Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)

2019-03-30 / 76. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 30. m Az ember, aki manzárdba ment fel Sajó László Bevezet (tét) és a Szalonba Nem tartozom senkihez. Nincs egyet­len emberem, barátom, nőm, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bír­nám; nincs olyan emberi közösség céh, osztály, amelyben otthonosan el tudok helyezkedni; (...) s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot. (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai) És lifttel jön le. K. Dezső ablakai (szoba, kony­ha) a budai hegyekre néznek, lát­szik a János-hegyi Erzsébet-kilátó, a hármashatár-hegyi adótorony, jó időben a Pilis, a Kis- és Nagy- Kevély. A vécén ülve látja a Citadellát (az ajtót nem zárja be, minek, ki­nek is, panoráma). Ria-ria-Hungária! körút. Ha megjössz, az ajtót halkan zárd. / Poros, zajos, forró, hideg a manzárd. Ki jönne. Maradok itt, maradok, innen már csak lábbal előre visznek le. K.(icsoda) K. Dezső? (Buga Józsi nem szép ember, de gavallér!) Ez K. (iderül) majd az írásokból. Gondolkodtam (az egyes szám harmadik személy néha első sze­mélyre vált) a rovat címén: „Duná­nak, Isternek, Danuviusnak egy a hangja”, vagy szimplán „K. Dezső feljegyzései”, netán „Egy szalon­­képtelen honpolgár vallomásai”. Igen, talán ezt kellett volna - le­gyen, bár láthatadan, de mindig hallható alapzaj, alcím! Mert mit is keres K. Dezső a Szalonban?! Ha lejön a man­zárdból, futballmeccsre megy (nézi vagy játssza), előtte-utána kocsmába. Kimegy, jön a tavasz, a nyár, az erzsébeti Duna-parti csónakházba (ahol, mint tudjuk, nagy a jó kedv minden nap), van ott egy (szárazföldi) kabinja (asz­tal, emeletes ágy, hűtő), kis te­rasszal, mi kell még? Jó kedv. Ha bőség nincs. Bemegy az írók Bolt­jába, cimborájához, onnan (egyik) törzskocsmájába, a Gieróba. Ha­zajön, Knorr Maggi néni főz, mindig porlevest (knorrba-szájba - bocsánat, lesznek ilyen hülye szójátékok), K.(ukta) Dezső segít neki (tészta, tojás, virsli). Kinéz az ablakon, követi a napot, figyeli, hol bukik le; februárban a Papp László Aréna ufója, most az épülő, Puskás Ferencről elnevezett Nép­stadion mögött, tehát március vége van. Messze még a Hármas­­határ-hegy. De már a mottó sem igaz. Van barátja, rokona (anyám, lányom, fiam), „emberi közösség”-ek a fut­ballcsapatok, ahol játszik (baráti társaság és a BEAC Veterán, hol a korhatár 54. év, a felső határ Far­kasrét - azt nem látja, az ablakból). Nő? Ehess, ihass, ölelhess, alhass! K.(öltő) Dezső keserű (mint ked­venc itala, az unicum - sokszor szóba kerül majd) átirata: Ehess, ihass, üríthess, alhass! / A minden­ségit, mért magad?! És akkor még egy átirat (ígérem, nem lesz több, most): Benne élsz te minden szó­közben, szóban / Gólörömömben, depresszióban, reméljük, az is lesz, sok, mármint gólöröm, s keve­sebb depresszió. (Minden érintett figyelmébe ajánlom a színpadra visszatérő Kulka János szavait: Ha arra gondolok, hogy depressziós va­gyok, egyedül vagyok, nincs csalá­dom, minek élni, azt mondom: na, János, baszd meg! Magamat gyógyí­tom. Ellátom magam, jókedvű va­gyok, ha depressziós vagyok, rászólok magamra.) A mottóból nem véletlenül (és nem elegánsan, nem illik) hagyta ki: szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár va­gyok. Volt már panel-, gang-, most manzárdproletár. S mégis megkér­dem tőletek: mit keresek a Szalon­ban?! De ha már itt vagyok, és, ked­ves olvasó, ha már eljutottál idáig (bocs, tegeződjünk, öreg vagyok), s tovább! Még mindig a mottó -hogy anarchiában élek, nem mon­danám, azt főleg nem, hogy er­kölcstelennek érzem. Ez van. Az más kérdés, hogy nehezen bírom. Polgár?! K.