Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-17 / 191. szám
KULTÚRA 8 I 2019. augusztus 17.1 www.ujszo.com Zenei barangolás a Szigeten Torok rockzenekar női dobossal, dudával támadó cseh punkok, nagyszínpados haknisztár és a sors keze Frank Carter kora délután is hatalmas show-t csinált (Fotó: mti) JUHÁSZ KATALIN Bár a Sziget Fesztivál idei nagyszínpados felhozatala meg sem közelítette a tavalyit, azért volt mit hallgatni, és meglepődni is sikerült párszor. A legeredményesebb kincskeresés helyszíne az Európa Színpad volt, úgyhogy kezdjük ezzel. Olyan feltörekvő, hazájukban már népszerű zenekarok léptek itt fel, amelyek pár év múlva meghatározó szereplői lehetnek a nagy európai fesztiváloknak. Ezt a színpadot évekig alig lehetett megtalálni, mert a Hajógyári-sziget eldugott részén, az olasz kemping mellett működött, így a szerény létszámú közönség is főleg sziesztázó olaszokból állt. Csak 2016-ban kapott méltó helyet a színpad, az A3 8 sátorral átellenben, úgyhogy a nagyszínpad elől elvonuló közönség is könnyen felfedezhette. És nagyon könnyen ott is ragadt. A program részben a fesztivál nemzetközi promótereinek ajánlatai alapján, részben a szigetesek kutatómunkájának köszönhetően áll össze. Érdekes, különleges produkciókat sikerült meghívni idén is. A kincsesbánya Érdekes volt látni a hazafias attitűd megnyilvánulásait; a Szlovákiát képviselő Celeste Buckingham koncertjén például szlovák zászlók is lengtek, méghozzá olyanok lengették őket, akik első blikkre nem tipikus Celeste-rajongók. Az énekesnőnek jót tett a King Shaolinnal való kollaboráció, régebbi számai is izgalmasabbak lettek a zenekarnak köszönhetően. Ráadásul épp akkor kezdett, amikor brit kolléganője, Florence Welch, a jó boszorkány befejezte a nagyszínpadon a tömeg hipnotizálását, amely elindult a négy égtáj felé. Az északkeletre haladók így szabályosan beleütköztek a szlovák'csapatba, és szívesen fogadtak még egy if ontasszonyt egy kisebb színpadon. Igazi csehszlovák moshpitet is láttam, és bizony büszkén integettem a Káéi Csaba rendezése a Puccini-fesztiválon Torredel Lago. Magyar-olasz koprodukcióban mutatták be tegnap Giacomo Puccini Lidércek (Le Vilii) című operáját a 65. Torre del Lagó-i Puccini Fesztiválon, a világ legnagyobb, Puccini életművének szentelt fesztiválján. Káéi Csaba rendezte a Müpa, a Pannon Filharmonikusok, a Pécsi Balett, a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. és az olasz fesztivál együttműködésében megvalósított produkciót, amely 2019 tavaszán debütált Budapesten és Pécsen. Torre del Lago különleges helyszín, mert itt áll Puccini egykori nyaralója, ahol több művét is komponálta — mondta Káéi Csaba. A Puccinivilla szomszédságában épült fel az a fantasztikus szabadtéri színház, amelynek 3500 fős nézőtere közvetlenül a tóra néz. (MTI, k) Pipes and Pints nevű, dudával megspékelt cseh punk-rockzenekamak, amikor feltették a kérdést, hogy „Kdo nám tady rozumí?”