Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

2019-04-17 / 91. szám

www.ujszo.com | 2019. április 17. KULTÚRA I 5 Száll, száll, lassan száll a fehér holló London után a magyar közönség is láthatta Ralph Fiennes frissen bemutatott rendezését Rudolf Nurejevről Oleg Ivenko, a kazanyi Operaház szólótáncosa játssza az angol film főszerepét (Képarchívum) SZABÓ G. LÁSZLÓ Még a hivatalos New York-i premiervetítés előtt, két héttel a londoni bemutató után, egyetlen alkalommal, a Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettverseny exkluzív programjaként vetítették a budapesti Uránia Filmszín­házban Ralph Fiennes rendezését, A fehér hollót. Nagy fogás volt ez, kétségtelen Bokor Roland, a rendezvény Gyagi­­lev-díjas alapító-igazgatója részéről. A fehér holló ugyanis a balettverseny névadójáról, Rudolf Nurejevről, a le­gendás orosz-tatár balett-táncosról szól, s mivel magyar forgalmazó nem vásárolta meg a filmet, nem kis erő­befektetés kellett ahhoz, hogy az élet­rajzi dráma (eredeti nyelven, angolul, felirat nélkül) egyetlen estére eljus­son a magyar közönséghez. A vetítést természetesen óriási vá­rakozás előzte meg. A táncistenek életútja, mint tudjuk, kalandokkal te­li. Politikai és szerelmi botrányoktól színes. Nizsinszkij életét a teste és pá­lyája felett is teljhatalmat élvező Szergej Gyagilev tartotta kezében, majd jött, látott és győzött Pulszky Romola, aki mindent vitt, imádott Vaszlavja pedig nemsokára mindent elveszített. Herbert Ross 1980-ban bemutatott amerikai játékfdmje, a Nijinsky elsőként merített a táncos tragédiával végződő életéből. Mihail Barisnyikov, a még hetvenegy éves korában is aktív orosz-amerikai balettművész életének legdrámaibb fejezete ugyancsak amerikai játék­filmhez, a Halálbaletthez szolgált alapul. Itt volt tehát az ideje, hogy Rudolf Nurejev, az összes létező ha­tárt átlépő „szabadságtáncos” élete is mozivászonra kerüljön. A film alapjául Julie Kavanagh magyarul 2015-ben, az Európa Könyvkiadó gondozásában megje­lent, csaknem 900 oldalas életrajzi könyve szolgált, amelynek utolsó fe­jezete épp Budapesthez kötődik, hi­szen Nurejev, életében utoljára, a Magyar Állami Operaház színpadán állt táncosként közönség elé. Keve­­házi Gábor koreográfiájában, a Cris­­toforóban ő volt az Angyal. 1992. február 22. Ez volt a bemutató idő­pontja. 1993. január 6-án RudolfNu­­rejev, a 20. század egyik legnagyobb táncosa halott. Claude Lelouche, a hatvanas évek francia új hullámának egyik vezér­alakja 1981-es rendezésében, az Egyesek és másokban külön fejezet­ben beszél egy Párizsba disszidált szovjet balett-táncosról, Nurejev drámai döntését azonban hiteles részletességgel ez idáig csupán a róla szóló dokumentumfilmek tárgyalták. Játékfilmben most kerül először kö­zönség elé mindaz, ami 1961. június 16-án, a párizsi Le Bourget repülőte­rén történt. Ralph Fiennes rendezés sének ez az utolsó húsz perce, amikor Nurejev, kiszabadulva a szovjet tit­kosszolgálat, a KGB felügyelete alól, hirtelen a repülőtéri francia rendőrök oldalán terem, s egy „Szabad akarok lenni!” felkiáltással szakít addigi éle­tével. A Szovjetunióban azonnal ha­zaárulónak minősítik, édesanyját csak huszonhét évvel később, Gorba­csov engedélyével látogathatja meg. Fiennes filmje itt ér véget, a párizsi repülőtéren. Pontosabban: egyszer még látjuk a gyermek Nurejevet, amikor a baskíriai Ufában felvételi­zik, s az ottani tánciskola pedagógusa felismeri benne a kivételes tehetsé­get. Ezzel zárul a történet, amely a klasszikus életrajzi filmek ritmusá­ban, formájában pereg előttünk 127 percben. Elindul velünk a transzszi­bériai expressz, s valahol a Bajkál-tó közelében jár, amikor megszületik RudolfNurejev, aki később tagja lesz egy baskír néptáncegyüttesnek, aztán Leningrádba kerül, Alekszandr Pus­kin balettmester szárnyai alá, onnan a híres Kirov Színház társulatába, és ünnepelt csillag lesz. Hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, a két idősík Párizsban ér össze, ahol a Kirov ba­lettegyüttese kéthetes vendégszerep­lését tölti. Annak, aki behatóan isme­ri Nurejev életét, vagy olvasta Kava­nagh könyvét, semmi újat nem mond a film. Forgatókönyvét az Oscar-díjas David Hare, az Órák és A felolvasó alkotója írta, ezért a munkájáért azonban aligha részesíti elismerés­ben az Amerikai Filmakadémia. Szé­pen, lassan, halk csobogással folydo­­gál a film, Nurejewel nagyokat ló­gunk Párizsban. Van múzeumi séta, templomi nézelődés, Szajna-part by night, hangulatos kávéházi terasz, tomboló siker a színházban, közben balettórák Leningrádban, kierősza­kolt szeretkezés a balettmester fele­sége által, egy másik, önkéntes, a né­met fiúval, de ez is, az is csak szoli­dan, éppen hogy csak, inkább jelzés­értékkel, elkerülvén a 18-as karikát, és jöhet a vége, a drámai csúcspont: a szökés. Harmadik rendezése Ralph Fien­­nesnak A fehér holló. Shakespeare Coriolanusa után Dickens életét vitte filmre A titokzatos szeretővel. Mind­kettőben ő játssza a címszerepet. A fehér hollóban az orosz balettmester szerepét osztotta magára. Le a kalap­pal előtte: végig oroszul beszél a filmben. Alakítása most is kifogás­talan. Színészválasztása is. Jurij Szo­­lovjevet, a Kirov Balett ugyancsak jeles táncosát, akivel Nurejev egy szobában lakott a párizsi turné során, s aki később, a KGB folyamatos ül­dözése miatt, harminchat évesen sa­ját kezével vetett véget életének, Szergej Polunyin, a londoni Royal Ballet „tékozló fiújára” bízta, aki a Take Me To Church-csel lett világhírű. Szőkére festett hajjal első látásra majdnem felismerhetetlen, csak később - amikor hosszasan pásztáz az arcán a kamera - derül ki, hogy ez bizony ő, aki ma már ameri­kai produkciókban vállal színészi feladatokat. Fiennestól ugyan nem kapott nagy lehetőséget, még csak három összefüggő mondatot sem, de ha feltűnik a vásznon, azonnal ma­gára vonja a figyelmet. A címszerepet Oleg Ivenko, a fia­tal ukrán táncos, a kazanyi színház vezető művésze kapta. Ez az első filmszerepe, mégis remekül helyt áll. Időnként még hasonlít is a huszon­éves Nurejevre. Táncosként éppen hogy csak felvillanthatja tudását, szí­nészként viszont annál többet kért tő­le a rendező. Nem rajta múlik, hogy a film vegyes érzelmeket ébreszt a né­zőben. Nurejev élete sokkal izgálma­­sabb, fájóbb, karcosabb, érzékibb, te­lítettebb és nyersebb volt, mint A fe­hér holló. A szerző a Vasárnap munkatársa r Eletművésznők - Ljudmila Ulickaja történetei a Tháliában „All woman cast" áll ki a szín­padra, azaz női szereplőgárdát láthatunk a kassai Thália Színház Életművésznők című új előadásában. A rendező, az író, a dramaturg és a koreog­ráfus is nő. A bemutatót holnap 19 órakor tartják. Kassa. El lehet-e menekülni az ér­zelmek elől? Lehet-e minden kérdés­re csak racionális válaszokat adni, és aszerint élni? Lehet-e mindenáron másoknak segíteni, magunkkal nem törődni, abban a hiszemben, hogy mi mindenkinél mindent jobban tudunk, ugyanakkor nem vesszük észre, hogy folyamatosan az önmegsemmisítő gombot nyomogatjuk? És végül ez a gomb már be is ragad... Női sorsok férfiakkal, szeretőkkel, gyerekekkel körülvéve, kegyes és kegyetlen hazugságokkal, kitalált és megéli pillanatokkal. Ennek a hat történetnek a szereplői igazi életmű­vésznők, akik megpróbálnak túlélni, szeretni vagy éppen gyűlölni, és ke­resik a helyüket, szerepüket a világ­ban. A történetek összekötője Zse­­nya, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben, nőtársai szívesen mesélnek neki életükről - szerel­mekről, családi drámákról. Zsenya felnőtt életének különböző szaka­szaiban találkozik ezekkel a lányok­kal, asszonyokkal, miközben vele is sok minden történik. Végül olyan váratlan helyzetben találja magát, amelyből egyedül nem tud kikecme­regni, kénytelen elfogadni mások se­gítségét. Ljudmila Ulickaja színpadra al­kalmazott elbeszéléskötete hat törté­netet tartalmaz, amelyeket az írónőre jellemző lebilincselő elbeszélésmód, nagy-nagy életismeret és finom, szo­morkás irónia jellemez. Az előadást a magyarországi Hídvégi Nóra ren­dezte, akinek ez a bemutatkozó mun­kája Kassán, de nem először nyúlt Ulickaja-műhöz: 2012-ben a buda­pesti Thália Színház számára készí­tett előadást a kortárs orosz írónő egyik novellájából, Rövid címmel. Az Életművésznők szereplői: Dégner Lilla, Fátyol Kamilla, Sza­badi Emőke Katalin, Varga Anikó, Varga Lívia, Varga Szilvia. Az ere­deti művet Goretity József fordítot­ta, a színpadi változatot a rendező sokéves munkatársa, Garai Judit ír­ta, a koreográfus Kántor Katalin, az előadás zenéjét Vranik Krisztián szerezte. (juk) A szereplők igazi életművésznők, akik megpróbálnak túlélni, szeretni vagy éppen gyűlölni, és keresik a helyüket, sze­repüket a világban (Németi Róbert felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom