Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

2019-04-27 / 98. szám

101 SZOMBATI VENDÉG 2019. április 27. | www.ujszo.com Kanyargó utak világi táncosa Vakulya Zoltán: „Én mindenütt kakukktojás vagyok. Nem látom, hova tartozom, de imádom ezt az állapotot..." „Szabad vagyok, s ez rengeteg izgalommal jár..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Keveseknek sikerült az, ami neki. Hét óvig versenyszerűen vívott. Irodalom- és dráma­tagozatos gimnazistaként a színjátszásba is belekóstolt, huszonegy évesen mfois a tánc mellett döntött. És nem Budapesten, külföldön kezdte el a pályát. Vakulya Zoltán azóta is a világot járja. Salzburg, Amszterdam, Frankfurt, Brüsszel, Göteborg, Tajpen - ez az út vezette vissza Budapestre, az Együtt egyedül trafóbeli bemutatójához, amelyet Wei-Chen Leevel hozott létre, majd a Hodworksszel előadott Délibábhoz. Előbbiben a nagy talál­kozást, a harmóniát és az elválást táncolják el, Hód Adrienn társulatá­ban bizarr figura túl az őrület hatá­rán. Intim duó az egyik, három páros testi-lelki kivetkőzése a másik. Vakulya Zoltán mindkét koreo­gráfiában olyan magas fokú művészi teljesítményt nyújt, amely korosztá­lya legkiemelkedőbb táncosai közé emeli. Hol járt az életében huszonegy éves koráig? Mit csinált addig? Vívtam. Két évig a Csepel SC tőr­vívója voltam. Anyukám vitt el oda, de a végén én döntöttem úgy, hogy valami más kell. Az utolsó meste­rem, aki komolyan dolgozott velem, figyelmeztetett, hogy most kell el­dönteni, akarom-e folytatni ezt az irányt, mert ha igen, akkor rá kellene kapcsolni. Az előző mestereim ugyanis nem nagyon foglalkoztak velem. Nem volt jó a nevelési mód­szerük. Amit hoztam, az hatvan szá­zalékban az én eredményem volt, negyvenben a mestereimé. Nem tet­tek meg mindent értem. Hanyagol­tak. A legutolsó mesterem volt a leg­jobb, ott tartani viszont már ő sem tu­dott. Beütött a színház és az iroda­lom. Rengeteget olvastam, megsze­rettem Pilinszkyt, elkezdtem írni, fő­leg verseket, csináltunk egy darabot a Merlinben, ment is két évadon ke­resztül. Az volt az indítás, csak egy kicsit hamisnak éreztem az egészet. Nem találtam meg, amit kerestem. A véletlen aztán elvitt az Artus egyik előadására, a Rókatündérekre, Goda Gábor táncelőadására, és akkor érez­tem először, hogy na, itt van valami érdekes! Ott fogott meg a színház és a mozgás közös ereje. A kettő har­móniája. Valami azt súgta, nekem erre kell mennem, ebbe az irányba. Tizennyolc-tizenkilenc éves voltam. A táncművészeti főiskola vi­szont már szóba sem jöhetett. Tudtam, hogy a klasszikus balett nem az én területem. Egyetlen lehe­tőségem a Budapest Kortárstánc Fő­iskola volt. Fel is vettek koreográfüsi szakra, de két év után otthagytam az iskolát. Nem bírtam a karakterét. Nem illett hozzám. S akkor döntött úgy, hogy in­kább külföldön próbálkozik? Kimentem Salzburgba, az ottani táncföiskolára, ahol a kortárstánc­­oktatás nagyon erős volt. Ez kellett az én testemnek, nem az orosz iskola. Be volt feszülve az izomzatom, nem tudtam mozogni. Salzburg fellazí­tott. Az ott töltött három év nagyon hasznos volt. Friss diplomával a kezében, 2011-ben vissza is költözhetett vol­na Budapestre. Meg sem fordult a fejemben, hogy hazajöjjek. Megtanultam két