Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-10 / 185. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2019. AUGUSZTUS 10. KÉPESLAP 13 Pompeji elvesztett jelene Hetykén siklik velünk az ütött-kopott „kis piros” Sorrento és Pompeji között. A világ legnagyobb, legismertebb és legtragikusabb sorsú (rom) városába érkezünk, amely 1977-től az UNESCO Világörökségének része. Régészek, kutatók, restaurátorok ma is egyik legizgalmasabb fészke. A prócska vasútállomás két sínpárral. Ha tovább utaznánk, fél óra múlva Nápolyba érkeznénk, de most a Római Birodalom egyik legfontosabb városának a kapujában állunk, ahol dús terméstől roskadoznak a citrom- és narancsfák. Itt még harsog az élet. Árusok jól összehangolt csapata kínál inni- és harapnivalót, útikönyveket és emléktárgyakat, vagy éppen „csak itt, csak most, csak neked” útbaigazítást. Nem baj, ha a szavakból keveset értesz, a lényeget akkor is felfogod, hiszen úgy mondja, hogy mutatja is. Bon giomóval, amigo mióval, vállveregetéssel vagy öleléssel. Made in Italy. Közben eszembe jut, hogy anno erre járt Márai. Átlépve a képzeletbeli határvonalat jelen és múlt között, mintha csak egy ősrégi parkba vezetne az út. Dús lombú fák, harsogóan zöld bokrok, az ég felé törő falak és a csend mélységes kútja. Hrabal írja Nymburkról, kedvenc városkájáról, ahol ifjúkorát töltötte, hogy ott állt meg az idő. Pompejiben nemcsak megállt, el is égett. Lassan egy éve épp azon vitáznak a tudósok, hogy mikor? Egészen tavalyig ugyanis úgy tudtuk, hogy Pompejit 79. augusztus 24-én, a nem egész tíz kilométerre levő Vezúv kitörésekor lepte be a vulkáni hamu és a tűzforró kőtörmelék, több mint négy méter magasan. A kutatók megállapítása szerint már kora hajnalban jelzett a föld. Megrázta a házakat, majd elcsitult. Az döntött jól, aki azonnal menekült. Ők voltak kevesebben. A húszezer lakosú kikötőváros nem rettent meg a rázkódástól. Zsongott a piac, kemencéiket pakolták a pékek. Dél felé járt az idő, amikor újra megremegett a föld, de már sokkal erősebben, haragosabban, mint hajnalban. Még a legszilárdabban álló épületek is meginogtak. Akkor már füstölt a Vezúv, egy órakor pedig már elsötétült az ég Pompeji felett. Hamu, habkő és láva borította el a várost és a környező településeket. Eljött az ítélet napja. Hatalmas nyomás feszítette szét a Vezúv kúpját. Az új kürtőn óriási mennyiségű mérges gáz szállt a magasba. Sűrű. Sötét felhőoszlop állt a város felett. Sokan már ettől megfulladtak, a többiek a lávában lelték halálukat. A dühöngő vulkán mindent elpusztított, ami az útjába került. Bár az eltemetett településeken „csak” ezerötszáz holttestet találtak, a katasztrófa több tízezer ember életét oltotta Id. És most térjünk vissza a kitörés időpontjához. Eddig valóban abban a tudatban élt a világ, hogy a Vezúv 79. augusztus 24-én tört ki. De egy nemrég felfedezett pompeji falfirka átírta ezt a dátumot. Ásatásaik során ugyanis egy korabeli fazekas műhelyére bukkantak a régészek, és ott találtak egy feljegyzést, amely október 17-én íródott. Ez alapján tehát biztosra vehető, hogy a vulkánkitörés október 24-én volt. Az addig vélt augusztusi elátum Tacitus császár korabeli levele alapján terjedt el. íme, egy császári tévedés! A kitörés napjára vonatkozó kételyek azonban már a 19. században felmerültek, amikor az ásatások során ősszel érő gyümölcsök