Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-16 / 64. szám
Greta Garbo Tavaszi tűz Ravellóban kivételes alkalmakkor jelent meg. A Metro-Goldwyn-Mayer híres jelmeztervezőinek egyike mesélte róla: a forgatások végén, amint kilépett egy-egy remekbe szabott ruhakölteményéből, azonnal felvette régi szoknyáját és magas nyakú pulóverét, majd így sóhajtott fel: „Végre megint jól érzem magam!” A maliiból Ravellóba röpke fél óra az út, de csak busszal, amely a bájos citromváros kikötőjéből indul, ám ha kocsival tennénk meg ugyanezt az útszakaszt, még ennél is gyorsabban jutnánk fel a világ egyik legszebb, középkori piccola cittájába. A városközpontból pedig már csupán egy rövidke sétánkba telik, hogy ott álljunk a Villa Cimbrone bejárata előtt, ahol egy új világ és egy új étzés veszi kezdetét. Ezt gondolhatta 1938 márciusában Greta Garbo, Hollywood svéd királynője is, amikor Leopold Stokowski iránt érzett szerelmét féltve itt találta meg azt a helyet, ahol a világ szeme elől elvonulva, zavartalanul ölelhette magához a félig lengyel, félig ír származású világhírű karmestert, a Philadelphiai Szimfonikus Zenekar vezetőjét. Ravello az Amalfi-part kétségkívül legszebb pontja. Az ide vezető út azonban még a legtapasztaltabb sofőröket is próbára teszi, hiszen meredek sziklafalak tövében, keskeny szerpentinek vezetnek egyre magasabbra, s egymás mellett nemhogy két busz, de még két kocsi sem fér el igazán. Lenézni a magasból pedig csak annak ajánlatos, aki nem a volán mögött ül. A kék ég ugyanis közelibbnek tűnik, mint a kék tenger. Szédítő a látvány, szédítően szépséges. Hát még annak, aki lángoló szívvel, szenvedélyes éjszakák reményében itt vesz ki szobát, Olaszország egyik legszebb üdülőhelyén. Hogy ki tanácsolta Greta Garbónak ezt a fenséges helyet, arról nincs tudomásunk, de hogy jól döntött, amikor ezt választotta, abban első látásra, már a villa többszintes kertjébe lépve biztosak lehetünk. A városka festői főterén, a Piazza Duomón csak annyit időzik az ember, míg felméri, hogy a szélrózsa minden irányába nyílnak sikátorokra hasonlító kis utcák, a templomot a nap végére hagyja, men a látványtól elragadtatva nyomban elindul erre vagy arra. Ha a Villa Cimbrone az elsődleges célja, akkor legfeljebb egy kósza pillantást vet a 11. században épült Rufolo várfalainak és tornyának romjaira. Tudatosítja, hogy a hely Richard Wagnert is inspirálta - innen vett mintát Klingsor kertjéhez a Parsifal című operájának harmadik felvonásában -, és már el is indul a Via San Francesco és a Via Santa Chiara felé, hogy lássa, amit mindenképpen látni akar. Pajkosan tekergő, szűk kis utcákon halad a cél felé, egy-egy pillantást vetve jobbra és balra. Emlékezetébe vési, hogy megállt a Ristorante Sigilgaida bejárta előtt, ahol David Herbert Lawrence 1926-ban és 1927-ben a Lady Chatterley szeretőjének néhány oldalát írta, elmélázik a Bibliotheca San Francesco méltósággal teli épülete és a Galleria Principe Piccolo homlokzata alatt, aztán elsétál egy 9. századi, Benedek-rendi kolostor maradványai mellett, majd megcsodálja a Villa Ámorét, amelyhez buja zöld bokrokkal övezett utcácska vezet. Gyorsan felfedez egy ékszerdobozhoz hasonló kis szállót is, amely 360 fokos panorámát kínál vendégeinek, és hirtelen azon kapja magát, hogy ott áll a földi éden kapujában, pár lépésnyire a villák