Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-22 / 293. szám
[20 SZALON ■ 2018. DECEMBER 22. www.ujszo.com Szemlélőként, aki egyszerre lát belülről és kívülről (felülről?), aki nem kommentál, csak szemrevételez, és együttérzéssel, éllel somolyog. A személyes emlékképek immár bemerevednek a végérvényességtől. A sok közül kiválasztódik néhány, amely megvilágító erőre tesz szert, s amelyet természetesen az olvasmányélmények is támogatnak. A Grendel-szövegek finom somolygása. Az a pengeél, ahonnan az írói tekintet egyszerre érzékeli a kívült és a belült. A mély, történelmi megalapozottságú, felelősségei bíró és az életút egyes állomásain személyesen is felvállalt közösségi együttérzés, ami ugyanakkor nem fél ironizálni. A gyengeséget és erőt egyaránt jelentő irónia. A kollektívumot az egyén botorkálásán keresztül bemutató rezignáltság. A pontos észlelés és megjelenítés, amint rákérdez önmagára. Az állítás, amint gellert kap. A somolygás, amint szabaddá tesz. Görözdi Judit * * * 1. 1971-ben találkoztunk először. O 23 éves volt, én 20. O Léváról származott, én Ipolyságról. Ö már komoly írónak számított, mert előző évben írt egy igazi novellát. Én is komoly író akartam lenni, de még nem tudtam megírni az igazi novellát. Mind a ketten a Horsky park elnevezésű kokszban laktunk Odaléptem hozzá, bemutatkoztam és rögtön a tárgyra tértem. Olyan író szeretnék lenni, mint te, mondtam. Hogyan kezdjek neki? Nos, ha tényleg írni akarsz, akkor először olvass. De én olvasok, védekeztem. Mondott néhány nevet és megkérdezte, hogy olvastam-e tőlük valami. Őszintén megmondtam, hogy ezeknek az íróknak a nevét sem hallottam ezelőtt. Másnap ebédnél újra találkoztunk. Egy papírlapot nyomott a kezembe. Rajta vagy hetven könyveim. Kezdd az ismertekkel, mondta. Először olvass sok Mikszáthot, Krúdyt és Kosztolányit. Aztán Mészölyt, Déryt, Semprunt, Faulknert, Camus-t, Böllt és Malamudot. Ha végeztél velük, gyere át hozzám és elbeszélgetünk. Mit mondjak? Másfél éven át a Grendel-lista szerint művelődtem. Nagyszerű iskola volt. 2. 1989. november 17. Azon az estén Tóth Karcsi és Sándor Nóra lakásán ültünk nagy titokban. Voltunk vagy huszonötén. Pártot alapítottunk, mert Karcsi makacsul azt hajtogatta, hogy eljött az idő, most már igazán pártot kell alapítani. Ollös Laci hozzátette, hogy mi, kisebbségi magyarok csakis liberális pártban gondolkozhatunk. Erre mindannyian elkezdtünk liberálisan gondolkozni. Ha valaki kigondolt valamit, azt gyorsan lediktálta Nagy Lacinak, aki minden elképzelést beírt egy nagy füzetbe. Csak úgy záporoztak az elképzelések és javaslatok. Grendel eleinte csendben ült és figyelt, de kilenc óra tájban aktivizálta magát és ezután minden egyes elképzeléshez hozzászólt. Éjféltájban Nagy Laci azt mondta, hogy Lenin elvtárs a bolsevik párt megalakítása során 1364 alkalommal szólt hozzá a témához, és szerinte Lajos közel jár ehhez a számhoz. Röhögés volt a válasz. Hajnali fél kettőre befejeztük a munkát. Csak másnap reggel tudtuk meg, hogy közben Prágában kitört a forradalom. Huncík Péter * * * Néhány hónapja születésnapi méltatásra kért az Új Szó, most meg... Bár ne lenne ilyen feladat. S hogy nekrológ helyett valami személyeset. Mit is forgat ki Grendel-emlékeim kaleidoszkópja? Első találkozásunk a Nő hetilap szerkesztőségében. Tizenöt évesen egy novellával megnyertem egy diákalkotói pályázatot, melynek eredményhirdetésén zsűritagként volt jelen. Vagyis elindított. Mint ahogy sokunknak adott pályakezdéshez lendületet, útkereséshez irányt, mindvégig fontosnak tartva, kíváncsian figyelve az újak jelentkezését - botorkálást, szárnyalást egyaránt. Iródiák az újvári Csemadokpincében. Nem udvariaskodott, amikor véleményt mondott a szövegkezdeményeinkről, kiforradan mondatainkról, képzavarainkról. Aki megsértődött egy-egy keményebb ítéletén, nyilván félreértette a segítő szándékot. Összeállított egy olvasmánylistát; magán kánonjának legjavát ajánlotta, lázasan olvastunk világirodalmat, magyar irodalmat, Hrabaltól Hajnóczyig, százszor többet tanultam, mint a magyarórákon. Az Áttételek az első Grendelszövegélményem, a Kortársban olvastam gimnazistaként, kedvencem lett, az első kiadásnak egy felszólítást tartalmazó dedikált példányát őrzöm. S most másféle áttételek rendezték át a sorsképletét... Az ÉLTE Budaörsi úti kollégiumában író-olvasó találkozó, Grendel és Cselényi, sokan összegyűltünk, Lajos jó fej volt, értett a fiatalok nyelvén, szellemesen elegáns válaszokat adott a sokfelé futó kérdésekre. Kezdő tanárként író-olvasó találkozóra hívtam az ipolysági gimnáziumba. Hajlandó volt több átszállással elvonatozni a világ végére. A vasútállomáson elsétált odáig, ahol hirtelen megszakad a sínpár, ami az országhatárok átrendezésének szomorú jelképe. Ez nagy hatást tett rá. Mivel az aktuális igazgató (a sötét meciari korszak kiszolgálója) csak délután engedélyezte a találkozót, sokat beszélgettünk. A Tömegsíron dolgozott éppen. S talán az ipolysági genius lódnak is szerepe lehetett a New Hont-vonulat árnyalásában... Éjszakai autózás Rimaszombatból, az országos vers- és prózamondó versenyről. Két diákommal bekéredzkedtünk a kalligramos kocsiba, hiszen a gála után már nem tudtunk volna hazajumi. Lajossal egész úton ködlovagokat emlegettünk, köztük Hunyady Sándorról esett a legtöbb szó, jó, hogy kicsit eltévedtünk, tovább tartott a különleges hangulatú beszélgetés. Nagy megtiszteltetés volt, hogy én mutathattam be Pozsonyban A tények mágiája című Mészölynagyesszéjét. S egyszer nagyvonalúan átengedte nekem a prágai Károly Egyetemen az óráit; Mészölyről, közös mesterünkről tartottam előadást. Amikor Ipolyságon ünnepséget szerveztek a schengeni övezethez csadakozás alkalmából, Lajos is jelen volt, együtt sétáltunk ki az éppen felszámolódó szlovák-magyar országhatárra; az eufóriát egy közös fotó is rögzíti. Eljött a szlovmagy irodalom témájára szervezett Legere Irodalmi Versenyre is a nyitrai egyetemre. A stroke-ja után volt, megrendítően küzdött minden szóért; a lassú tempó ellenére a középiskolások türelemmel, áhítattal hallgatták. Az utóbbi években leginkább SZMIT-táborokban futottunk össze. Csendes megfigyelő és metamentor: Lajos. Végigolvasta a Pegazus pályamunkáit, védnöki díjjal biztatta a tehetségeket, rendüledenül kíváncsi volt a fiatalokra, indulókra. Mint ahogy sokan — pályatársak és örömolvasók - kíváncsiak voltunk a grendeli életmű fordulataira. Mindig tartogatott meglepetést. Csakhogy Lajos most végleg lezárta a bőröndöt. S csak találgathatjuk, mit vitt magával. N. Tóth Anikó * * * „Pótolhatadan veszteség érte a szlovákiai magyar kultúrát, elhunyt Grendel Lajos” - ez vagy egy ehhez hasonló mondat juthat most eszébe mindenkinek, még azoknak is, akik egy sort sem olvastak tőle. Ez a mondat helytálló ugyan, de egy olyan klisé, melyben eltűnik az egyéniség és a teljesítmény, még akkor is, ha szerepel benne egy név. Nézzünk egy-két konkrét, személyesebb megállapítást. Esterházy Péter tíz évvel ezelőtt egy köszöntő beszédében Dunaszerdahelyen beleolvasott az Éleslövészetbe, majd az idézet után azt mondta, hogy akkor, amikor otthon Grendel regényének olvasásakor ehhez a részhez ért, az jutott azonnal az eszébe, hogy „eggyel többen