nyel­vet, tudtam, hogy bármerre elindul­hatok. Az itthoni közeggel nem volt szoros kapcsolatom. Más irányban kellett keresgélnem. Friss diplomás külföldi társaimmal ültünk az iskola előtt Salzburgban, és egymást fag­gattuk, hogy ki hol folytatja. Nekem az volt a szerencsém, hogy elnyer­tem egy ösztöndíjat Bécsbe, az egyik legnagyobb európai táncfesztiválra. Az InPulsTanz Wienre? Igen. Másfél hónapos program volt, nagyon sok kortárs tánccal és rengeteg workshoppal. Ott dőlt el a további sorsom. Különböző alko­tókkal, koreográfusokkal, produce­rekkel találkoztam, akik elindítottak ilyen-olyan irányba. Amszterdam, Frankfurt, Brüsszel, Barcelona. Tajvan hogyan került a látószö­gébe? Wei révén. Brüsszelben találkoz­tunk. Chen-Wei Lee tajvani táncos­nő. Miután otthon elvégezte az is­koláját, bekerült egy erős, izraeli tár­sulatba, a Batshevába. Öt évig ott táncolt, aztán váltani akart. Valami újra vágyott. És itt jön be a mi duet­tünk, az Együtt egyedül. Wei leg­jobb barátnője nagyon jó barátja az én legjobb barátomnak. Ez a két em­ber hozott össze minket. Wei Belgi­umba készült, mert ott kapott egy­éves vízumot, én meg épp ott vol­tam. így találkoztunk öt évvel ez­előtt. 2016 májusában Tajpenben mutattuk be a darabot, s az előtt négy hónappal, egy brüsszeli próbate­remben kezdtünk el együtt táncolni. Tőlejött a kérdés, hogy mi lenne, ha létrehoznánk valamit? Akkor még nem tudtuk, hogy az duett lesz, vagy másoknak készítünk valamit. Egy­szerűen csak eldöntöttük, hogy együtt fogunk dolgozni. Nagyon gyorsan kialakult aztán, hogy tán­coljunk inkább mi ketten, hiszen így gazdaságosabb. Nem kell sehol pá­lyázni, sok pénzt szerezni több tán­cosnak, találjunk inkább ki valamit magunknak. Időközben ugyanis fel­ébredt az érdeklődésünk egymás iránt. Kíváncsiak voltunk, ki mit tud hozzáadni magából, ki mit érez, ho­gyan tudunk mozogni egymás vilá­gában, s miképpen lesz a két világ­ból egy, közös. Amikor dolgozni kezdtünk, akkor még nem tartoztunk össze igazából. Nem voltunk egy pár. Akkor még alapvető különbségeken forrott a kapcsolatunk. A duett által kerültek igazán kö­zel egymáshoz? Az biztos, hogy ez nagyon sokat segített. Megvolt bennünk a biza­lom a másik iránt. Élveztük, hogy ami történik velünk, az jó lesz. A da­rabba vetett hitünk révén még jobban megismertük egymást. Tehát nem az történt, hogy mi már nagyon jól is­(Talabér Tamás felvétele) mertük egymást, és ezáltal tudtunk valamit kifejleszteni, életre hívni, hanem fordítva. Hittünk abban, hogy ha valamit nagyon mélyről hozunk fel, azáltal egymásról is többet meg­tudunk. Egyébként sok mindenben szöges ellentétei voltunk egymás­nak. De nagyon szerettünk volna va­lami értékeset, működőképest alkot­ni. Ez volt az az erő, amely oda so­dort bennünket, hogy teljesen levet­kőzve mutassuk meg a köztünk levő harmóniát, összetartozást. Ki mondta ki kettejük közül, hogy ezt mezítelenül kell eltáncol­niuk? Én. Wei vett egy nagy levegőt, és azt mondta: „Kipróbálhatjuk!” Ötven percen át egyetlen ruha­darab nélkül a színpadon... volt már hasonló élményük? Weinek a Betshevában volt egy előadása, amelyben nem viselt fel­sőt. Én már ezt megelőzően is több­ször táncoltam mezítelenül. Hód Adrienn alkotásaiban mindig jelen van a meztelenség. A