Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-02 / 52. szám
120 SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 2. www.ujszo.com dó regénytrilógiáiban és -tetralógiáiban (amilyennek a pálya elején az Eleslövészetet, az Áttételeket meg a Szakításokat tekintették, továbbá amilyenek New Honttörténetei voltak, vagy amilyen már a 2010-es évek regénysorozata: a Négy hét az élet, a Távol a szerelem, Az utolsó reggelen vagy az Utazás a semmi felé), valamint egymást tovább- és továbbvivő elbeszélésköteteiben is lényegében ugyanúgy a kisebbségi, nemzetiségi sorsot és traumákat írja, mint a szlovákiai magyar írók közül Dobos László vagy Duba Gyula és további társaik. Viszont... mégsem ugyanúgy... azaz részben már az övékétől eltérő, illúziódanul demisztifikáló szemlélettel és új (szerű) prózapoétikai eszközökkel, részben pedig annak olyan vetületeit - a felvidéki polgárság „vesszőfutását” és „szétszóródását”, továbbá az itteni kisvárososok — s legfőképpen szülővárosa, Léva - és jellegzetes figuráinak agóniáját, a rendszerváltozás utáni esztendők szlovákiai magyar valóságának és abszurditásainak festését, az 1989 korfordulója előtti, illetve utáni idők kiábrándultságának, illúzióvesztettségének megfeleléseit és ugyanarról a tőről fakadó abnormitásait -, melyek már kívül esnek az előtte járt helyi prózaírók által ismételgetett világon. Ugyanakkor Grendel történelmi iróniája, az abszurd iránti fogékonysága egyetemesebb távlatokba is helyezi saját léttapasztalatait, egyéni és közösségi létélményeit. Az irodalmat ugyanis írónk olyan, a „létről szóló beszédként” fogja fel, mely egy adott kor részben saját magára vonatkoztatott, részben pedig szélesebb összefüggések felől nézett „létezésélményét” fogalmazza meg. Mindeközben újraértelmezi az irodalom szerepét, lényegét is, s miközben - ahogy a róla készült legújabb monográfia szerzője, Elek Tibor írja - egyes opusai olvastán „újra és újra szembesülünk azzal, hogy az irodalom nem tükör, melyben a valóság önmagára ismerhet, és nem is a valóság megismerésének eszköze, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy azért sem, mert a grendeli szöveg maga a valóság, miközben tudjuk, hogy ez az egész »csak« irodalom”. Grendel megmarad ugyan a maga körül tapasztalt valóság elemzésénél és megragadásánál, de „szomorú játékainak” valóságábrázolása - maga nevezi így, „szomorú játéknak” És eljön az O országa című regényét - a legteljesebb mértékben eltér az addigi csehszlovákiai magyar próza hagyományaitól, sémákba merevedett valóságábrázolásának konvencióitól, miközben a megelőző évtizedek magyar prózájának valóságszemléletén is módosít. Magyarán: nem az ún. s abszolutizált Valóságot igyekszik szolgalelkűen festeni, hanem - miként említettem - saját „létélményét” kívánja a lehető legpontosabban megragadni és megfogalmazni. Kései műveiből azt látni, hogy maga is a „realista beszédmódnak” abban az „újrastrukturálásában” érdekelt, amiről Mészöly Miklós kapcsán írt annak „a történetelvűség, az idő- és nézőponttechnika újfajta”, a magyar irodalomban „eddig kipróbáladan összjátékának kimunkálására” irányuló törekvéseit elemezve. Amihez, azt is lehet mondani, a lehető legegyszerűbb módszert választja: gondol egyet, s az ellenkező oldalukról kezdi szemlélni a dolgokat és saját környezetét: alapvetően ugyan realista írónak tartja magát, de mit tegyen, ha egyszer úgy érzi magát „mintha egy hatalmas bolondokházában lenne kénytelen élni”. írásainak abszurd vagy szürrealisztikus, látomásos jeleneteit is éppen ezért „végtelenül realista leírásoknak” tartja, mert, összegzi: „ilyen a mi közép-kelet-európai valóságunk”. Ennek a helyzetnek emblematikus, szólásmondás érvényű megfogalmazása a Mátyás király New Honiban című regényének frenetikusán humoros szentenciája is: „Mindenütt jó, de a legjobb New Hornban, ahol nincs semmi, de az legalább van.” Vagyis, foglalhatjuk most össze: míg előtte „kisebbségi” írótársai az ún. csehszlovákiai magyar valóságot az ország határain - sőt, sokszor csak egy-egy falun vagy tájegységen - belül, önmagába zártan, annak szélesebb környezetétől és összefüggéseitől elszigetelten látták, addig Grendel közép-európai, közép-kelet-európai nézőpontból szemléli. Más megfogalmazásban, Elek Tiboréban, „a szlovákiai magyar sorsokból” indulva az „egyetemes emberi, ontológiai kérdésfelvetésekhez” jut el. És még valamit. Talán az elmondottakból is kiderült, hogy Grendel Lajos világának, gondolkodásának két alapvető viszonyítási pontja: 1968 és 1989, ehhez mér mindent, s a kettő közti, illetve a második utáni időszakot azzal az alapvető tapasztalattal szembesítette, hogy az ember részese ugyan, de „nem alakítója a történelemnek”. Vagy