl.: Svájc, Belgium Luxemburg, Bolívia, Chile, Haiti, Dominika, Egyesült Államok stb.) teljes egészében vagy részben átvette. A kodifikációs munkát végző jogtudósokat pedig Napóleon nem egyszer ámulatba ejtette jogi ismereteivel. Birodalma sorsát az 1812-es oroszországi hadjárat pecsételte meg. Bár a fontosabb csatákban győzött, és Moszkvát is elfoglalta, de a hatalmas távolság és hirtelen jött kemény tél felmorzsolta seregét. Ezután egész Európa összefogott ellene, és 1814-re a szövetségesek elfoglalták Franciaországot. Mivel a háborút már mindenki be akarta fejezni, ezért Napóleon 1814 áprilisában fia javára lemondott, ellenfelei pedig Elba szigetére száműzték A trónra azonban fia helyett egy Bourbon került, akinek rövid idő alatt sikerült annyira meggyűlöltetnie magát, hogy 1815 márciusában visszahívták Napóleont a száműzetéséből. A császár diadalmenetben vonult be Párizsba, majd alkotmányt adott népének és békét hirdetett. Az európai nagyhatalmak azonban már nem hittek neki, és újra mozgósítottak, a császárnak pedig sokszoros túlerővel kellett szembenéznie. 1815 júniusában, a belgiumi Waterloonál Napóleon döntő vereséget szenvedett a porosz-angol haderőtől. Ezután végleg lemondott trónjáról, és az angoloktól kért menedéket, akik Szent Uona-szigetére száműzték A száműzött Napóleon és kísérete közel hat évét töltött az Adanti-óceán déli részén található trópusi szigeten, amiről még diákkorában egyszer azt írta, hogy „kis sziget”. Az őrzésével megbízott angol katonai parancsnok nem adta meg neki az uralkodónak járó tiszteletet, ráadásul a szökéstől félve folyamatosan zaklatta. Bonaparte Napóleon 1821. május 5-én hunyt el, ott is temették el. Halálának oka máig ismereden. Egyesek szerint gyomorrákja volt. Az exuralkodónak ugyanis utolsó éveiben elég gyakran voltak gyomorproblémái, halála előtt pedig sokat fogyott. Mások arzénmérgezést emlegetnek, mivel a hajában a normál mennyiségnek többszöröse volt található, bár az is lehet, hogy ez csak a korban használatos, arzéntartalmú hajfestéknek, hajápoló szereknek és gyógyszereknek volt köszönhető. Holttestét 1840-ben visszavitték Párizsba, és az Invalidusok Dómjában helyezték örök nyugalomra. Bécsben elhunyt fiát 1941-ben, Adolf Hider parancsára szintén Párizsba szállították, és az apja mellé temették, ez a döntés pedig a második világháborút követően is érvényben maradt. De ki volt ez az ember valójában? Kalandor? Despota? Minden idők egyik legnagyobb hadvezére? Tömeggyilkos, kinek háborúi közel 800 000 halottat és sebesültet eredményeztek? A 19. század egyik legnagyobb törvényalkotója és államszervezője? Csupa sok vitát kiváltó kérdés, melyek megválaszolása és összegzése adhatja meg a választ arra, hogy ki volt az a rendkívüli személyiség, akit egykor Bonaparte Napóleonnak hívtak. Vesztróczy Zsolt történész Országos Széchényi Könyvtár (Fotók: Wikipedia) A „kis káplár”