nyomára, valamint borkészítés jeleire bukkantak. Két hónap ide vagy oda, legyintheménk. A lényegen ez valóban nem változtatna, ám a tényeken igen. Talpunk alatt mindenesetre nem kopik a történelem. Ókori utcák nem kis kövein járunk sokszor csetledezve-botladozva. Különös érzés keríti hatalmába az embert: mintha csak egy idegen bolygón járna, ahonnan isten tudja, mi okból, elköltöztek az emberek. Közben épp ellenkezőleg: hol itt, hol ott népes turistacsoportok tűnnek fel, s a világ legkülönbözőbb nyelveit hallva nagyon is úgy éreztem, a bábeli zsinat kíváncsi vendége vagyok. A hamut, a Vezúv hamuját már rég elfújták az évszázadok óta mestermunkát végző szelek, habkőből, vulkanikus kőzetből azonban akad bőven a romok között. És eredeti tárgyakból, megkövült emberi testekből is. Nyolcvan holttestet kiváló állapotban őriznek, ezek ma is megtekinthetők az ásatások területén. Az első falmaradványokra a Santo folyó szabályozási munkálatai során, majd egy szőlősgazda birtokán bukkantak rá, s egy spanyol mérnök vezetésével már akkor el is kezdődtek a hivatalos ásatások. Mára feltámadt a halott város. Kétharmadát ugyanis már kiásták. A folytatás egyelőre várat magára. A régészek a már feltárt területek, épületek dokumentálásával vannak elfoglalva. Amit eddig sikerült megállapítaniuk: a Vezúv által biztosított termőföld évi három gabonaterméssel gazdagította a várost. Az ókori Pompeji híres kikötőváros volt a maga idejében, hallal, olívaolajjal és borral kereskedett, de malomköveket is szállított a világ különböző pontjaira. Rácsos utcaszerkezete arról tanúskodik: a város bővítését alaposan megfontolt tervek alapján alakították. Öt főutcája és hét kapuja az 1980-as földrengés emlékét is őrzi, Pompeji igazi hangulatát azonban a már helyreállított épületek idézik meg. A Forum, a város politikai és vallási központja, a bíróságnak otthont adó Basilica, a Faun háza, Romulus és Remus háza, a tragikus poéta háza, az amfiteátrum, a város legnagyobb mosodája, a hajdani kelmetisztító és gyapjúkészítő műhely, a Villa dei Misteri, ízisz, Jupiter, Vénusz, Apolló, Fortuna Auguszta és Vespasianus temploma, s természetesen a szórakoztatónegyed építményei. A két színház, a tavernák, a fürdőtermek (külön a férfiak és külön a nők számára) és az egyetlen ház, ami teljes biztonsággal lupanarként, vagyis bordélyként szolgálta a város lakóit. A szexuális tartalmú falfirkák, rajzok a magánházak falain is fellelhetők több helyen, sőt még a legjobban dolgozó kéjnők nevét is őrzik a falak, nem hallgatva el kisebb-nagyobb munkadíjukat sem. A lakóházak rejtekei is sorra feltárulnak előttünk. Krétafeliratok őrzik a megszakadt életek kivételes pillanatait, gyermeki ákombákomok, szerelmespárok kézjegyei beszélnek pajkosságról, lángoló érzelmekről. Kocsmai rovások a vendégek adósságairól, utcai hirdetmények a város fontos eseményeiről, ezer és ezer félbeszakadt sorsról. Pompeji ma a turisták paradicsoma. Akárcsak északon Velence, vagy délen, Szicíliában Taormina. Velencében a víz az úr, Taorminában a napfény. Pompeji csak a tragédiáját tudja pénzre váltva felkínálni mindazoknak, akik a világ különböző pontjairól ide látogatnak. Márpedig évente több millióan kíváncsiak arra a hatalmas pusztításra, ami másoknak az életébe került. Ave Pompeji! A Vezúvnak meg kuss! Szabó G. László A szerző a Vasárnap munkatársa
