Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-18 / 92. szám
www.ujszo.com I 2019. április 18. KULTÚRA I 9 A Kabaré esete a három p-vel Jobbára eltart magától, érzelmileg nem ereszt közel a Jókai Színház előadása - Rusznyák Gábor rendezése Az „érzéstelenítést" az sem tudja ellensúlyozni, hogy technikai értelemben igényes, meglehetősen jól sikerült zenés produkcióéled mega színpadon (Kiss Gibbó Gábor felvétele) LAKATOS KRISZTINA Van valami ijesztően mai, 21. századi a Komáromi Jókai Színház Kabaréjában. Mondjuk, az is igaz, hogy ettől nem lesz könnyebb szeretni. Rusznyák Gábor komáromi rendezése meghökkentő kompatibilitással idézi a (mai) politika, a (mai) közélet és ennek nyomán a (mai) média jellegzetes, hangos és hatásmaximalizált beszédmódját, illetve logikáját és működési mechanizmusát. Azt a fajta szimbolikus nyelvet, amely erős képekkel, kulcsfogalmakkal, alaptételekkel operálva egyfajta kollektív, zsigeri „tudást” igyekszik előhívni a célközönségében, miközben leveti magáról a tényleges értelmezhetőség lehetőségét. Minden profin kitalált, effektiven megfogalmazott, de amint jelentést, tartalmat, összefüggést keresünk a feltálaltak mögött, leginkább a semmibe futunk. Ez a beszédmód ugyanis lényegéből fakadóan mindent banalizál - csak felszínes szlogenek megfogalmazására képes. (Témánkból adódóan jegyezzük meg, hogy ez a nyelv nem mai találmány, először adatolhatóan éppen a Harmadik Birodalom propagandistái és ceremóniamesterei járatták csúcsra.) John Kander, Fred Ebb és Joe Masteroff előbb a Broadwayt meghódító, majd Bob Fosse filmváltozatának köszönhetően világsikerré vált „drámai musicaljében” Berlinbe érkezünk meg, 1930-ban, röviddel a náci hatalomátvétel előtt. Rusznyák rendezése erősen exponálva állítja elénk Clifford Bradshaw-t (Szabó Viktor), a fiatal, idealista amerikai írót, aki inspirációt keresve köt ki a német fővárosban. Hangsúlyosan egy fényképezőgép lencséjének tekinti magát, amely nem kommentál, csak rögzíti az eseményeket - hogy aztán ez a nézőpont tulajdonképpen semmilyen következménnyel ne jáijon a továbbiak tekintetében. A Kit Kát Klubban az urak zilált öltözékben elnyúlnak a pamlagon, a MOZIJEGY Szeretve rohanunk a tragédia feló Van, amit biztosan nem lehet eltagadni Christophe Honoré filmjétől: hangulata bizony van a Bocsáss meg, kedvesem!-nek. A kilencvenes évek Franciaországában csodálatos zenék szólnak, az emberek cigiznek az utcán,' cigiznek a lakásban, és még cigiznek a kádban is, közben pedig valami jó könyvet is olvasnak, és olykor olyanokat mondanak egymásnak, hogy „rohanok a saját végromlásom felé”. Persze, a cannes-i filmfesztiválon bemutatkozott francia dráma nem arról szól, hogyan éltek Párizsban . két évtizeddel ezelőtt, a téma ennél komolyabb: Jacques középkorú író, vívja a maga harcát a kiadójával, és az éjszaka cikket gépelő újságíró barátjával él együtt. Közben neveli az egykori hazásságából származó fiát, egy út során pedig megismerkedik Arthurral, akivel egymásba szeretnek. Ebből viszont még aligkis forrónadrágban vonagló lányok pedig nagyra nyitják a szopós szájukat. Itt minden a szexről és a pénzről szól, hirdeti a produkció - és tényleg. Utóbb még a piros belsejű buksza is tátogni kezd, és bár esszenciális ez a kép, egy idő után csak megkísért a gondolat, hogy a dekadenciát szimplán obszcenitásként lefordítani erős egyszerűsítés. Itt helye nincs a finomabb ráközelítésnek, annak a lehetőségnek, hogy a klub egy saját törvényei szerint működő rendszer, menedék, amely a maga őrületében, haláltáncában tobzódva ideig-óráig képes kizárni a külvilág másfajta őrületét, és a szabadosságon keresztül a szabadság illúzióját nyújtja a „bentlakóknak”. A Konferanszié (Tóth Károly) mintha egy divatbemutatón vagy portfóliófotózáson vonulna fel: újabb és újabb jelmezbe bújva hol bricseszes alfahím, hol pongyolás, megfáradt örömlány, hol férfi és nő ha lenne dráma, így Jacques-nak az AIDS-szel és a saját öngyilkossági gondolataival is meg kell küzdenie. A néző meg nézi az ő küzdelmét, amely tele van szebbnél szebb jelentetekkel. Mert tényleg megható, ahogy a moziban ülnek egymás egyszerre, a szexus megannyi lehetséges változatát villantva fel. Tóth Károly testtudatos játéka, expresszív jelenléte most is magával viszi a nézőt - mindaddig, amíg nem firtatjuk, mi az ő szerepe, mi az ő sorsa ebben a történetben. A második felvonás fináléja felől nézve leginkább azzal a tétellel tudjuk azonosítani, hogy így vagy úgy, a shownak mennie kell. így vagy úgy, a show menni fog tovább. Vonattal jöttünk Berlinbe,, a vagonmotívum végig a színpadkép meghatározó eleme (az előadás díszleteit Khell Zsolt tervezte, a jelmez Pető Kata munkája). Vonattal áll tovább Clifford Bradshaw, miután nem marad számára hely, lélegezhető