Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-02 / 52. szám
Befejező rész - második fejezet Hazaindulunk a partról, pedig abban reménykedtem, hogy ma látunk sárkányokat kirepülni a víz fölé. Egy darabig néztem a felhőkarcolókat, hátha feltűnik közöttük egy példány, ami átsuhan az épületek oldalán tátongó lyukak valamelyikén.- Most már menni kell - mondja apám nyugodt hangon.- Nem várhatnánk még egy kicsit? - fordulok feléje, de apám némán megcsóválja a fejét. Az utolsó másodpercekben bizakodom, de aztán eszembe jut, hogy még a városban a szakmákat sem néztem meg. Vannak egyáltalán Hongkongban cseresznyefák? Csak annyit tudok a cseresznyefáról, amennyit az utazási irodák katalógusai elmondanak róla. Az is lehet, hogy ezeket a fákat egyszerűen nem itt kellene keresnem. Apámmal elindulunk a parton, egyenesen a város felé vesszük az irányt, nem hiszem, hogy viszszatérünk ide még valaha, együtt legalábbis biztosan nem. És ekkor váradanul megszólal egy hang:- Próbáljon most végül egy félelmetes, mégis boldog dologra emlékezni.- Ez igazán nem lesz nehéz - válaszolom. - Akár együtt is kiválaszthatnánk.- Ezt hogy érti? - kérdezi a hang.- Válasszon egyet azok közül, amelyeket eddig elmeséltem magának - jegyzem meg.- Én nem tudnék felidézni egyet sem - feleli a hang. Megpróbálok segíteni, bár talán túlságosan könnyedén jelentettem ki, hogy bármelyik lehetne. Talán legyen az, amikor Annával ebédszünetben a műhely hátsó bejárata mellett cigiztünk. Hogy mit mondtunk egymásnak, arra tényleg nem emlékszem. Az is lehet, hogy csak álltunk egymás mellett némán, amíg le nem telt az munkaidő. Akkor Anna és én egyszerűen csak a fal mellett húzódó utcai lefolyóba dobtuk a csikkeket, ami addigra szinte teljesen el volt már tömődve a lehullott cseresznyefaszirmokkal. Vagy talán leheme az, amikor anyám rendszeresen vérvételre vitt kora reggelenként. Szinte mindenre allergiás voltam hatévesen, és képtelen voltam megszokni a tűt. Egyik ilyen reggelen a kora tavasz ellenére jéghideg szél fújt. Keresztülsétáltunk a városon, egészen a külső lakótelepig, ahol a kórház állt. Odabent a váróteremben még fűtöttek, az egyik ablakot egy lecsupaszított fa ága verte éppen, de nem tudnám megmondani, milyen. De valami hasonló jut eszembe, amikor az egyik nyáron nagymosás volt, minden szövetet és huzatot beáztattunk, kiterített lepedők, térítők és takarók lógtak mindenhol. Emlékszem, hogy a balkonon álltam, és a füleinél felcsíptetett nyulamat néztem, ahogy csöpög ki belőle a víz. Kicsavarni már nem engedtem anyámnak, így több napig száradt, bár forró volt a nyár. Odalent suhogtak a fák lombjai, ahogy a szél keresztülszaladt rajtuk. Jó lenne tudnom, milyen fák lehettek, amikor lenéztem, rózsaszín szirmokat láttam. De nem vagyok benne teljesen biztos, hogy cseresznyefák lehettek. Apámmal elsétálunk a színpad előtt, hogy még egyszer megnézzük a féllábú énekest, de én rettenetesen félek tőle. Azt hisszük, elállt az eső, és amint kimondja ezt valaki mögöttünk, mintha újra elkezdene szemerkélni. Kilépünk a kapun, amely fölött ívlámpák égnek, és mikor visszafordulok, még el tudom olvasni, hogy „Objekt strázeny psomü!” - Kutyával őrzött terület!!!