villájától, amelynek falán emléktábla tanúsítja: 1938 tavaszán itt töltött néhány lopott órát (éjszakát!) az isteni Greta Garbo és Leopold Stokowski, a híres dirigens. Kettőjük története, megható love storyja azonban nem itt, hanem Hollywoodban kezdődött. Garbo a húszas évek közepén Stockholmból került Amerikába. Első némafilmje forgatásakor még csak pár szót tudott angolul, de gyorsan megtanulta a nyelvet. Első hangosfilmjével, az Anna Christie-vel, amelyben egy jó útra tért rosszlányt játszott, már Oscar-díjra jelölték. Nagy szerepekkel, tragikus asszonysorsokkal lépett előre a pályán. Anna Karenina, Mata Hari, A kaméliás hölgy, A Grand Hotel balerinája, Krisztina királynő, Ninocska - tisztább, melankolikusabb arcot, mint az övé, filmvásznon előtte sosem látott a világ. Kivételes nő volt, aki méltán érdemelte ki a svéd szfinx elnevezést. A színészi kifejezőkészség legteljesebb skáláját mutatta fel alakításaiban. Nagyon kevés olyan filmszínésznőt ismerünk a film történetében, aki hozzá hasonló intenzitással élte volna át a szerelem szenvedélyét. Hogy miben rejlik ma is ható varázsának titka? Százoldalas értekezések témája lehetne ez. Talán tünékeny és gyötrő érzékenységében. De az is lehet, hogy valami egészen másban. A legpontosabban talán egy angol kritikus fogalmazta meg, mit kapott tőle a kamera. „Amit más nőben csak részegen vesz észre az ember, azt Garbóban tiszta fővel is megpillanthatja.” De ki is volt ő valójában? Milyen embernek ismerték azok, akik vele, mellette dolgoztak, segítették a pályáján, mítosza kialakulásában? Az eleganciához, sokak szerint, nem volt sok érzéke. Mások azt állítják: nem is igényelte. Nem törődött a divat következményeivel, fel-felcsapó hullámaival. De vele született, biztos érzékkel ismerte fel és értékelte a szép ruhákat. Ha nem is adott sokat arra, hogy mindig, minden helyzetben elegáns legyen, egyszerű szabású ruháival meg tudta alkotni a maga stílusát. O hozta divatba a lapos sarkú cipőt, ő viselt először a dokkmunkásokéhoz hasonló bőrdzsekit, széles bőrövet. Gondoljunk csak bele: ő, akinek egyeden estélyi ruhája sem volt, kora divatikonja lett. Rúzst és púdert sosem használt, kék szemét csak egy vékony fekete vonallal emelte ki. Merészen kivágott ruhában senki nem látta, magas nyakú, hosszú ujjú kreációban is csak Finoman visszahúzódó, csendre és nyugalomra vágyó nő volt, aki mindent megtett, hogy védje a magánéletéhez való jogát. Ebből eredően kevesen tudtak a közelébe férkőzni. Az újságírók hadát messziről elkerülte, autogramot nem osztogatott, filmbemutatóin nem jelent meg, reklámokat nem vállalt. Közönsége csupán a színésznőt kapta meg tőle, a magánembert soha. Ez az ő döntése volt. ,A szerepeimen kívül nincs semmiféle mondanivalóm” — hárította el a magánéletére vonatkozó kérdéseket. Munkatársaival szemben azonban nem volt elutasító. Épp ellenkezőleg: velük mindig szívélyes kapcsolatot tartott fenn. Alakításaira olyan nagy elmélyültséggel készült fel, hogy próbákra nem is volt szüksége. Szerepfelfogásán ritkán kellett módosítani, akkor is csak apró részleteket. George Cukor nyilatkozta róla: „Rájöttem, hogy mint nő és mint érzékeny művész mindig tele van ötletekkel, és amikor végre a bizalmába és barátságába fogadott - és ezt azonnal megtette, amint kezdeti félénkségének gátja leomlott -, színész és rendező legeszményibb