levegő: mert ez az új Németország a németeké, és aki ezt nem érti, azt megverik, megrugdossák és leköpik, megrugdossák és leköpik, megrugdossák és leköpik... Előbb-utóbb az is menni fog, aki nem önként távomellett Arthurral, vagy ahogy Jacques elbúcsúzik a barátjától, és bevallja, hogy egész életében azzal kellett küzdenie, hogy titkolja a másságát. Láttunk már persze hasonló mozit, nem is olyan régen például a szintén francia 120 dobzik: Schultz úr, a zsidó kisember (Fabó Tibor) bohócorral áll a színpad közepén, és ha a finomabb célzásokból nem értettünk volna, akkor most megkapjuk a tájékoztatást, Ausch-Minden profin kitalált, effektiven megfogalmazott, de a mint jelentést, tartalmat, összefüggést keresünk a feltálaltak mögött, leginkább a semmibe futunk. witz-Birkenau megálló következik. (Megint egy erős hívószó, miközben a szabadjára engedett racionális kisördög ott suttog a fülünkbe, hogy a berlini zsidó Schultz úr valószínűleg nem ott végezte, mert amikor az ő vonata elindult, az a megsemmisítő tábor még nem is állt...) bánás percenként (rendezte: Robin Campillo), de Christophe Honoré filmje magával tudja úgy ragadni az embert, hogy megbocsátjuk a némileg ismerős sztorit. Nem kis részben a színészeknek köszönhető ez, akik franciásan visszafogottan, ám igenjói játszanak. Nem is kellene panaszkodni, ha nem éreznénk azt, hogy a film némileg hosszabb a kelleténél. Helyenként leül a dráma, érezni, hogy egy-egy jelenet túlságosan elnyújtott, és nehéz nem arra gondolni, hogy ha Christophe Honoré hajlandó lett volna vágni a filmjéből, a Bocsáss meg, kedvesem! nemcsak ott lett volna Cannes-ban, hanem még díjat is nyer. Gera Márton Bocsáss meg, kedvesem! (Eredeti cím: Plaire, aimer et courir vite. Szlovák cím: Anjel zl’utovania). Rendezte: Christophe Honoré. Szereplők: Pierre Deladonchamps, Vincent Lacoste, Denis Podalydes, Adele Wismes. A színészek franciásan visszafogottan, ám igen jól játszanak (Képarchívum) Jobbára eltart magától, érzelmileg nem ereszt közel a komáromi Kabaré. És ezt a fajta „érzéstelenítést” az sem tudja ellensúlyozni, hogy technikai értelemben igényes, meglehetősen jól sikerült zenés produkcióról beszélünk, amely ügyesen lövi be a vállalás szintjét, és - például Gergye Krisztián koreográfiái révén- ínyenc finomságokat is mutat. Szabó Viktor és a Sally Bowlest alakító Holocsy Krisztina kettősében az emocionális húzás hiánya jórészt a szereposztáson, a karakteren és a biológián múlik. Azt a lehetőséget elvben csak-csak el tudjuk fogadni, hogy itt és most egy utolsó virágzását élő, az utolsó esélyben bizakodó Sally Bowles kapaszkodik a nemi identitásával problémásán szembesülő fiatalabb szeretőbe, de ha választani kell, akkor mégis inkább a saját sikerről szőtt álmaiba. Viszont megkerülhetetlen tény, hogy nyomokban sem kapjuk meg azt a fajta feromoncsapdát,- erős szexuális kisugárzást, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valakiből fő műsorszám legyen a Kabaré színpadán - és ezáltal tétje legyen a kettős személyes drámájának is. Már-már fókuszváltás, ahogy előtérbe kerül Bandor Éva és Fabó Tibor- vagyis Schneider kisasszony és Schultz úr - párosa, az előadás egyetlen olyan vonala, amely empatikusán átélhető, érzelmileg megérintő élményt kínál. A két színművész érzékeny szerepformálása által erősen, minden rezdülésében, árnyalatában jelentést és súlyt kapva rajzolódik ki, ahogy a két magányos, idősödő ember ügyetlen, tüskés egymás felé tapogatózása óvatos reménybe megy át, majd ezt a keveset (vagy ha úgy vesszük: ezt a mindent) is gyökerében fojtja meg a történelem. Ha a kisember kicsi valósága felől közelítünk, akkor ez a pusztítás a Jókai Színház előadásának a tanulsága. Ha a profánabb megközelítést választjuk, a sommázat így hangzik: a világot a három p mozgatja, és amikor ezek közül a politika aránytalanul fontossá válik, akkor egyre rosszabb dolgok várhatók. Mednyánszkyra emlékeztek Budapest. Mednyánszky László festőművész halálának 100. évfordulója alkalmából a művész leszármazottainak, valamint társadalmi, közéleti és szakmai szervezetek képviselőinek részvételével megemlékezést tartottak Budapesten, a Fiumei úti sírkertben. „Mednyánszky László a magyar festészet legnagyobb és művészetében legelőremutatóbb egyéniségeinek egyike, aki merész és kalandos utazást tett, hiszen előkelő gazdag mágnás létére a társadalmi alvilágba ereszkedett alá, ahol a kültelkek embereit, az anarchisták és csirkefogók világát, a társadalmon kívül élők sorsát figyelte érdeklődéssel” - emlékezett a festőre sújánál Zsigmond Attila, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja. Beszédét azzal zárta, hogy: „A festőművész egész életműve mélységesen megindult állásfoglalás a szegények és a szenvedők mellett”. (MTI)
