Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-22 / 293. szám
Washingtonban vagy New Yorkban, Prágában, netán imádott Párizsában, mindig mindenhonnan eliszkolt, lelépett, eltűnt. Szüksége volt az egyedüllétre. A magányos csatangolásra. 3. Mindig lenyűgözött az a konok akarat, amellyel úszta és igaz ember akart maradni. Hűség és hűtlenség, igazság és hazugság, tisztaság és mocsok, szeretet és gyűlölet - ezeknek a parazsán járta Grendel a magyar és az európai szellem haláltáncát. Mégsem a lélektan, hanem alapvetően az erkölcs érdekelte. Tiltakozott is, ha valaki lélektani írónak nevezte. Utolsó éveiben mintha megbocsájtással viszonyult volna a kollektív mélytudathoz — a gyűlölködő egyénhez azonban nem. A szlovákiai magyar identitáskultúra barbarizmusában is konokul kereste és meg is találta az egyetemest. Az egyetemes emberit. Azt is mondhatnám - hisz Prágában én ismertettem össze Hraballal -, megtalálta a hrabali gyöngyöket a mélyben. Csak hát ez méltánytalan lenne. Mert amit hátrahagyott, azok nem hrabali, hanem kőkemény grendeli gyöngyök a mélyben. Szigeti László * * * Az emlékezés szubjektív műfaj, nem tudja magát kipreparálni belőle az emlékező: „neki köszönhetem”, „ő inspirált”... Főhajtás minden egyes leírt sora, mégis a saját életének mérföldköveit helyezi el a másik életrajzában. Aki - ha már távozott közülünk (most még így mondjuk) - közbe se szólhat: Nem úgy volt az, hé! Fél évvel ezelőtt még együtt emlékeztünk Grendel Lajossal, amikor a 70. születésnapját ünnepeltük a pozsonyi magyar tanszéken. Szendvics, ropi, süti morzsái keveredtek a szavaink közé, amiket jóféle borral öblítettünk le. Megnevettette őt a köszöntőm, bő harmincéves ismeretségünk ironikus zanzája: .Azért az felettébb bosszantó, Lajos, hogy mennyire betolakodtál az életrajzomba. A Mihály kávézóban összeboronáltál a Hizsnyaival, még az esküvőnkre is eljöttél kajánkodni, pedig meg se hívtunk, sőt, a születendő gyerekünkről is hamarabb tudtál, mint a tulajdon anyám. Miattad tolmácsoltam először a PEN Club alakuló ülésén, rábeszéltél a műfordításra, folyton ösztönöztél, helyzetbe hoztál. Szerkesztőséggé változtattátok Zolival az otthonunkat; az ovis fiunk ’kojektújásat’ játszott, s mindmáig azt hiszi, hogy aki nem ír, az nem normális. Fenekestül felforgattad az életemet. Tele van a lábnyomaiddal, mint a legelső vadiúj szőnyegünk, amit összejárkáltál.” Hevesen bólogatott nevetés közben, hogy bizony, bizony, így volt: „A szőnyegért ne haragudj, Ildi. Egyébként pedig vigasztaljon a tudat, hogy a temetéseden már nem leszek ott.” Hát, nem vigasztal, Lajos! Ha csak az nem, hogy egyszer már nevettünk rajta - még együtt, még poén korában. Mintha a Nagy Elbeszélő azt üzenné vele, hogy olykor a halandó elbeszélő is bele tud szólni a sorsdramaturgiába: nem szükségszerű, hogy mindig a halál nevessen a végén. Köszönöm. Ezt is. Hizsnyai Tóth Ildikó megfogalmazása itt felesleges. Nekem így marad meg Lajos emléke, ezzel az önérzetes, ugyanakkor , önironikus mondattal. Mészáros András * * * Nehéz szavakat találni. Nehéz lesz megszokni, hogy Grendel Lajos nincs köztünk. Hogy nem lesz ott a pozsonyi könyvbemutatókon, sem az Irodalmi Szemle-esteken. Jelenléte akkor is meghatározó volt, ha meg sem szólalt. Ebben nagy része volt annak, hogy folyamatosan írta és adta ki újabb s újabb könyveit. Az első, Éleslövészet című regénye és magyarországi fogadtatása 1981- ben egy csapásra nagykorúsította a szlovákiai magyar irodalmat, s egy csapásra mellékessé tette a „szlovákiai” jelzőt. Mintha csak ma lett volna, hogy a Pozsonyi Magyar Intézetben Szegedy-Maszák Mihály méltatta életművét. És már Szegedy-Maszák Mihály sincs. Lajosunk, mert így hívtuk, nemcsak íróként volt s marad nagy, hanem olvasóként is: csalhatadan érzéke volt a jó kézirathoz. Tálamon Alfonzban rögtön megérezte a tehetséget. Száz Pálban is, de említhetem nemzedékem legjavát: Hizsnyai Zoltánt, Szászi Zoltánt, N. Tóth Anikót, Farnbauer Gábort, Juhász R. Józsefet, Hajdú Istvánt, Csepécz Szilviát, Feliinger Károlyt, Hogya Györgyöt - sokakat. Felnéztünk rá. 1992-ben (a Kalligram folyóirat első számának beköszöntőjében) írószövetségi elnökként vaskalaposnak nevezte idősebb pályatársai egy részét (az írószövetséget pedig a politikát kiszolgáló konzervativizmus és dilettantizmus bástyájának). Minket az idősebb pályatársak akkor, szemléletünkre vonatkozóan Grendel ikráinak bélyegeztek. Mondjuk, ezt jónéven vettük. Lassan azonban mi leszünk az „idősebb pályatársak”, s ideje elgondolkodnunk, nem vagyunk-e máris előrevivői helyett vaskalapos kerékkötői az irodalomnak, az írásnak, az alkotó és teremtő szabadságnak. Nem vagyunk-e megalkuvók, számítók, a rendszerbe belesimulok, azt kiszolgálók S ha így volna, hogy ikrákból vízilovak lettünk, szólna-e Lajosunk... Ha szólna, jónéven vennénk-e. Vág)' nem találna szavakat? Nehéz ez így, most már. (És az utóbbi időben mi sem tettünk fel neki kérdéseket.) Csanda Gábor * * * Meghalt egy író. Egy Művész. .- . A megrendülés első pillanataiban mégis a Személy hirtelen és végérvényes hiánya a legszívszorítóbb. Gimnazistaként láttam őt először, a szövegeiből már ismert és csodált írót egy iskolai író-olvasó találkozón. Egy másik kamaszkori emlékemben apám autós utasaként egy generációs apa-lánya vitának a tanúja, máig magam előtt látom néma somolygását, ahogy a szabadsága határait próbálgató kamasz szárnybontogatását figyeli. Ettől az emlékképtől alig különbözik egy sokkal későbbi, akkor már én voltam a sofőr, hármasban tartottunk hazafelé egy konferenciáról, defektet kaptunk, s irodalmár módon ügyedenkedve cseréltünk kereket. Grendel Lajos ott vigyorgott fölöttünk a helyzet abszurditásán - rangidősként, de nálunk is járatlanabbul. (Folytatás a következő oldabn) * * * 1991-ben megpróbáltam Grendel Lajos első három regényét, az Eleslövészetet, a Galerit és az Áttételeket egyeden műként, trilógiaként értelmezni, s dolgozatomnak a Jelentések egy létre nyitott műhöz címet adtam. S amikor, megrendülve, immár az életmű lezárulásáról beszélhetünk, ma sem tudok kifejezőbb kijelentést tenni Grendel Lajosról, mint azt, hogy a lét írója volt s életművét kezdettől fogva ez az egzisztenciára irányultság jellemezte. Ez volt a feltűnő már az első novellájában, A teniszlabddtym is, amelyet az akkor számomra még teljesen ismeretien egyetemista - rövidnadrágban, selymesen szőke zott az 1972-ben megjelent Fekete szél című, akkor induló szlovákiai magyar prózaírók műveit tartalmazó antológiából is.) S később még inkább eltávolodott a „bölcsőtől” (ismerte és nagyra tartotta a szintén lévai Féja Géza Bölcsődal című önéletrajzi regényét, bár a népi írók poétikája és etikája természetesen idegen volt számára), s távolodásának irányát olyan nevek jelezték, mint - az említettek mellett - Mészöly Miklós s az egykori Mozgó Világ szerzői, s mindenek előtt az akkori világirodalom nagy alakjai: Styron, Capote, Hemingway, Fitzgerald, Cortázar, Borges, Musil. Ez a szuverén modern, sőt posztmodern irodalmi iskolázotthajjal, szerényen, kicsit elfogódottan - 1970-ben hozott be az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Kifaggattam: mit tanul, mit olvas. Elmondta, hogy magyar-angol szakos, s hogy Mándy Iván és William Faulkner a kedvenc írója. Ez a párosítás meglepett. Én ezeket a szerzőket diametrálisan külön világoknak tartottam. Aztán elolvastam A teniszlabdát, s gondolatban megemeltem a kalapomat: a novella szorongó kis zabigyereke, aki apjának nézi a kertben áló hóembert, távolról valóban egyszerre emlékeztet Mándy és Faulkner némely hőseire. - Szóval: Grendel Lajos már kezdő íróként sem a szlovákiai magyar irodalmi műhelyek neveltje volt. (Talán ezért hiányság vezette tehát a lévai-pozsonyi Grendel Lajost az egykorú magyar irodalom csúcsaira: a nyolcvanaskilencvenes években már együtt emlegették nevét a magyar prózát radikálisan megújító Mészöllyel, Esterházyval, Nádassal. S ha most, a halál szomorú bilanzának alkalmából megkérdezzük magunktól, hogy a kitűnő retorikai iskolán túl mi vezette írónkat a csúcsra, azt kell mondanunk, hogy trilógiájában, ebben a több, mint imponzáns irodalmi entrée-bzn s egyáltalán az életművében sikerült olyan epikai hősöket teremtenie, akiket nemcsak egy szűk közösség, hanem az egyetemes emberi lét képviselőinek érzünk. Ezek a hősök a kor reprezentatív tudása és történelmi emlékezete birtokában igyekeznek a kor nagy kihívásait, kérdéseit egyfajta rendbe állítani és megválaszolni. Tozsér Árpád * * * Ha a hozzánk legközelebb álló társunk ismereden világba indul időben behatároladan, nem irodalmi vándorútra, az agyra köd száll. Rögtön ezután azonban nagyon éles, szó szerint elolthatadan fényt vet mindenre, ami e két tudatot összekötötte és megosztotta, lelkesítette és bántotta. Igen, elárvultam. Mert Lajos több volt nekem, mint fivér. Az ő találó szavaival szólva, valóban „az én utolérheteden Énem” volt. Vele éltem, élek és fogok élni kapcsolatban maradtunk, később aztán tanszékvezetőként vettem fel Lajost adjunktusnak, hogy olyasvalaki tanítsa a huszadik századi magyar irodalmat, aki annak részese is. Egy irodában ültünk, sokat beszélgettünk, és viszonyunkat az egymás másságát elfogadó attitűd jellemezte. Ez csak az utolsó egy-két évben változott, amikor politikai szimpátiáink - teljesen abszurd módon - valamiféle gátat emeltek közénk. De ez nem változtatta meg a nézetemet arról, hogy Lajos prózájának a kortárs magyar irodalom kanonizált művei között van a helye. Az az irónia, amelyik talán csak a tragikus agyvérzése utáni írásaiból hiányzik, jellemezte őt mint személyt is. Ezért úgy gondolom, hogy nem leszek kegyeletsértő, ha olyan történetet bányászok elő az életéből, amelynek közvetlen tanúja voltam, és amelyik éppen gondolkodásának és cselekvésének ilyen, ironikus voltát eleveníti fel. Legelső vizsgánk a magyar tanszéken fonetikából és fonológiából volt Deme tanúr úrnál. (Van, ki e nevet nem ismeri?) Én még készültem, Lajos már felelt. Arra lettem figyelmes, hogy Deme tanár úr azt mondja Lajosnak: „Kedves kolléga, hibás, amit mondott, de látom magán, hogy ezt maga is tudja. Akkor miért nem javítja ki magát?” Mire a Lajos: „Mert én következetes vagyok.” - A klasszikus exemplumokhan most a tanulság következne. De annak a papírra vetett szavak révén, míg a sors engedi. Többet nem is tudok mondani, sem ígérni. Karol Wlachovsky Lajossal 1968-ban együtt kezdtük az egyetemi tanulmányainkat a pozsonyi magyar tanszéken. O magyar-angol, én pedig filozófiamagyar szakosként, és mindketten úgy, hogy az érettségi és az egyetem között mással foglalkoztunk. A rendszerváltás előtti Irodalmi Szemlén, majd pedig a kilencvenes években a Kalligramon keresztül www.ujszo.com SZALON ■ 2018. DECEMBER 22.