vagyunk”. Ez a gesztus, és mindaz, amit irodalomtörténetileg jelent, annyira meghatározó élmény volt, hogy bármikor, amikor az elmúlt tíz évben Lajosra gondoltam, ez önkéntelenül vele jött. Pétert és Lajost ez a nagyszerű mozzanat mindörökké összeköti. Az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek kiállta az idő próbáját, és ez nem véleden. Ahogy az első darab tudatosítja: „Az, hogy a regénytörténet csomópontjai holnap más szögből kapják a fényt, mint ma, s holnapután megint más irányból, nem alkalmi trükk, hanem az egyeden lehetséges eljárás.” Megint itt az ideje az újraolvasásnak. Az Esterházy-mondat előtt néhány évvel egy rendezvényen szóba került Grendel ’94-es helyzetértékelése, mely szerint a szlovákiai magyar régióban az elméleti kutatások megtorpanása és az irodalomkritika szinte teljes elsorvadása figyelhető meg. Ja új művek irodalomkritikai recepciója elmaradt - írta Grendel -, s évek óta a leghalványabb remény sincs arra, hogy színre lépjen egy képzett, önálló ítélet alkotására képes fiatal irodalomtörténész-nemzedék.” Majd amikor a mestert a kerekasztal-beszélgetés során azzal szembesítettük, hogy ez a jóslat nem jött be, ő így kiáltott fel: Hála istennek! A 2000-es évek elején induló fiatal irodalomtörténész-generáció számára Lajos már sokkal többet jelentett egy kanonizált prózaírónál. Ahogy anno az Iródia-mozgalomnak is Grendel volt az egyik súlypontja. Lajos Tőzsér Árpád mellett ott ült közöttünk a Somorjai disputákon, beszélgetett velünk a KultúrKorzóban, partnerünk volt az SZMIT nyári táboraiban, mégis egy dokumentálhatadan beszélgetésünkre emlékszem a legélesebben, melyre egy vonatút alkalmával került sor. O Pestről Pozsonyba utazott, így Érsekújvárig együtt mentünk. Számos irodalmi kérdést vitattunk meg (a róla készült Szirák-monográfiát is például), de a legmeglepőbb az volt, ahogy Lajos a lírához közelített. Mallarmét járta körbe, míg én Baudelaire-t elemezgettem, végül a szimbolizmus kétféle változatához jutottunk, mely kétarcúság egyébként a líraelméletben később helytállónak bizonyult, de akkor még nem tudtunk róla. Akkor vált a legnyilvánvalóbbá számomra, hogy Grendelnek kivételes tehetsége van az irodalomhoz, és van elképzelése arról is, miért nem szabad felhagyni az elméleti keretek folytonos átalakításával. Egy alapvetően egocentrikus közegben sokat elárul valakiről, ha másokért tesz valamit önzetlenül. 2010-ben egy fiatalember azzal keresett meg a Selye János Egyetemen, hogy Grendel Lajos javasolta neki, velem dolgozzon. Ez jó ajánlólevél volt, ennek a kollégának nyolc év alatt három könyve jelent meg. Lajos sejtése és döntése helyesnek bizonyult. Sokszor elképzeltem az elmúlt években azt a pillanatot, amikor a befutott író nem magát tolja az előtérbe, hanem mást segít hozzá egy lényeges döntéshez. Ehhez a tanácshoz minden bizonnyal nem elég a jóindulat, át kell látni a szaktudományi viszonyokat és az egyetemközi teret is. Mennyire elképesztő, hogy Grendel Lajos halálhírének érkezésekor ez a fiatal kolléga, Baka L. Patrik ott ült mellettem Keserű József társaságában, akivel anno Lajos Négy hét az élet című regényét mutattuk be az érsekújvári IrodalmiKorzóban. Grendel prózáját pedig mindhárman tanítjuk. Tudom, hogy Lajos emléke a hétköznapokban is velünk marad. H. Nagy Péter * * * Grendel Lajost még a 80-as években ismertem meg az Iródián, már akkor is ő volt az ÍRÓ, csupa nagybetűvel. Tiszteltük őt munkásságáért, kiállásáért. Később, amikor a Madách Kiadóba kerültem könyvgrafikusként az ő általa vezetett szerkesztőség, abban az időben Grendel, Bállá, Zalabai, Kulcsár összeállításban, volt a rezignált könyvkiadó fényes szellemi központja. Nagy hatással voltak rám a velük folytatott beszélgetések, az én esetemben, a legtöbbször csak hallgatások. Grendellel 1989-ben egy oldalon politizáltunk a Függeden Magyar Kezdeményezésben, közös munkahelyünk is volt abban az időben a pozsonyi Úri utcában lévő FMK-VPN irodában. Nyilvánosan vállalta az akkor még szokatlan politikus-művész szerepet, az FMK szóvivője is volt abban az időben. Számomra példaértékű volt az is, hogy egyszerre volt benne egyformán a csehszlovákiai, szlovákiai és magyarországi művészeti életben is. Ugyanazt a szellemiséget képviselte, amit a Kalligram Könyvkiadó, állandó kiadója, és később felnőve a mai napig magam is. Az utóbbi években útjaink, meggyőződésünk eltávolodott egymástól, de a mai napig nagy tisztelője maradtam munkásságának. Martin Bútora Szabó Rezső nagybátyám búcsúztatását fejezte be a következő mondattal, „Legyen számodra könnyű a közös szlovák-magyar anyaföld.” Szeretném én is Lajoshoz és családjához írt soraimat hasonlóan befejezni: Azt kívánom, hogy legyen számodra könnyű a közös európai anyaföld. Nyugodj békében, Lajos. Németh Ilona * * * A Mátyás király New Honiban egyik figurája, Schiller Mihály — amolyan tipikusan grendeli figura - Svájcba utazik barátnőjével, Macával. Mivel egyre jobban zavarja őket, hogy a helybéliek keresztülnéznek rajtuk - ők legalábbis így érzik -, Schillerek nagyotmondással hívják fel magukra a figyelmet. Schiller Mihály előbb elhiteti a hiszékeny svájciakkal, hogy ő és barátnője nemcsak „el voltak nyomva” a kommunista Csehszlovákiában, de gyakran éheztek is. Majd azt hazudja, hogy rendszerellenes versei miatt börtönben is ült, amivel rögtön kivívja közönsége szimpátiáját. A derék nyugatiak szíve gyorsan meglágyul a szerencsétlen sorsú kelet-európaiak történetét hallva. A gond akkor kezdődik, amikor az immár teljesen elérzékenyült hallgatósága arra kéri Schillert, hogy szavalja el egyik versét. Schiller Mihály pedig- aki természetesen ugyanúgy nem írt verset, ahogyan nem is éhezett- egy hirtelen ödettől vezérelve előadja az Anyám tyúkját, amivel mérsékelt sikert arat. Hogy miért ez a történet ragadt meg az emlékezetemben az általam olvasott Grendel-regényekből, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre remekül érzékelteti Grendel Lajos sajátos látásmódját. Ö volt az első írónk, aki a szlovákiai magyarság nem éppen szívderítő történelméről úgy tudott írni, hogy mellőzte a pátoszt és a tragikus hangvételt, ugyanakkor mégis hű maradt e közösség szellemiségéhez. A műveit átszövő humor és irónia sohasem járt együtt a történelmi események súlyának bagatellizálásával. Éppen ellenkezőleg, pontosan ezek segítségével alakított ki egy olyan irodalmi nyelvet, amelyen keresztül hitelesen tudott szólni a kisebbségi magyarság sorsáról. Műveiben számos hasonló történettel találkozhatunk, mint a Schillereké. Ezek az anekdoták adnak sajátos ízt a grendeli prózának. Azt hiszem, Grendel Lajos mindig is tudatában volt annak, hogy az olvasóknak szükségük van emlékezetes történetekre. Mert abból, ami volt, oly sok minden feledésbe merül, de a jó történetekre valahogy mégis mindig emlékezni fogunk. Keserű József * * * Baktatunk Lajossal a nyár eleji forróságban, a Kalligramból jövet, valamikor az ezredforduló környékén. Átmegyünk a Mihály-kapu alatt, és elhaladunk a Madách Kiadó hajdani épülete előtt, ahol a nyolcvanas évek közepén első verseskönyvem kéziratát adtam át neki; ebben a zöldre meszelt házban volt az Irodalmi Szemle szerkesztősége is, ahová Lajos a rendszerváltás hajnalán maga
