Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-30 / 76. szám
m SOROZATDARALO Sci-fibe ágyazott vizuális orgia Tim Miller és David Fincher animációs antológiasorozata, a Love, Death + Robots rendesen kilóg a mai sorozatok mezőnyéből, és ez nagyon jól áll neki. D avid Fincher (Hetedik, Harcosok klubja) már régóta szemezett azzal, hogy a Heavy Metal mintájára egy saját antológianimmel álljon elő. A sötét fantasy történetekre végül nem sikerült finanszírozót találnia, viszont a Netflix nyitott volt arra, hogy újhullámos sci-fi novellákból készítsen ütős science fiction rövidfilmeket. Fincher a Deadpoolt jegyző Tim Millerrel karöltve a modern digitális animáció úttörő cégeit kérte fel a feladatra, és mivel köztük sok különböző stílus képviselte magát, így maga a ,18 kisfilmet bemutató mű is kellően eklektikus és szabálytalan lett. A Love, Death + Robots végignézése nem annyira sorozatnézésre emlékeztet, hanem inkább ahhoz az élményhez áll közel, mint amikor egy filmfesztiválon beülünk egy tematikus rövidfilmes blokkra. Az első évad 18 epizódja egészen változatos képet mutat, már csak az egyes epizódok hosszát nézve is. Akadnak köztük ötperces kis szösszenetek, a leghosszabbak pedig alig lépik túl a negyedórát. Műfajok teldntetében is széles a választék; van köztük távol-keleti steampunk, inváziós sci-fi horror, deep space science fiction, pszichothriller, cyberpunk, sőt még szatíra is, és a változatos zsánerekhez többnyire változatos animációs stílus dukál, a kísérletezőstül kezdve az animékre emlékeztetőn át a fbtórealisztikus CGI- ig, és az egészen egyszerű, gyerekes stílusig, sőt, még élőszereplős-animációs hibrid epizódot is találunk a felhozatalban. Sajnos, maga Fincher egyetlen epizód rendezését se vállalta, csupán producerként működött közre, de ez nem jelenti azt, hogy ne érződne az epizódokon a híres maximalizmusa. Nekünk, magyaroknak jó hír, hogy a szibériai vörös hadsereges sztorit, a The Secret Wart magyar alkotók, a Digic Pictures varázslói készítették, és egészen lenyűgöző látványnyal kápráztatnak el minket. A történeteket látszólag csak az antológia címe köti össze: szerelem, halál vagy robotok mindegyik részben vannak, némelyikben akár mindhárom, és azt is elmondhatják, hogy a rövidfilmek nem szűkölködnek sem meztelenségben, sem erőszakban. Az ilyen kisfilmes összeállítások rákfenéjét persze a Love, Death + Robots sem tudta elkerülni, jelesül, hogy az epizódok ingadozó színvonalúak. Az alkotók maximalizmusának hála igazán gyenge így sem akad köztük: a skála a közepestől az egészen szuperig terjed, és az utóbbiakból volt a több. Különösen fantáziadús volt a gyilkosos-üldözős thriller, a The Witness, a világunk végét a robotok szemszögéből megmutató Three Robots, vagy a rövid játékidejébe egészen hátborzongató gondolatokat belesűrítő Beyond the Aquila Rift. Megrázó volt a Gravitációra emlékeztető Helping Hand és duzzadt a kreativitástól a Zima Blue. A Love, Death + Robots üde színfolt a futószalagon készülő sorozatok között, remélem, lesz még belőle pár évad. Tóth Csaba (Képarchívum) D eisler Szilvia Puzzle-hatás című könyvének éléről hiányzik egy „A” betű, így fokozottan önmagára irányítja a figyelmet, vagyis a tárgyon túl és azon keresztül mintegy önmagát is kirakójátékként jelöli. És valóban: a fejezetek és modulok cserélhetőségének köszönhetően megfigyelhető itt egyfajta széttartó jelleg, amely a szakszöveg szerkezetében is leképezi a puzzle-effektust. Mióta Hans Robert Jauss 1994- ben a Kazár szótan „kirakhatadan puzzlejátékhoz” hasonlította, s ezzel jó érzékkel regisztrálta a regény médiatechnikai váltását, a fogalom nagy karriert futott be az elméleti irodalomban, miközben egyre-másra láttak napvilágot az ehhez kapcsolható prózai alkotások és filmek. Deisler Szilvia