Új Szó, 2018. november (71. évfolyam, 251-274. szám)
2018-11-10 / 258. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. NOVEMBER 10. U Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Rémisztő időket élünk. A málnatőről, amit múlt hónap elején leértékelve vettem a dísznövénykertészetben, már halottak napján leszedtem egy szem érett málnát. Savanyú volt, de az enyém. Még ez is több, mint amit az ember novemberben várhat, több a kelleténél, különösen, hogy október első napjaiban jöttem haza a málnákkal. Mutatom a nejemnek, Editkének, aki a zöld paradicsomokat aprította a csalamádéhoz egy hokedlin a verandán. „Látod, életem, mit hozok? Egykét év és teheted el a málnadzsemet!” „Fasza. Na, még az is. Mintha nem lenne elég bajom ezzel a sok őszi hulladékkal” - morogta az én galamb szelídségű hitvesem. Ha morcos, mindig rám haragszik, ha rám haragszik, akkor a terményeimmel szemben ellenséges. (Ha meg éppen nagyon szeret, akkor ki sem fogy a dicséretből, hogy milyen édes a szilvám, mekkora répát termelek.) Mostanában gyakorta rosszkedvű. Kiesett egy tömés a fogából, de a fiúk új albérletbe költöztek Pesten, ami öt négyzetméterrel kisebb, ám harmincezerrel drágább, ezért halasztgatja a fogorvost. Két hete annyira nekikeseredett, hogy este tízkor túladagolta magát tepertővel, megevett tíz dekát alig fél szelet kenyérrel, de merek én ilyenkor egy szót is szólni? Örülök, hogy rendes étvágya van, megbecsüli a jót. Nem huhoghatok, hogy édes bogaram, örülök, hogy ízük, de aztán majd ki szedi be hajnal háromkor a savlekötőt? Aztán arra ébredek, hogy álmában félrebeszél, már a fenyőt emlegeti, pedig hol van az még! ,A fenyőt, fiúk, oda állítsátok a fenyőt” - susogja tepertős rémálmában, mikor én még csak a diófánál tartok. Tűrhető az idei termés, ebéd után töröm a kombinált fogóval a diót (a fiúk felvitték a kalapácsot az új albérletbe, de így legalább tudom, mit kapjanak karácsonyra), és azon gondolkodom, kinek a fejét képzeljem oda. De mindig rájövök, hogy ez hülyeség, mert a dió héjára nem azzal a lendülettel kell ümi, ahogy az ember a nagyhangfalú szomszédja, lusta könyvelője, választókerületének elzsírosodott agyú képviselőjének vagy Donald Trumpnak a fejére ütne. Nem tiszta erőből. Egyeden, kicsiny, de jól irányzott ütést kell rámérnem, és abba is bele kell sűrítenem a férfias önmérsékletet, ami a dióbél péppé zúzása előtt megállítja a kezemet. Mint amikor a sógorom kigúnyol, amiért nem tudok (és nem is szeretek) betonozni, én meg bosszúból kiborítom a fföccsét, de aztán mégis elkapom a poharat a levegőben, mert megijedek, hogy a nejem mit szól majd, ha nem lesz többé teljes a pohárkészlet. Ez a módja. így lesz a dióbél szinte teljesen ép, amit még torta tetejére is rakhatsz dísznek. A kertről nincs sok írnivalóm. Túlvilágian meleg van, kora délután szinte izzadok, és mégis tudatosítanom kell magamban, hogy ez nem az új kezdet melege, ez a végé. Megcselekedtem mindent, amit egy kiskerttulajdonos ősz végén megcselekedhet: hagymásokat ültettem, fokhagymát dugdostam, más virághagymákat felszedtem és a hűvös pincébe vittem tavaszig. Tövig nyírtam a fűszernövényeimet. Begyűjtöttem a magokat. Új rózsatöveket ültettem. Betakartam lombbal a kényes növények tövét, némelyikre még védőszövetet is tekertem. De a fagy még sehol. Eső sincs egy csepp sem. Vannak már magvaim, amelyek az üvegházban csíráznak, hogy palánták legyenek, mire jön a tavasz, de neked odafonn a nagyvárosban nem tanácsolhatom, hogy tedd ugyanezt. Ha utálod az őszirózsát, mert a temetőlátogatástól megmámorosodó idősebb nőrokonaid jutnak róla eszedbe, akkor vegyél inkább pár tő árvácskát a balkonra. Bámulatos, hogy milyen jól bírja a hideget, és ahhoz képest egész mutatós. Pont, mint én. De majdcsak megjönnek végre a mínuszok is, és akkor újra remélni kezdek, hogy eljön a tavasz is egyszer. Mert amíg nem estünk át a sötét, lucskos, dermesztő télen, azt sem hiszem, hogy jöhet majd újra kikelet, addig csak egy indián nyárba merevedett holdbéli tájon várjuk a sorsunkat. Én pedig mindegyre az új életre várok és hiszem, hogy már januárban itt lesz velem. Ölel szerető nagybátyád, Lajos TÁRCAASZALONBAN FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A szentek városa III. / A mosolygós és a mérges dervis Dzebar-dede türbéjét nem könnyű megtalálni. Nem vezet hozzá térkép, egyeden turisztgájd sem ismeri, a nettől is elég foghíjas infokat szerezhetünk róla. A legbiztosabb, ha előbb Hadzsi Turhán dzsámiját keressük a Debelo Brdo hegye alatt Soukbunar városrészben, ott, ahol a hasonló nevű utca a várost a lejtőbe vágva átszelő gyorsforgalmi útba torkollik, amelyet a régi sarajliják még ma is Tranzit néven emlegetnek (a háború után a nem épp píszí Put Mladih Muslimana nevet kapta - de erről majd máskor). A dzsámi mögött találjuk meg Dzebar-dede türbéjét, elrejtve, elbújva, elfelejtve két ház között az utca túlfelén egy kiskertben. Az apró faházat, amely a sírkövet rejti, az idegen szem könnyen fáskamrának nézheti, még akkor is, ha ehhez túlságosan puccos is: a frissen festett barna faházikó túl takaros, apró ablakán farács (resetke). Persze, azért egy infótáblát is találhatunk róla. Dzebar-dedéről, aki a naksibendi rend tagja volt igen keveset mond: mindössze, hogy 1463-ban esett el, mint a Hódító szultán katonája, s az első sehidek egyike. Az emlékezet azonban - igaz, csak egy picivel - mégis többet hagyott ránk. Ügy emlegették, mint a mosolygós dervist, s úgy tartották, aki türbéje mellett elhalad, öröm tölti el. S valóban így, az öröm türbéjeként tartották számon. A türbe még a második világháború előtt megsemmisült, de ennek körülményeiről sem derül ki semmi. Később újjáépítették - ez látható ma is (lásd a képen). A hagyomány úgy tartja, Dzebar-dede testvére Urjan-dede volt, akinek türbéje az egykor Piscivodának nevezett városrészben, Dzebar türbéjétől nem meszsze, magasabban, keletebbre húzódik meg, a régi szefárd zsidó temető szomszédságában. Szintén nem könnyű megtalálni, még a helybeli lakosok közül sem sokan ismerik. És róla sem maradt fenn sokkal több, mint testvéréről. Urjan, akárcsak testvére, harcos dervis volt, s szintén sehid, a bevételkor esett el. A testvérpár akár a Nap és a Hold: míg Dzebart az öröm jellemzi, addig Urjannal kapcsolatban úgy tartja a kegyes hagyomány, nem szereti a látogatókat, aki pedig örök nyugalmát megzavarja, méltán tarthat bosszújától. Türbéjét „mérges/dühös türbének” nevezik. Hogy hogyan viselte a mérges dervis türbéjének néhány hónappal ezelőtti felújítását, nem tudom. Reményeim szerint a munkások még ma is jó egészségnek örvendenek, s nem kap szárnyra ellenkező esetben egy városi legenda a bosszúálló dervisről. Bízzunk inkább a jótékony felejtésben. Augusztus végére már - ekkor tettem próbára Urjan haragvó szellemét — a gyom is kinőtt az építkezés friss földjén. A türbe kritikus állapotban volt, a teteje beázott, a falai megrepedeztek, a meredek lejtő ugyanis egyre lejjebb csúszott alatta. A felújítás így nemcsak az épületet érintette (le kellett bontani), de a meredélyt is meg kellett regulázni: hatalmas betonfalak vízsszintje közé szorítani a csuszamlást, terasszá alakítani a lejtőt. Ha e hosszan a semmibe nyúló betonfal végére merészkedünk (életveszélyes!), az egyik legkirályabb panorámát kapjuk: remegő vakbéllel nézhetünk le a városra. Ezen a placcon az újságok szerint új derviskolostor fog épülni. A szociális lakások persze várhatnak. Dzebar-dede takaros kis házikója a kiskertben inkább a katolikus szakrális kisemlékekre, haranglábakra, Mária-oszlopokra, Nepomuki Szent Jánosokra emlékeztetett (akár a zijáret a türbékhez, ezekhez is ment régen a proseció). Urjan új türbéje azonban inkább egy liliputi spanyol típusú lakóházra emlékeztet hófehér brezolitjával és vörös tetőcserepeivel. Idegen szemnek talán groteszknek hat, hogy a házikó riasztóval is biztosítva van - de e „balkáni” tájakon, ahol még az utóbbi évekig is eleven hagyománya volt a vallásos épületek gyújtogatásának, tönkretételének, talán nincs is min csodálkozni. Dzebar-dede apró fatürbéje öröm helyett inkább valami titkos bánatot sugároz, pláne, ha a szomszéd házon látható golyónyomokra téved a tekintetünk, vagy az utóbbi harcok idején elesett sehidekre emlékező márványtábla a szemközti mecset kerítésén. Sehidek és sehidek között is van különbség. Dzebar dede türbéje előtt a kiskert nemcsak rózsáktól díszük, de régi turbános sírkövektől is — ők is sehidek, ám nem a török hódítás, s nem is a jugoszláv háború idejéből. Itt nyugszanak „Soukbunar hősei”, azok az ellenállók, akik a város osztrák-magyar bevételekor estek el 1878. augusztus 19-én az utcai harcok során. Itt, a Debelo Brdo alatt véres összecsapások voltak, akárcsak a 90-es években, ekkor is e kulcsfontosságú pozíció megkaparintásával vált védtelenné a város. Igaz, az utóbbi háborút lépten-nyomon emlékjel juttatja eszünkbe, a régebbi azonban túl távol esik az időben: ahogy Dzebar-dede kora, emlékezete inkább már a legendák ködébe vész. Harcok folytak Urjan-dede türbéjének környékén is. Hogy a nyugalmát szerető mérges dervis hogy viselte a türbéje megsemmisülését a harcok során, nem tudni. Pedig még a sírköve is elpusztult: a lerombolt nisánt csak 1910-ben pótolták újjal. Urjan és Dzebar, az első legendás sehidek szent hatalma mintha szertefoszlott volna más korok más sehidjei hulltával: Dzebar türbéjét öröm és vígság helyett bánat és ko- ( morság, Urjanét pedig a külvilág, az állandó pusztítás és újjáépítés iránti teljes közöny lengi be a düh és boszszú helyett. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 (Fotó: Shutterstock)
