Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-09 / 7. szám

www.ujszo.com I 2019. január 9. KULTÚRA I 5 „Ez a világ legsokoldalúbb hangszere" Charles Pasi úgy látja, maguk a zenészek sem veszik kellően komolyan a szájharmonikát Charles Pasi a Pozsonyi Dzsessznapokon (TASR-feivétei) JUHÁSZ KATALIN A harminchárom éves párizsi Charles Pasi 17 éves koráig egyáltalán nem foglalkozott zenével, 22 évesen viszont megjelent az első albuma, amelyet négy további köve­tett, a legutóbbi mára legen­dás Blue Note kiadónál. A tavalyi Pozsonyi Dzsesszna­pokon ő okozta a legkelleme­sebb meglepetést. Ha jól tudom, úgy indult a pá­lyád, hogy barátaid szórakozta­tására elkezdtél szájharmonikán ökörködni. Igen, egyszer egy társaságban ke­zembe került egy hangszer, és rájöt­tem, hogy minden akkori világslá­gert el tudok játszani rajta. Nagy si­kert arattam ezzel a produkcióval a kocsmákban, aztán egy zenész is­merősöm azt mondta, hogy valószínűleg abszolút hallásom van, és komolyabban kellene vennem a zenélést. Gyerekként szinte min­denki találkozik a szájharmoniká­val. A szülők általában azért veszik meg a srácoknak, mert ez a legol­csóbb a hangszerboltban, és ezen a legkönnyebb hangokat kiadni. A legtöbb gyerek egy darabig elszóra­kozik vele, aztán félreteszi és elfe­lejti, mert jönnek az újabb játékok. Én is így voltam ezzel hatévesen. Szóval az emberek többsége nem sokra tartja a szájharmonikát, el sem tudják képzelni szólóhangszerként, vagy hogy a gyerekük ezt tanulja, mondjuk a hegedű helyett, aminek sokkal nagyobb a presztízse. Nehéz rajta játszani? Nehezebb, mint gondolnád, ha igazán beleásod magad. Az a baj, hogy még a bárokban játszó, egy szál gitáros énekesek sem veszik komolyan, mert csak arra használ­ják, hogy itt-ott színesítsék vele a hangzást. Szóval szájharmonikás­­nak lenni nem pálya. Kivéve, ha korszakos tehetség az illető, akivel a Blue Note első fran­cia előadóként köt lemezszerző­dést, és rögtön három albumra... Nagy adag szerencse is kellett ehhez, plusz egy remek zenekar, színvonalas dalok, valamint az a bi­zonyos piaci rés, amit akkor tölthet be az ember, hajókor van jó helyen. Tizenéves koromban szerettem be­le ebbe a hangszerbe, mert édes­apámnak köszönhetően felfedez­tem a bluest. Little Waltert, Sonny Boy Williamsont, szóval olyano­kat, akik elképesztő dolgokat műveltek szájharmonikán. Koráb­ban csak Bob Dylant és Neil Youn­­got hallottam harmonikázni, és azt hittem, ez a hangszer ennyit tud. Aztán leesett az állam, kinyílt előt­tem egy új világ. Akkor még eszem­be se jutott, hogy én is próbálkoz­zam, de a fülembe ragadt a hangzás, a virtuóz variációk, a cifrázások. Úgy tanultam a legnagyobbaktól, hogy nem is tudatosítottam a tanu­lás folyamatát. Amikor aztán bele­fújtam a hangszerbe, már világos volt, mit akarok elérni rajta, illetve sejtettem, mire képes. Hamar rájöt­tem, hogy a dzsesszben is használ­ható, amit szintén imádtam. És mi­vel elég sokféle zenét hallgattam, az első saját dalaim írásakor sem ér­dekeltek a fiókok. Szerintem min­den mindennel keverhető, nem kell leragadni egy stílusnál, csak azért, mert azt nem szokás mással párosí­tani. Nálam popos elemek is bőven vannak, és a harmonika köti össze a különböző stílusokat. Talán ez tet­szett meg a Blue Note-nak, amely az utóbbi időben rugalmasabb, nyitot­tabb. Vagyis nem akarják, hogy csupán dzsesszkiadóként -tartsák őket számon. Gondolom, ma már profi hang­szeren játszol. Dehogy! Egy olyan típust szere­tek és használok a leggyakrabban, ami kb. húsz euróba kerül bárme­lyik boltban. Egyszerűen az áll a szájamra. Sokan cukkoltak emiatt, ezért egyszer rászántam magam, hogy csináltassak egy profi hang­szert egy menő amerikai műhelyben, ahol a legnagyobb sztárok a meg­rendelők. De csak néhányszor ját­szottam rajta koncerten, mert ide­gen volt, és később sem tudtunk kö­zelebb kerülni egymáshoz. Meg­győződésem, hogy