. Amitől viszont teljesen paff lettem, az egy Woodstockot idéző (azaz most mindennél aktuálisabb) török rockzenekar egy női dobossal, aki énekel is. The Ringó Jets. Kérem, jegyezzék meg a nevüket, nézzenek utánuk a neten, nem járnak rosszul. „Az első isztambuli koncertünkön kiröhögtek minket”- mondta Lale Kardes, a zenekar dobosa és fonöknője. „Nálunk nincs kultúrája a rock and rollnak, ha pedig külföldre mentünk, ott a török motívumokat várták tőlünk. Egyszerűen nem tudták megemészteni, hogy mi blues alapú amerikai zenét játszunk, balalajka és hegedű nélkül”. A kilenc éve létező zenekar máig népszerűbb külföldön, mint saját hazájában, a Sziget közönsége pedig szabályosan megőrült a koncertjükön. MOZIJEGY Ahol a vér az úr Ilyen filmeket az írek szoktak készíteni, gondolja a néző, miközben megy a Góliát, és nem is gondolja annyira rosszul; az ír drámákban vannak ennyire kilátástalan helyzetben az emberek, ott kap ekkora szerepet az ököl meg a baseballütő, amivel majdnem mindent el lehet rendezni. Pedig most nem Írországban vagyunk, Peter Grönlund Svédországnak azt a részét mutatja, ahová nem nagyon téved turista, és ahol azt vágja az apa a gyerek fejéhez, hogy égesse el a tankönyveit, akkor legalább lesz valami hasznuk. Ha közelebbről nézzük, akkor persze egyszerű családi dráma ez, némi bűnügyi és maffiás szállal, de sokkal inkább az előbbin van a hangsúly: azt követjük, hogy mi lesz Kimmievel, akinek elvben át kellene vennie a családfői feladatokat a börtönbe vonuló apjától, csakhogy a fiú nem biztos abban, hogy ez az ő útja. Nem A nagyszínpad unalma Mi tagadás, idén gyakran menekültem a nagyszínpad közeléből. Pedig például Post Malone koncertjére kifejezetten kíváncsi voltam. Fél óra után azonban olyan megkönnyebbüléssel hagytam ott a falunapi haknit idéző show-t, mint amikor a rendelő ajtaján megláttam a cetlit, hogy a fogorvosom szabadságon van. Nem is értem, hogy veszi valaki a bátorságot, hogy gépzenére ráénekelve, rárappelve nyomja le a koncertet, mint valami karaokebárban, és a legfontosabb történés az legyen, hogy szétveri az egyszer használt gitárját. A Post Malone-koncert legszebb része jóval a vége után jött, amikor beültem a mozisátorba a BUÉK című magyar vígjátékra. Az egyik jelenetben az anyuka bemegy a tinilány szobájába megbeszélni a biztonságos szilveszteri bulizás alapelveit. A falon pedig ott díszeleg egy Post Malone-poszter. A nézőközönség felhördült, a poén tudja, hogy tényleg emberek fejét akarja-e verni, vagy hogy valóban kábítószerrel akar-e kereskedni, miközben mehetne néhány várossal odébb, hogy gyakornoki munkát vállaljon. Amennyire lassan indul be a Góliát, később annyira izgalmas mozi kecélba ért. Nem tudom, hogy a sors kezét vagy a moziműsor összeállítóit illeti-e a dicséret ezért az élményért, de tulajdonképpen mindegy is. A film vége felé egy férfi azt mondja egy nőnek, rengeteg macera után, hogy" egyébként boldog új évet kíván, bár ezzel már elkésett, hiszen fél órával elmúlt éjfél. Az órámra néztem, és pont 0.30-at mutatott... A bulibáró Igen, Kis Grófo is fellépett a Szigeten, de ennek a produkciónak nem voltam szemtanúja, ahogy az anno vicces, ma már inkább kínos retroszínpadot is elkerültem. Tizenöt-húsz éve még szegény Uhrin Benedek volt ott a legnagyobb sztár, többen csápoltak neki, mint Kordáéknak. És a fellépők közül senki sem akarta észrevenni, hogy a közönség rajta nevet, nem pádig vele bulizik. Idén olyanok mentek el hülyét csinálni magukból a Sláger FM színpadra, mint a Shygys, rekedik belőle: ahogy kibomlik előttünk a család drámája, és egyre közelebbről látjuk a kilátástalanságot, az sok szempontból kijózanító. Mintha ebben a világban nem lehetne túllépni a beidegződéseken, a munkaügyi központba menni kínos, és az érettség fokmérője, hogy az Ámokíutók Kozsóval az élen, a Kozmix, Krisz Rudi vagy a Pa-dö-dő. Az igazi bulibárót a nagyszínpadon volt szerencsénk látni utolsó nap, kedd délután 15.30-tól. Gyilkos időpont, főleg a Foo Fighters előtt hat órával, Frank Carter azonban olyan hangulatot csinált, hogy a fotókat nézve is felélénkül az ember. A Gallows és a Pure Love egykori frontembereként ismert brit énekes jelenlegi zenekara, a Rattlesnakes élén eléggé eltávolodott a hardcore púnktól, élőben viszont még mindig olyan elképesztő energiákat tud felszabadítani, hogy már délután fél négykor moshpit volt a nézőtéren. Félistenek a színpadon A Foo Fighters szigetzáró koncertje sokaknak nyújtott életre szóló élményt, és én is megemeltem frissen beszerzett vászonkalapom Dave Grohl és csapata előtt, akik élőben sokkal jobbak, mint lemezen. Mivel Sziget-veterán vagyok, emlékszem rájuk 1997-ből, amikor még nem voltak félistenek, a tumébuszuk ott parkolt a nagyszínpad mellett, egy unatkozó biztonsági őr üldögélt mellette, és a zenészek ki-bejártak mosolyogva. Legtöbbet az akkor még új tagnak számító Taylor Hawkins dobos mosolygott, akinek elődjére már kevesen emlékeznek, Pat Smear, a Nirvana egykori koncertgitárosa pedig úgy pacsizott le a szembejövőkkel, mintha csak egy kertvendéglőben lennének. Dave Grohl jófejségéről legendák keringnek, nemrég például egy olyan videót láttam, ahol egy tízéves kissrác nyakába akasztotta a gitáij át, és miután az öcskös kijelentette, hogy sok Metallica-dalt tud, a Foo Fighters belecsapott az Enter Sandmanbe. A Szigeten egy kerekes-székes srácot és egy szappanbuborékot fújó lányt választott ki a tömegből Grohl az utolsó szám előtt, felhívta őket a színpadra, hogy emeljék az est fényét. Ami sikerült is nekik. Az A38 sátor programja pedig végig izgalmas volt, egész estéket lehetett ott eltölteni úgy, hogy az ember nem kívánkozott máshová. Innét kerülnek ki a jövő nagyszínpados sztárjai. Legalábbis bízom benne... Kimmie mennyire tudja megütni az apját, mielőtt az elindul letölteni a büntetését. Helyenként ugyan kissé zavaró, hogy Grönlund nem magyaráz, olykor nem egyértelmű, ki kicsoda, de ez tényleg apróság ahhoz képest, hogy a Góliát mindvégig nagyon pontosan mutatja be, hogy is zajlik azoknak az élete, akiket, úgy tűnik, elfelejtettek. Ehhez, mondjuk, arra is szükség van, hogy a színészek képesek legyenek uralni a vásznat, és ami azt illeti, ezt elég profin csinálják: a Kimmie-t alakító Sebastian Ljwngbladnál talán csak az apát játszó Joakim Sällquist meggyőzőbb, aki meghajlott háttal, a szavakat kicsit pöszén ejtve megy előre, hogy ököllel védje a családját. Gera Márton Góliát (Góliát). Svéd filmdráma, 2018,88 perc. Rendezte: Peter Grönlund. Szereplők: Sebastian Ljungblad, Joakim Sällquist, Cedomir Djordjevic Sampo Sarkola. Egyszerű családi dráma, némi bűnügyi és maffiás szállal (Fotó: Vertigo Média Kft)