könyve részben ebből a történeti kontextusból kiindulva elemzi a szóban forgó folyamat számos releváns teljesítményét (pl. David Mitchell: Felhőatlasz, Mark Z. Danielewski: House of Leaves, J. J. Abrams — Doug Dorst: 5). Az elméleti mintázat (bár inkább jelen esetben a műválasztást tekintve szerencsésebb volna konstellációról beszélni, hiszen például Bret Easton Ellis művei és a Westworld című sorozat együttolvasása nem mindenki számára evidens) jól körülhatárolható, olykor különböző előfeltevésekre támaszkodó, de egymással érintkező felületekből áll össze. A mozgósított elméleti mozzanatok közül a leglényegesebbek (a teljesség igénye nélkül) a következők: a medialitás és az intermedialitás elméletei (remedializációs technológia), az identitás • különféle változataira vonatkozó elméletek, a kortárs testelméletek és a Jacques Derrida-féle testamentalitás, illetve a narratív és reprezentációtechnikai kiindulópontú próza- és filmelméletek A Puzzle-hatás ezek alkalmazásával adott produkciók rendszerszervező eljárásait és mediális komplexitását mindenkor eltalálva és látványosan összeillesztve közelít a választott művek felépítéséhez, nyitott szerkezetéhez és értelemirányainak lezárhatadanságához. Az utóbbi explicite meghatározza az elemzések előfeltevés-rendszerét és konklúzióját is. A könyvben az elméleti komponensek egymás mellé rendelése reflektált módon történik. Mindez olyan befogadót feltételez, melyet (vagy akit) mindenkor az adott konkrét médium viselkedése foglalkoztat (más médiumok kontextusában). Az elmélet ilyen értelemben „csak” elvi és módosítható alap, nem pedig stabilizálható végcél. A többi fölé rendelhető elméleti bázis elgondolása ellentmondana a könyv puzzle-szerű koncepciójának. Innen nézve az egyes fejezetek esettanulmányokként foghatók fel, melyek egymásra írásával és egymásba ékelésével kialakul egy centrum nélküli kapcsolatrendszer melynek főbb csomópontjait a három rész címeiben jelölt fogalmak képezik (identitáspuzzle, útvesztők, mind games). A könyvben az elemzett műveket összekötő puzzle-effektus tehát olyan mechanizmusként lepleződik le, amely nem rögzített formaelv, hanem az alkalmazástól függően (újra)aktualizálódik. Ez a nyitott, antiformalista koncepció alkalmassá teszi a konstrukciót arra is, hogy a fejezetek között, az argumentáció során variálódjon és dinamizálódjón az elméleti szempontrendszer. A szerző kitűnően alkalmazza a medialitásra vonatkozó ismeretanyagot, innen nézve korszerű értelmezői technológiát működtet. Ugyanakkor a közvetítés egyénítő funkciójára is reflektálnak az elemzések, sikeresen teszik láthatóvá a médiumok és a választott művek specifikumait, sőt adott esetben a marketing jelentőségét is (pl. a J. J. Abrams és Doug Dorst S című regényéhez készített, médiumkapcsolásra épülő promóciós anyagok elemzése említhető itt). A monográfia filmtechnioi elemzései példaértékűek pl. Felbőatlasz, Fekete hatyyú, Sherlock), az irodalom és a vizuális médiumok kölcsönviszonyainak és eltéréseinek felnyitása szintén működőképes. Ugyanakkor mindez messze elkerüli az apparátuselemzés buktatóit, a médiumok összevillanása és széttartása kreatív megoldások és interpretációs javaslatok sorozatával szembesíti a könyv olvasóját. Ez egyben azt is jelenti, hogy a könyv olyan értelmezési irányvonalakat ragad meg, melyek folyamatosan előtérben vannak az irodalom és a filmek világában, a médiumközi puzzle-effektusról mind ez idáig mégsem született magyar nyelven ilyen átfogó munka. A kirakós jellegnek alighanem sokféle változata fog még elkészülni, hiszen a rejtvényfejtés vagy a jelentés ellopásának médiatechnológiai kihívásai az alkotók és a fogyasztók, illetve a kultúrakutatás immár evidens problémafelvetései közé tartoznak. H. Nagy Péter A kirakós nem (csak) gyerekjáték