- Szóval, szerintem ezekből leheme válogatni - mondom a hangnak, de nem válaszol senki, hirtelen minden elcsendesül és elhomályosul. Eltűnik a part és a város, mintha sosem léteztek volna. Most már fény van előttem. Mellettem valaki. Fogalmam sincs, ki lehet, de ugyanabban a pillanatban, ahogy a szemem kinyílik, az illető felugrik és elrohan, én pedig az hiszem, egyedül maradok. Egy szobában fekszem, és nem sokkal azután, hogy az a valaki elrohant, megreccsen egy szék, én pedig érzem, hogy azon a széken nem ül senki. Az a valaki ülhetett rajta mostanáig. Még mindig a puncsgolyóknál tartok, engem pedig kezd egyre jobban idegesíteni, hogy miért nem jut ezen az egy mondaton kívül más az eszembe, és mién tudom azt, hogy hány deka egy evőkanál liszt, mennyi piskótatésztát kell bekeverni és megsütni ahhoz, hogy százötven puncsgolyót lehessen belőle formázni, de arról, hogy hol vagyok, hogy mi a nevem, fogalmam sincs. Aztán hirtelen megnyugszom valamiért, talán a langyos széltől, amely alighanem az egyik nyitott ablakon keresztül fúj rám. Tavasz lehet. A teljes sorozat az Uj Szó onlineon olvasható. www.ujszo.com SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 2. Csillag Lajos Húsvét Hongkongban Költők városa IV. József Attila nyomán járom megint a várost, belebújt a táskámba. Még nem korog a gyomrom, és hol van már a hajnali hó. JA pedig egykor Francois Villont hordozta, egy kortársi tanúság szerint „mindig az irattáskájában volt”, akkor talán magával ápelte mindenhová, mint azt a bibliofilek általában teszik. Még pontosabban, magával hozta - vissza ide, hiszen Villon verseire már otthon is felfigyelt, hogy aztán itt, Párizsban ismerkedjen meg vele. Talán Illyés hívta fel a figyelmét, aki Párizsban sosem volt idegen hun - JA-val ellentétben, hiszen ő nem egész egy évet töltött itt 1926- ban. S életművén végigtekintve szinte alig beszélhetünk „Párizs-hatás”-ról, legalábbis a nagy Adyhoz mérve. Azt is feljegyzeték, hogy a középkori Párizs iránti érdeklődését a könyvtárban is igyekezett kiélni, és hogy az egyik houqiniste-tői megvette a Villon-összest. Egyáltalán nem elképzelheteden, hogy a városbeli csatangolásai során nemcsak vitte, de vezette is Villon - hiszen a letűnt terepet is ismerhette valamennyire. „Esőköpönyemet félvállra vetve / ballagtam a Latin-negyeden át; / s míg kerestem jó Villon lábnyomát, / várva, hogy egy sarokból tán előlép - / árnya talán az árnyamat követte - / Az lett volna a boldogság, dicsőség!” - így Jékely Zoltán Párizs kísért című verse sok évvel később. A párizsi január e mocskos napján nemigen érzem át dublőröm rajongását, aki szintén Villon lábnyomát keresi. Engem Párizs nem kísért, legfeljebb lidérces álmokkal, a „Montparnasse minden üdvéről” pedig csak negyedbeli alig kifüthető szállásom és a reggeli jeges lábujjaim jutnak eszembe. És akkor megint JA-nál kötünk ki, aki a Saint-Sulpice mellől a rue Huchette-re költözve írja húgának, József Jolánnak francia levelében: „On est ä deux dans la chambre qúon ne peut du tout chauffer - avantage innom!” (Ketten lakunk a szobában, amelyet egyáltalán nem lehet fűteni — halladan előny!) Az egyik visszaemlékező szerint egy „magyar pincér” és egy „füzetes, heti cselédregény terjesztője” lakott még a lakásban, egy másik pedig a harmadik lakóról jegyzi meg „egy bélistás hajdani pesti magántisztviselő volt, aki egy mészárosnál húst csontozott”. Par voie de conséquence, JA lecsúszott, proli gaszterbeiterekkel lakott. Ezt majd megmondom L-nek és F-nek, akiknél lakom, kuncogok magamban, miközben a Sorbonne tornya alatt elhaladva a rue Saint- Jacques-on lassan kiérek a rue des Écoles-ra. Varjúkárogás vegyül a forgalom zajába. Itt állt a Saint- Benoit-templom, a Sorbonne főépülete helyén, ahol Villon nevelőapja káplán volt. Hirtelen ostobaságnak érzek minden megtett lépést, Jékely (Képarchívum) egzaltáltságát is, ahogy minden árnyban Villont látja, hogy itt cipelem magammal a JA-kötetet, és hogy szépen lassan kiderül, hogy úgy járok Jékely nyomában, ahogy ő keresztezte JA útjait, aki szintén Villon nyomában járt - akárcsak én. És persze kitudja, hány költő még! Megtorpanok, a Sorbonne asztronómiai óratornya elvesztett célomon röhög meg a bolond költőkön, akik egymás lábnyomába lépve loholnak egymás után alapos késéssel. Nem vagyok költő, mondom az órájának felfelé sandítva. Mi értelme van ennek? Villon Párizsából semmi sem maradt, s ezt költőink éppoly jól tudták, mint a Literary Traveller blog szerzője, akinek cikke olyan smooth and smarty, hogy minden ízéből süt Amerika napos árnyoldala. Mit lehet ezen a nyirkos városon annyit rajongani? Mert a költőink is épp ilyen sychravo időben lépdeltek egymás nyomában. A Saint- Benoit helyén ők is a Sorbonne-t, az Ordögfing-kő és környéke helyett a Saint-Gervais teret, az Artadanok temetője helyett meg a Place du Bellay-t találták. A Collége de Navarre helyén, amelyet Villon társaival fosztott ki, az École Polytechnique épületét, és természetesen a Chátelet-nak, ahol raboskodott, ma már nyoma sincs, csak az egyiptomizáló szfinxek köpik egykedvűen a vizet a forgalom és a metró nyüzsgése közepén. Mais ou sont les neiges d’antan? 0A: „De hol van a tavalyi hó!”) Igaz ugyan, hogy letűnt minden, a kérdés azonban megfordítható: császkálhatunk-e erre úgy, hogy ne Villon nyomában lennénk? Közelebbről a mai Panthéon, rue Cluny, a Szajna-part, az Igazságügyi palota, és a Chátelet környékén, ahol Villon élete nagy részét töltötte? A tavalyi hó is épp oda hullott, mint a ma hajnali, amelyből csak a vízkása maradt, s délutánra az is eltűnik. Mindennek tudatában költőink mégis Villon nyomába eredtek, ahogy én is, mind azt kutatjuk, ami ugyan vala, de nincs és már nem is lehet. Illúziók nélkül vágunk a nyomába, ám a pocsolyába mégis beleképzeljük az egykori havat. Mondom a varjúnak a rue des Ecole-on, amely Montaigne szobra fölötti kopasz fa ágairól rikácsol rám. A szobor lába fényesre van fogdosva, állítólag szerencsét hoz a vizsgák előtt. De lehet, hogy csak az amerikaiaknak mondják ezt a Literary Travelerön. Nem fogom meg a rideg öntvénycipő orrát, vizsgáztat az élet eleget, az ujjperceimnek hagyom a meleget. Hoppá, ez egy rím volt. Lehet, hogy csak ennyi? Vagy legalábbis úgy képzelem, a makacsul rikácsoló varjútól elosonva, amely most már hirtelen hollónak látszik. Talán csak ennyi, hogy ha költő az ember, elég, ha eszébe jut egy jó sorpár - s hogy ezért letűnt költők eltűnt lábnyomába kell eredni: nem nagy ár az, ha költő az ember. Mondjuk, egy józsefatilla. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