másutt, más megfogalmazásban: amikor nem az ember írja a történelmet, hanem „a történelem ír minket” - mely felismerésből, kiábrándultságból látom fakadni írónk tragikus groteszkbe és iróniába csomagolt, az abszurdot szintén mozgósító szkepticizmusát is. Apropó, abszurd... Abszurdisztán itt van... Abszurdisztán terjeszkedik - utaltam rá bevezetőmben. A fogalom - Grendel elnevezése - telitalálat. Legalábbis aligha akadhat pontosabb megnevezése helyzetünknek, ennél pontosabb ládeletet aligha lehetne adni Kelet és Nyugat közé beszorult térségünkre, történelmi s geopolitikai közöttiségünk reménytelen kilátástalanságunkat olykori illuzórikus reménykedésekkel vegyítő léthelyzetére. Abszurdisztán felismerése a rendszerváltás tájékán egyfajta írói program is lett Grendel Lajosnál: „Életünk értékzavarok, tudatzavarok, nemzeti identitászavarok és példádan gazdasági zűrzavar és csőd közepette telik - nem egyhangúan. Közép- és Kelet-Európa irodalmainak az a nagy esélye adatott meg most, hogy megtalálja az Abszurdisztánt [...] leghívebben kifejező abszurdisztáni irodalom stílusát, nyelvét és műfajait...” S ő élt ezzel az eséllyel: rendszerváltás utáni regényeinek és elbeszéléseinek egész sora ennek a saját maga megfogalmazta programnak a megvalósítása... de, lehet mondani, egész munkássága ezt az abszurdisztáni létélményt és -szemléletet tükrözi s teljesíti ki. Mindannyian Abszurdisztán polgárai vagyunk - mondja. S ezt is: Abszurdisztán mi vagyunk. Ugye, barátom, barátunk, Grendel Lajos? Tóth László Komárom, 2019. február 16. Szigorúan bizalmas ügyek Vérfertőzés, brutális gyilkosságok, egy lány múlt nélkül, egy férfi sötét múlttal, Los Angeles a hatvanas években. Ez az Én vagyok az éjszaka. A Fekete Dália-gyilkosság az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kapott bűnügy Amerika történelmében, így nem csoda, hogy közel másfél évszázaddal később is megihleti Hollywoodot. Ezúttal a Wonder Woman rendezője, Patty Jenkins fogott össze a férjével, Sam Sheridannel, hogy Fauna Hodel könyvét felhasználva új szemszögből mutassák be ezt az egészen hátborzongató bűnügyet. Fauna Hodel - aki azóta már elhunyt - azt állította, hogy vérfertőzésből született, és az apja, bizonyos George Hodel doktor volt valójában a Fekete Dália gyilkos. Azt, hogy az állítás nem légből kapott, az is bizonyítja, hogy szinte minden nyomozó/író/újságíró, aki érintett volt az ügyben, egyetért vele. A hatrészes minisorozat nem a híres ügy kirobbanása idején játszódik, hanem másfél évtizeddel később, és a kiindulópontot egy fiatal lány, Fauna Hodel jelenti, aki rájön, hogy valójában örökbe fogadták, ezért elindul Los Angelesbe, hogy megismerje a valódi édesapját és édesanyját. A másik szálat Jay Singletary, az egykor menő sztárriporter jelenti, akit annak idején teljesen tönkretett a Fekete Dália-ügy, mivel egy cikke miatt beperelték, és vesztett, azóta pedig gyakran az üveg fenekére nézve tengeti mindennapjait, alkalmi külsős cikkekből fenntartva magát. E két ember találkozása katalizátorként indítja be az eseményeket, hogy aztán fény derülhessen egy sötét családi titokra és egy régi, híres bűntény megoldására is. Az Én vagyok az éjszaka egy hamisítadan LA noir, és ez a műfaj/stílus ugyan kétségtelenül illik mind a korszakhoz, mind az ügyhöz (az eset leghíresebb feldolgozása, a Brian De Palma rendezte Fekete Dália is noir volt), a noirhoz tartozó sablonok és klisék jelentik a sorozat gyenge pontját. A noirok » A sztoriban egy igazán mély, családi dráma is ott volt, de láthatóan az alkotók ezt nem akarták kihozni belőle. nyomozói általában mindig zűrös múltú alakok, akik nem vetik meg a szeszt, de a Chris Pine által - amúgy meggyőzően - alakított Singletary már-már komikusán sok rossz emlékkel és tulajdonsággal bír, a háborús traumái képi megjelenítése pedig olykor már inkább nevetséges, mint drámai. Szintén problémás, hogy George Hődéiből afféle képregénygonoszt csináltak, vagy ahogy a volt feleségéből femme fatale karikatúrát: ebben a sztoriban egy igazán mély, családi dráma is ott volt, de láthatóan az alkotók ezt nem akarták kihozni belőle. Megelégedtek a film noiros felszínnel, és el kell ismernem, hogy a maguk felszínes módján ezt jól csinálják: az Én vagyok az éjszaka atmoszférája elsőrangúan sötét, Fauna Hodel (India Eisley nagy felfedezés) karaktere és sorsa tényleg izgalmas és a műfaji sablonok többsége értő módon jelenik meg a cselekményben, aminek van sodrása és íve. A hiányérzet azonban mégis végig ott motoszkál az emberben: ha az alkotók nem elégednek meg a felszínnel és a műfaji szabályok szerinti történetmeséléssel, akkor nem egy szimplán jó, hanem egy egészen kiváló szériát is készíthettek volna. Tóth Csaba