(osztolányi) Dezső, ő polgár volt, de mutassanak (-tok) ebben az országban (jelesül: Ma­gyarország) egyetlen polgárt! Avagy egyetlen kommunistát! (Politizál­ni nem akarok - közélet sztornó, ámde közérzet.) Lehet, hogy egy­­egy példány még létezik, és az utol­só polgár és az utolsó kommunista békésen (!) politizálnak pörkölt, fföccsök mellett egy budai kisven­déglőben (a „Három Szív”-ben vagy a „Mátrá”-ban, ezek sincsenek már). Szóval, ilyenekről lesz szó. Foci, kocsma, kilátás(ok), meg ami jön. A zélet. És álmok. K. Dezső álomnaplót vezet, reménytelen vállalkozás, le­írni az álmokat. Mégis. Elmondom egy álmomat. Egy magas belma­gasságú lakásban vagyok (Izabella utca? ott volt ilyen - az tényleg polgári lakás volt), és azt látom, hogy a válltáskám (régi darab, még az egyetemről, K. Dezső hordta, a táskajavítóhoz; a szíját már cserélni kellett; levágták, amikor megtá­madták a kapualjban, de hóna alá szorította, a támadók dolgavége­­zeden - nem tudták, másfél liter szatmári pálinka van a táskában, hogy’ is hagyhatta volna?!, ma­gához szorította, még a lakásajtó előtt is, a sokkban) mögött egy sárga óriáskígyó! Hogyan került ide?! Hogyan hoztam be?! Vagy már itt volt?? Mióta?! Mit csinál­jak?! (Persze, álomban, nem jut eszembe a kézenfekvő megoldás: hívni a rendőröket (?), tűzoltókat, az állatkenet.). Hangokat hallok a lépcsőházból, kimegyek: két fiú és rengeteg csomag, biztos jöttek valakihez. Innen már nem vezet lépcső fölfelé. Nem szólunk egy­máshoz, visszamegyek - eltűnt a kígyó! Keresem a sarkokban, be­nézek az ágy alá - a lányom ott játszik (!), ő most éppen EleFáni. És akkor meglátom a kígyót, egé­szen fönt van egy kisablak, ott akar kimászni. Keresem a kulcscsomót, hogy kimenjek a kapun és a pin­ceablakon (de hiszen a legfelső emeleten lakom! az álomban, akár a futballpályán, minden megtör­ténhet) kiengedjem az utcára - a kulcscsomót az ajtóban hagytam, kívül, fönt, amikor kimentem a lépcsőházba. Cipőt se veszek föl, zokniban rohanok lefelé a lépcsőn, a kapuban találkozom fiammal (kisfiú, de idősebb a nővérénél (!), aki az ágy alatt...). Fut velem ő is, és arra gondolok, nincs kulcs az ablakhoz (!), majd betöröm. De eltévedek, „hol van a házunk?”, kérdezem tőle, „ott”, és arra futunk - bérházak és panelek, lakótelep. Múlnak a másodpercek, percek, a kígyó és a lányom pedig bent - arra gondolok, vissza kell menni, „Nagy baj van”, mondom a fiam­nak, és, végre, felébredek. Álomfejtők kíméljenek. Lány­kori nevem nem Ezotéria. Persze, azért megnéztem. Kígyó: középkorú és idősebb embereknél a változás, a sorsforduló jele. Elutasított vágyak, küzdelem, amelyet önmagaddal folytatsz. A sárga kígyó óvatosságra int. Jung: Férfi álmában mindig nőt jelent. Általában a tudatos attitűdök és az ösztönök közötti konfliktus^ Krúdy: Betegnek nem jó. Kemer szerint kígyó: jegyez rövid időn belül beköszöntő gazdagságot. Nocsak! Tulajdonképpen a szlovák-ma­gyar meccsről akartam írni, de, sze­rencsére, már nincs sok hely. Mit mondjak? Kocsmában néztük, jó volt a hagymás zsíros kenyér. 440 Ft az unicum (4 cl, de rendben). A konyhás néni olykor áthaladt a színen, fején zöld valami, hajhá­ló gyanánt; nevezzük bóbitának, merthogy elneveztük zöld tün­dérnek. Bóbita, bóbita, tálal. Két papírpohár (benne sör) találta el a két szlovák góllövőt — kábé ez a két dobásunk volt (a bedobásokat nem számítva). Am jött a magyar-horvát! Majd legközelebb focizunk (vagy nem). Irodalom is lesz - a mottóban biztos. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa VIII. N em Ady volt az egyeden a magyar költők közt, aki meglátogatta Hei­ne sírját a mont­­martre-i temetőben, és nem egye­düliként mondogatott oda a német recepció felemásságának. „Heine és felesége sírjához gyakran mentem, / mikor Párizsban éltem, a Mont­martre temetőbe.” Majd nyolcvan évvel Ady verse után jelenik meg Faludy György Hrine sírjánál című szonettje, s ez idő alatt sok minden történt Heine sírja körül. Hol volt már Ady, amikor az ő látogatásakor még egészen új síremléket a nácik a párizsi bevonulás után szétverték! Heine bűnlistáját könnyű kita­lálni. Zsidó volt, ráadásul kikeresz­telkedett, s amellett, hogy a dicső Németországról gyakran még a keresztvizet is leszedte, a szocializ­mussal szimpatizált és Marxszal cimboráit. A rendszer kiírta őt az irodalomtörténetből, köteteit tűzre vetették, amit pedig nem lehetett kiirtani, elhazudták: a Loreley isme­­reden szerzemény lett a nép ajkáról. Faludy sorpárja régmúlt ifjúsá­gára emlékezik vissza. A hírnevet meghozó Villon-átköltései József Attila fordításai után fordulópontot jelentettek a magyar Villon-recep­­cióban. Megjelenése (1937) után egy évvel Párizsba emigrált a költő. Villonnal párhuzamosan Heine Németországinak átköltésén is dol­gozott, amelyről egy későbbi kiadás jegyzetében írja: „Heine hosszú ver­sét rendkívül szabadon költöttem át, bunkónak a hiderizmus ellen.” Hova máshova mehetett volna, mint az emigránsok városába, a par excellence emigráns-költő Heine városába, aki zsidónak nem volt jó, kikeresztelkedett, keresztény­nek nem volt jó, mert vallástalan volt, romantikusnak sem, mert hamar kijózanodott, bonapartis­­tának túlságosan szocialista volt, saint-simonistának viszont túlsá­gosan polgári, versben túl prózai, prózában túl költői, német gé­niusz és francia szellem - s még sorolhatnánk a sztereotípiákat. Hová mehetett volna ez az össze­­férheteden költő, ha nem a költők, Musset, Sand, Gautier, Béranger, de Nerval városába. 1831-ben ér­kezik a forradalom után, s később itt kötnek ki a lengyel emigránsok is, Chopin például, hogy Heine körénél maradjunk. Élete következő huszonöt évé­ben már csak párszor tér haza, szinte lopva. A Németország. Téli rege című ciklusa 1844-es hazaút­­ját írja meg. Először búcsút vesz „tündér Párizsom”-tól, majd minél közelebb kerül Hamburghoz, an­nál erősebb az iróniába szelídülő keserű kiábrándultság. Útközben leszámol a romantika kíséttetei-Hova máshova mehetett volna, mint az emigránsok városába, a par excellence emigráns­­költő Heine városába. vei, a Kyffhäuser-hegy gyomrában alvó Rőtszakáll császár árnyával, aki hiába várja visszatérését - ha lesz aranykor a jövőben, ahhoz már nem lesz szükség császárokra. A szülői házban is elmarad a nagyje­lenet. Míg anyja unszolására beszél evés közben életéről, a banalitáso­kat átmelegíti a fájdalmas szeretet. Faludy keze nyomán József Attilára kell gondoljunk: Anyám csak egyre súgta: „Drága gyermek”, / s én et­tem, némán ettem a halat.” Később a városban a régi idők nyomát ke­resi (a nagy tűzvész után), barátai j urnák eszébe, cenzora háza. Hol van...? Kérdezi egyre, mint a világi idő múlandóságán merengő közép­kori költő, mint egy Villon („Oű sont les neiges d>antan?”). S aztán a város istennőjével, Hammoniával randizik, aki a régi allegóriák kari­katúrájaképpen túl sokat fogyaszt a rumból, és nem spórol be-beszólo­­gatni Párizs, a bűnös város rovására. Talán nem is a furfangos társada­lomkritikát kell látni a ciklusban, hanem az idegenség, a sehová sem tartozás litániáját - miközben erről egy szó sem esik a költeményben. Heine emigrációja talán félig­­meddig választott volt. Bár egyál­talán nem idealizálta Párizst, tudta, hogy itt alkothat nyugalomban és szabadon, itt fogalmazhatja meg társadalomkritikáját szabad kézzel, itt fejlődhetnek a londoni utazás csalódása után politikai nézetei. „Minden éjszaka álmodom, cso­magolom a bőröndömet, s Párizsba utazom, hogy friss levegőt szívjak, hogy teljesen átadjam magam új vallásom szent érzéseinek..— írja indulása előtt egy levelében. Persze az eljövendő évek során ez a rajon­gás sokszor módosult, a szabadság­­vágy viszont soha. S talán épp ez volt az, amely az emigráns költők előképévé avatja. Faludy szonettjéhez visszatérve: a folytatás már egy más emlékidőbe csusszan át. Valamikor a háború után járunk, a temetőőrrel beszél­get, kiderül, hogy a megszállás ide­jén sűrűn látogatták a sírt német katonák. Igaz, virágot nem hoztak. „»Tudja, miért?« — sziszegi. »Mivel a virág drága.« / Szomorúan néztem az aljas franciára” - szól a vers csat­tanója. Ügy látszik, a Heine-kul­­tuszt nem lehetett megregulázni a rendszer emlékezetpolitikájával. Egy másik magyar költő, aki maga is többször megfordult Pá­rizsban, szintén írt Heinére egy ver­set, a magyar irodalom talán legvic­cesebb és legtragikusabb versikéjét a vészjósló 1939-es évben. Radnóti Miklós, mert róla van szó, több do­logban is osztozott Heinével, vele és Faludyval szemben azonban nem emigrált, amikor kellett volna - s ez életébe került. Megboldogult az Ürban / Heine Kárhozat jusson néki, de / hely ne a Reichsdeutche Literatúrában. // A gyerek kérdez: Miért? Mert megholt? / Zsidó volt! Zsidó volt? Heine? / Ejnye. Ejnye... Száz Pál •t A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom