Új Szó, 2018. november (71. évfolyam, 251-274. szám)
2018-11-10 / 258. szám
Nyár, tábor, puska, gyerekek Kaptam egy linket egy fotósorozathoz. Kommentárt el sem olvasva rákattintottam, megbíztam a feladóban. A Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíj 2018-as győztese, Bartha Máté fotós munkája jelent meg a képernyőmön. Nem akármilyen munka. Az első képeken fiatalok láthatók, katonai környezetben, egyenruhában. Arcfestett, terepszínű ruhát viselő fiúcska; sáros fejű lány, sok természet, néha egy-egy vidéki jellegű ház és udvar a háttérben. Szülőként nehéz szívvel nézi az ember a katonáskodó fiatalokat bevetésen. Először még el is gondolkodtam, hogy vajon Ukrajna vagy más közeli hadszíntér lehet, de az egyenruhák mind magyarok voltak. Éles harc nem látszott, halottak sem. A fotók nem máshol készültek, mint annak a hazai mozgalomnak az eseményein, amely 10-18 éves fiataloknak rendez honvédelmi szaw A fotók olyan pillanatokat mutatnak meg, amelyek rejtve maradnak a szülői tekintetek előtt. badidős táborokat. Mondhatnánk, hogy önkéntes kiképzőhely tinédzsereknek. A fotósorozat lehetővé teszi, hogy az urbánus 21. századi ember szembesüljön pár kényelmeden kérdéssel. Milyen a viszonya a természethez? Belemenne derékig a patakba (vagy drága termálba jár), bírja a szúnyogcsípést (vagy sprayjel megy piknikezni is), megsüti a szalonnát az esti tábortűzön (vagy gázpalackos barbecue masinája van), hagyja magát telefon nélkül létezni egy hétig (vagy naponta 60- 80-szor nyúl a telefonja után)...? Ezek persze kiélezett kérdések, és miért kéne a fentieket szembeállítani? Lehet néha kirándulni, néha barbecue-zni a szomszéddal... de azzal legyünk tisztában, hogy ahova a szívünk húz, az lesz a gyermekeinknek is természetes. Ügy is feltehetjük a kérdést, hogy a mostani szülők generációja mit akar igazán átadni a gyerekeknek? A természet ebben a sorban hol áll? És a honvédelem? Mit jelent ez az utóbbi? Önfeláldozást a közösségért? Vagy éppen az erőszakot, mint megoldási formát legitimálja? Önvédelmi képességet vagy agressziót indukál? A katonás hétköznapi fegyelem belső rendhez vezet, vagy éppen a rendedenséget időlegesen eltakarva a nagy rendrakást akadályozza? Alighanem mindkettőre bőven kaphatunk érveket a különböző szülői közösségekben. Természetbarát körtől a cserkésztáboron át az úszótáborig sokféle hely adott a fiatalok számára, és ezek között szerepel honvédő, hagyományőrző, íjásztábor is. De nemcsak a tábor alakítja a gyereket, hanem a gyerek is a tábort. Ez látszik itt is. A fotók elemi erővel mutatnak meg olyan pillanatokat egy nyári tábor perceiből, amelyek jobbára rejtve maradnak a szülői tekintetek előtt. A gyémántokat csiszolás közben látni, csakhogy katonás fegyelemre, harcra edzenek. A konvencionális katonaság egykori éthosza visszaállítható-e a két világégést magára hozó kontinensen? Vagy a kiberkatonáké a jövő? Az élmény csak az inputot jelenti, annak feldolgozása a valódi építőanyag a gyerekek fejlődésében. A mikroszkóp mellől is lehet szeretni a természetet, ahogy a cserkésztáborban is lehet valaki természetromboló. A felfűzött élmények füzére számít. Ez kellően homályban marad a fotókon, nem eldönthető. Ettől lesz izgalmas a tárlat, hiszen a kérdéseket nyitva hagyja. Nem kapunk sokperces videóinterjút és szocio-mélyriportot, hanem egy érzelmi impressziót. Mit gondolunk a harcról a gyerekeink jövőjében? Hol helyezzük ezt el az értékrendben? Tudjuk-e rétegezni? Számomra a Capa-díjas fotósorozat egy olyan élményt adott, amely rávilágít amúgy természetesnek vélt kérdésekre, szülőként, polgárként, emberként. Feledy Botond Polgárpukkasztás angol módra A Mindörökké Sally az a fajta komédia, amin nagyon lehet röhögni, de közben olykor arcodra fagy a mosoly. Sally negyven körüli angol nő, akinek látszólag mindene megvan: háza, jól fizető munkája - az előléptetés szélén áll -, szerető szülei és egy régi bútordarab pasija, aki szereti őt. Azonban a kulisszák mögé nézve már nem olyan rózsás a helyzet. A munkatársak között akad egy-két egészen elviselheteden alak, a szerető szülők közül az anya túlságosan rá akar telepedni a lánya életére, a régi bútordarab pasi pedig nemcsak ritka unalmas, hanem rendkívül férfiadan, sőt már-már undorító alak: a sorozat szinte sportot űz abból, hogy minél szánalmasabb karakterként mutassa be Dávidét. Kettejük szexuális élete a nullához közelít - David pénisze állítólag annyira apró, hogy Sally nem érzi a behatolást -, sehogy sem találják meg a közös hangot. A férfi sírva könyörög neki, hogy menjen hozzá feleségül, mondván, a nő már úgyis túl öreg ahhoz, hogy valaki mást találjon. Micsoda romantika! És még csak a Sky valamint az HBO közös, hétrészes komédiasorozatának az elején járunk. A fordulat egészen váratlanul jön: a metrónál Sally találkozik a dögös Emmával, és bár eddig nem volt tisztában azzal, hogy leszbikus, a lány beindít benne valamit: hamarosan azon kapja magát, hogy dobja Dávidét, és beköltözik hozzá az igencsak rámenős Emma, akivel aztán minden létező dolgot kipróbálnak az ágyban és az ágyon kívül, ami csak két nő között elképzelhető. A széria íróját és egyik főszereplőjét, az Emmát játszó Julia Davist az angolok már régóta a gádástalan humoráról ismerik, és a Mindörökké Sally tényleg nem lacafacázik. A szexjelenetekben a két nő arca csak úgy csillog a nemi szervek nedveitől, és olyan ollózásokat mutatnak kendőzedenül, hogy az már-már pornófilmbe illő. De nemcsak a szexualitás ábrázolása kapcsán nem ismernek határokat. Meg merik például lépni azt, hogy a Mindörökké Sally egyik legantipatikusabb karaktere egy mozgássérült, tolószékes nő legyen, aki olyan pofátlanul nyomul az egyik kollégájára, hogy azt már rossz nézni. A sorozat sportot űz abból, hogy kényelmeden legyen nézni: Sally szülei előtti kényszeredett coming outja, vagy a látogatás David megözvegyült anyukájánál mind olyan pillanatok, amiken egyszerre röhögünk, és közben borzasztóan szégyelljük magunkat azért, hogy nevetünk. Julia Davis azon dolgozik, hogy kényelmedenül érezzük magunkat, és ez nagyon jól megy neki. Ahogy Sally is egyre rosszabbul érzi magát az életére teljesen rátelepedő Emmától, úgy lesz a sorozat is egyre sötétebb, és kalandozik el egészen váradan területekre. A Mindörökké Sally kétségtelenül egy új színfolt a komédiasorozatok terén, bár ezt az új színt nem mindenki fogja élvezni, sőt. A rengeteg extrém karakter olykor még a legtürelmesebb, legrutinosabb és legnyitottabb nézőnek is sok lehet a jóból. De pont ez volt a cél, igaz? Tóth Csaba