Délibáb előtt a Sundayben táncoltam nála. A Ri­tuális eltartás egy belga alkotó munkája volt, abban is mezítelenek voltunk a partnemőmmel. Kétol­dalú tükröt tartottunk egymás kö­zött, azzal haladtunk a térben, na­gyon lassan. Egyébként Wei is, én is fel tudnánk sorolni a testünkkel kapcsolatosan pár dolgot, amivel nem vagyunk elégedettek. Két szép, hibátlan test, és most azt akarja mondani, hogy... ... kinek mi az, ami önmagában esztétikus és elfogadható? Nem min­dent szeretünk magunkon. Weijel még győzködjük is egymást olykor­olykor, hogy annyira jó, hogy így gondolkozunk! Hogy milyen jó len­ne itt elvenni egy centit, ott meg hoz­záadni hármat, s akkor még inkább beleillenénk a mai esztétikai esz­ményképbe. Ez persze nem arról szól, hogy nem szeretjük a testünket, csak van köztünk egy folyamatos kérdés­­feltevés, hogy ki vagyok, mit csiná­lok, hogy változik vagy nem változik meg a belsőm és a külsőm. A duett tehát Brüsszelben szü­letett meg. Nem. Ott csak beszéltünk róla. Ott is próbáltuk, de csak egy hétig. Svéd­országban készült el a darab. Wei ak­kor Göteborgban táncolt, az ottani Operaházban. A végső simításokat már Tajvanon kapta meg a duett. Sokkolták az ottani közönséget? Tajvanon sokkal elfogadóbbak, nyitottabbak az emberek, mint Kí­nában. Már a médiakampányra is so­kan reagáltak. Hirtelen láttak egy fo­tót két mezítelen táncosról, akik az ottani Nemzeti Színházban mutat­koznak be. Éreztünk némi ellenál­lást az elején, de a fogadtatás végül egyértelműen pozitív volt. Izraelben is nagyon jól fogadta a közönség, de az más kultúra, más közeg, ott na­gy on mások a szokások. Egy héttel az eíőadás előtt értesítettek bennünket, hogy nem lehetünk mezítelenül a színpadon. A végén testszínű alsó­neműben táncoltunk. Kínába is meghívtak bennünket, de az ottani szervezők még testszínü trikóban sem merik bevállalni az előadást. Edinburghban huszonhat estén tán­coltuk el a darabot, és minden alka­lommal telt ház előtt. A következő előadásaink Amerikában lesznek, és antik szobrok között egy olaszorszá­gi fesztiválon. Felvértezve ennyi tudással, szakmai tapasztalattal nem érez magában vágyat Budapesten ko­­reografálni? Nagyon szeretném hazahozni a munkáimat. Most, hogy a Trafóban is bemutattuk az Együtt egyedült, van egy friss élményem, de az utam még másfelé vezet. Brüsszelhez erős szá­lak körnek. Ott már otthon érzem magam. De az én művészetem még mindig a keresésből áll. Néha én is elcsodálkozom, hogy mennyire kü­lönböző dolgok érdekelnek. Az épí­tészet, a fotózás. Harminchárom éves leszek. Koromat tekintve lehet, hogy már meg kellett volna érkeznem va­lahova, művészileg azonban még nem vagyok célkeresztben. Még mindig úgy érzem, határtalan a léte­zésem a világban. Szabad vagyok, s ez rengeteg izgalommal jár. Provo­kál egy belső erő, egyszerre több irányt mutat. Ha egy helyen él az em­ber, tisztábban látja, mi a fősodor. Ott könnyebben választ magának utat, s azon jut el addig, ameddig. Én min­denütt kakukktojás vagyok. Nem lá­tom, hova tartozom, de imádom ezt az állapotot. Más a stabilitásból me­rít, én ettől a sehova nem tartozástól kapom az inspirációt. És még nem tudok megállni. Mennem kell. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Oldalképek
Tartalom