ez a világ leg­sokoldalúbb hangszere, ugyanakkor nem mindenkinek felel meg minden típus. Akkor jó, ha a száj ad részének érzed, ha szinte összeforrsz vele. A dalszövegeid angol nyelvűek, és a zenédben sem fedeztem fel semmi franciát. Mi az oka ennek? Ez sokaknak nem fog tetszeni, de nem igazán kötődöm ahhoz a fajta zenéhez, amit a világ többi részén francia zenének neveznek. Keveset jelentenek nekem a sanzonok, a ro­mantikus párizsi melódiák, de a népzene sem dobogtatja meg a szí­vem. Talán túlságosan kozmopolita vagyok. Eddigi életem során New Yorkban szerettem igazán lakni, pont azért, mert olyan sokféle, szí­nes és nyughatatlan az a város. A szövegeimet viszont nem azért írom angolul, mert engem már csak a nemzetközi piac érdekel, hanem szimpla gyávaságból. Egyszerűen úgy érzem, az anyanyelvemen nem tudnám maradéktalanul kifejezni, amit gondolok. Annyi jó költőt is­merek és szeretek, hogy bőven van, ami elijesszen a szövegírástól. Nem akarom, hogy röhögjenek a béna rí­meimen. Az angolt simulékonyabb, egyszerűbb, világosabb nyelvnek érzem, mint a franciát. Valahogy könnyebben adja magát. Vannak egyéb fóbiáid is? Például az éneklés! Szükséges rossznak tartom, és csak azért vál­laltam, mert ha már én vagyok a frontember, akkor nem tolhatom rá másra. Az átlagosnál csak valami­vel jobb hangom van, ugyanez vo­natkozik a gitárjátékomra is. De szerencsére kapaszkodónak mindig ott a szájharmonika! Nyomot hagy - Kiss Márti kiállítása Holnap 18 órakor nyitják meg a Csallóközi Múzeum kiállítótermóben Kiss Márti Nyomot hagy című tárlatát. Dunaszardahely. Nemrég ebben a kiállítótérben láthatta a közönség a Nyugat-szlovákiai Képzőművészek Társasága Szalon 2018 - Oszcilláció című kiállítását, amelyen Kiss Márti sajátos falusi tájképeivel volt jelen. Már ezek alapján megítélhették a lá­togatók, hogy Kiss Márti az az alko­tó, aki a táj anyagi összetevőivel (sár, föld) dolgozik, valamint növényi ele­meket (termés, szalma) emel be a klasszikus festmény műfaját megha­ladó kompozícióba, ily módon te­remtve meg a termőtáj atmoszféráját. A holnap nyíló, Nyomot hagy című dunaszerdahelyi kiállításán Kiss Márti átfogó képet ad eddigi mun­kásságáról, bemutatva festészetének fejezeteit. A február 9-ig tartó tárla­ton láthatók lesznek faluképei, pon­tosabban az ütött-kopott, rendezetlen baromfiudvarról komponált ironi­kus-szarkasztikus ábrázolatai, a hely mikrokozmoszát megteremtő tájké­pei és egyéb témájú munkái. (tb) Kiss Márti: Ideje aludni menni. A dunaszerdahelyi alkotó ezzel a festményé­vel két éve második helyezést ért el a VÚB Alapítvány fiatal művészeket tá­mogatóversenyében. (Képarchívum) Vámos Miklós kifakadt a Facebookon Budapest. „Na, emberek. Ezt kapjuk ma, amiért plakátra kerül­tünk. Koncz Zsuzsa, a pélyi pa­rasztcsalád sarja, és én, a félig szláv (anyám neve Ribárszky). De azért az atyai ág zsidó volt, míg egészen kiirtották őket. Az ő nevükben juszt is zsidó leszek, és tiltako­zom. Ámbár sejtem, a tettesek nem tudják, mit cselekszenek. Uszító­ikra (előretoltak, sorosozók, új kultúrát tetemteni óhajtók) szó­rom a lehető legsúlyosabb átko­kat. S üzenem: ez itt az én hazám is, takarodjanak el ők. S ha van ké­pük, csak uszítsanak és zsidózza­nak tovább, 2019-ben is. Aztán egyék meg, amit főztek. Erre nincs bocsánat” - írja a Facebookon Vá­mos Miklós író. Az ismeretlen utcai művész ál­tal tegnapra virradóra kidekorált plakáton a népszerű író nemrég megjelent könyvét reklámozza a Libri (Legközelebb majd sikerül, Athenaeum Kiadó) Koncz Zsuzsa és Zöldi Gerely kötetével együtt, amely a legendás magyar énekes-Amikor az emberi tudatlanság és a politikusok által szított gyűlölet a művészeken csapódik le. (Vámos Miklós felvétele) nő hosszú pályafutását foglalja össze, és a Corvina Kiadó gondo­zásában jelent meg a múlt év vé­gén. (juk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom