Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)
2018-10-13 / 236. szám
[16 SZALON ■ 2018. OKTOBER 13. www.ujszo.com A szolidaritás önérdek A 20. század közepén a Földet két és fél milliárd ember lakta. Mi, európaiak, valamivel több mint félmilliárdan voltunk, ami a teljes népesség 22%-át tette ki. Ázsia a maga 1,4 milliárd lakosával már akkor is a világ legnépesebb kontinense volt, viszont Afrikában akkor alig 230 millióan laktak. A Föld lakossága mára elérte a 7,6 milliárd főt. Európa népessége a teljes népességhez viszonyítva 10% alá csökkent. Az elmúlt több mint fél évszázados népességnövekedési versenyben a tuti befutó Ázsia elérte a 4,5 milliárdot. A második helyen Afrika áll, szintén lenyűgöző eredménnyel, mivel a lakosok számát röpke 70 év alatt sikerült több mint megötszöröznie 1,2 milliárdra. A demográfiai előrejelzések alapján 2050-ig Ázsia népességnövekedése lelassul, már „csak” 20%-kal fog növekedni. Afrika lakossága viszont továbbra is rendkívül potens marad, itt 30 éven belül egy újabb népességduplázódás várható, a kontinens lakossága 2050-re eléri a 2,5 milliárd főt, miközben az európai populáció tovább zsugorodik. Európára több szempontból is nehéz idők várnak. A folyamatos népességcsökkenéssel és elöregedéssel párhuzamosan, kivált a populizmus miatti belső instabilitással kell majd szüntelenül csatáznia, ami nemzetközi dominanciájának erodálását is magával hozza. A populációs kényelem a történelemben sosem látott státuszvesztéssel fenyegeti az európai nemzeteket. A demográfiai alakulástörténetek nemcsak a nemzeti és az európai, hanem a világpolitikában is új széljárást hozott. Ezek, ha nem viselkedünk észszerűen, kegyetlenül megtépázhatják viszonylagos jólétünket, biztonságunkat, meghatározhatják jövőnket. Részben már meghatározták, csak egyelőre nem akarjuk lámi, mennyiben. Ezen a területen struccpolitikát folytatunk. Azt, hogy Afrikában ekkora népességnövekedés lesz, azt nekünk, európaiaknak, aktivizáló tényezőként kellene kezelnünk, vagyis tudatosítanunk kellene, hogy e népességnövekedés önmagában nem hozza magával Afrika szükséges gazdasági felemelkedését. A történelmi félmúlt tapasztalatai azt mutatják, hogy ez a földrész külső segítség nélkül erre nem lesz képes. Az emberi civilizáció, amelynek két évezreden át meghatározó eleme volt az európai tudás, jelenleg képtelen egy olyan összefogás megszervezésére, amely beindíthatná a teljes földrészre kiterjedő, kontinentális gazdasági felemelkedést. Pedig már késésben vagyunk, s ha Európa továbbra is ölbe tett kézzel várja az afrikai lakosság megduplázódásának következményeit, azzal nem segít magán. Egy idő után sem az egoista erkölcsi normáiból épített kulturális, sem a valóságban felépített falak nem fognak segíteni rajta. Az afrikai kontinensről menekülőket pedig majd a gyűlölet fogadja, ami nemcsak őket, de a gyűlölködőket is kivetkezteti emberi mivoltukból. Ennek már most is számtalan jelét látni. Az egy másik tény, hogy az elmúlt három évtizedben több mint egymilliárd embernek sikerült kikerülnie az abszolút szegénységből, elsősorban Kína és India rohamos gazdasági fejlődésének köszönhetően. Ebből a globális felzárkózási periódusból a törzsiséggel terhelt kis- és középméretű államokra szabdalt szubszaharai Afrika szinte teljesen kimaradt. A világon ma már csak 18 országban növekszik az abszolút szegénység, ebből 13 az afrikai kontinensen található. Afrikában jelenleg 430 millió ember él napi 1,9 dollár alatti jövedelemből. A Világbank előrejelzése alapján 2030-ban az abszolút szegénységben élők 90%-a már afrikai lesz. Ez a tény egy eddig sosem látott méretű, folyamatos menekülési kényszert vetít előre. Európa felől nézve a jövő eléggé pontosan látható: a népességnövekedés és a szegénység világközpontja a szomszédos Afrika lesz. Az a kontinens, ahol majdnem annyi az abszolút szegények száma, mint az unió teljes lakossága. Az is látható, mi lesz holnap. Ahol a populációval együtt növekszik az abszolút szegénység, ott a konfliktusok, a háborúk száma és a menekülési kényszerek hatványozódnak. Elemi érdekünk, hogy Afrika háborúmentes, stabil szomszéd legyen. Hogy az európai racionalitásból fakadó szolidaritás átgondolt fejlesztésekkel, komplex — infrastrukturális, gazdasági, oktatási, egészségügyi — afrikai programmal elejét vegye a beláthatadan katasztrófának. Ami Európa katasztrófája is lenne, ezért a kulturális negációk és a katonai önvédelem mítosza helyett a szolidaritáson alapuló önvédelemre kellene támaszkodnia. S nem a populizmus vaksi egoizmusával, hanem racionális önérdekből. Ez az egyeden helyes önvédelem, s e program megvalósításába az összes nagyhatalmat be kellene vonni. A világ politikai és gazdasági elitjét látva azonban nincs okunk optimizmusra. A fejlett államok eseti segélyprogramokkal nyugtatják lelkiismeretüket, viszont a visegrádi országok még a nemzetközi segélynyújtással is hadban állnak. Szlovákia ugyan részvételi kötelezettséget vállalt a Hivatalos Fejlesztési Segítség programban, de az összeg szimbolikus, alig éri el a nemzeti össztermék 0,1%-át. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a nemzeti össztermék 0,7%-ban minimalizálta a célösszeget, amelyet a fejlett államoknak nemzetközi segélynyújtásra kellene fordítaniuk. Ez is botrányosan kevés, de a visegrádi országok e minimum értéknek is csupán mintegy 15%-át áldozzák erre a célra. Ha Európa - s benne valamenynyi posztkommunista ország - nem tudatosítja, hogy a nemzetközi szolidaritás gyakorlása nem nagyvonalúság, hanem elemi önérdeke, akkor vállalniuk kell a felelősséget azért a páradan méretű humanitárius katasztrófáért, amely nemcsak Afrikát, hanem a világ egyik leggazdagabb és legkényelmesebb kontinensét, Európát is tragédiával fogja sújtani. Egy ilyen tragédia mélysége és tágassága beláthatadan, következményeire nem lehetünk felkészülve. Mai készültségünk azonban betegesen fogyatékos, egyelőre csupán annak szajkózására képes, hogy nem szeretnénk bevándorlóország lenni. Civilizációs felelősségünkről viszont hallgat, és az emberi, a személyes felelősségünkről is, mintha egy fiktív világban, mítoszaink barlangjaiban élnénk, s nem egy fájdalmas, kihívásokkal teli, a szolidaritást észszerűen értelmező civilizációban. Bindics Zsolt Az ukrán—magyar konfliktus Putyin geopolitikájának kontextusában M últ héten csütörtökön Ukrajna és Magyarország kölcsönösen kiutasította területéről a másik állam egy-egy konzulját. Bejárta a sajtót a hír, hogy egy ukrán szélsőséges szervezet listázni kezdte az ukrán—magyar kettős állampolgárokat. A két ország diplomáciai kapcsolatai eddig nem tapasztalt mélyponton vannak. A kölcsönös kiutasítás közveden előzménye a YouTube-ra felkerült videó, ami dokumentálja a beregszászi magyar konzulátuson folyó magyar állampolgársági eskütételt. Erre hivatkozva utasította ki Ukrajna a magyar diplomatát, amire a magyar külügy hasonló lépéssel válaszolt. Az ukrán jogrend nem ismeri el a kettős állampolgárságot. A gyakorlat és a jog közötti differencia a kárpátaljai magyarok vonatkozásában eddig jellemzően nem ingerelte Ukrajnát (ahogy például az ukránromán kettős állampolgárok kérdése sem), legalábbis nem volt oka diplomáciai konfliktusnak. Egyoldalúságok Az Orbán-kormány az ukrán állami nacionalizmus kárpátaljai magyarokat érintő megnyilvánulásait, mindenekelőtt az oktatási törvényt és az államnyelvtörvény tervezetét szokta sérelmezni. A kárpátaljai magyar kisebbség jogaira hivatkozva pedig akadályozza Ukrajna közeledését az euroadanti struktúrákhoz. Budapest egy ideje ezt az adut használja zsarolásképpen keleti szomszédjával szemben, a történet azonban nem az oktatási törvénnyel kezdődött, és van benne néhány aránytalanság: 1. Magyarország a nyugati struktúrákban való tagsága révén egyoldalú zsarolási potenciállal rendelkezik Ukrajnával szemben. 2. Az mindenképp üdvözlendő, hogy Budapestnek fontos a kárpátaljai magyarság számára biztosított kisebbségi jogok szintje. Azt is lámi kell, hogy Magyarország létezését illetően ez nem kritikus jelentőségű kérdés. Ezzel szemben Ukrajna jövője szempontjából, illetve az egyébként is sérült szuverenitását fenyegető orosz veszély miatt a nyugati integráció az ország számára létkérdés. A feszültség eredete A 2013-14 telén lezajlott ukrán forradalomig, majd az ezt követő orosz beavatkozásig a két ország kapcsolatát nem terhelték súlyos nézeteltérések, illetve érdekkonfliktusok. Innen az események elkezdtek sűrűsödni, és tisztább kép csak bizonyos idő elteltével állt össze. Putyin 2014 óta aktív intézkedésekkel a lehető legtöbb fronton destabilizálni akarja Ukrajnát. A kárpátaljai ruszin és magyar szeparatizmus ügyének felpiszkálásával, Kárpátalja föderális státuszának a kierőszakolásával a célja ideális esetben az ukrán háború nyugati frontjának a megnyitása lett volna. 2016 októberének végén a CyberHunta ukrán hackercsoport kiszivárogtatta Vladiszlav Szurkov levelezését. Róla röviden azt érdemes tudni, hogy Putyin 1999 szilveszteri megbízott elnöki kinevezése óta különböző pozíciókban az elnök közvetlen munkatársa. O a putyinizmus fő ideológusa, Oroszország ezredforduló utáni politikai rendszerének, azaz a demokrácia díszleteit felvonultató diktatúra, az „irányított demokrácia” modelljének a kidolgozója. A hatalom igényeit szolgálni hivatott kamupártok és kamuszervezetek sorának a kitervelője, a dezinformáció — belföldön mint hatalomtechnikai kulcseszköz, geopolitikai kontextusban mint 21. századi hadviselési technika - nagymestere. Szurkov-dosszié A levelezésből kiderül, hogy Szurkov az ukrajnai beavatkozás fő koordinátora, neki jelentenek a szakadár területek parancsnokai és kulcsemberei. A szivárogtatással a kormányfúggetlen magyar sajtó is foglalkozott, a kárpátaljai vonatkozású információkról bővebben a Kettős Mérce blogon jelent meg Kálmán Mihály Kiszivárgott iratok: A Fidesz és a Jobbik segítségével akarta megszállni Kárpátalját Putyin? című írása. A levelezés több dokumentumot tartalmaz, amelyekből kiderül, hogy Oroszország nemcsak politikai szerepet szán a két magyarországi szélsőjobboldali pártnak a kárpátaljai szeparatizmus nemzetközi elfogadtatásában és legitimálásában, hanem Magyarországnak a konfliktusban való katonai részvételével is számol, fegyveres erőket kellett volna Kárpátaljára küldeni az ott felállítandó Ideiglenes Kormány védelmében. A Szurkovlevelezésből származó dokumentum így fogalmaz: „Kidolgozni a kérdést arról a lehetőségről hogy Magyarországot bevonjuk Kárpátalja és az Ideiglenes Kormány védelmének ellátását érintő kérdés megoldásába, úgy, hogy magyar fegyveres erők legyenek küldve a régióba békefenntartóként, amíg a helyzet stabilizálódik. Ezeknek a céloknak az érdekében fel kell használni a megfelelő média-provokááós technológiákat. (A hatalomátvétel során elkerülhetetlen áldozatok jelentős része a magyar közösség képviselőjeként lesz beállítva, akik a banderista, jobboldali erők és a Kijev-párti titkosszolgálatok kezei által estek el.)’’ További idézet a Kettős Mérce által közölt anyagból: 2014 (megjegyzés: az évszám a szerző kiegészítése) október elejére ezt javasolta a tervezet: ,A Fideszben meglévő lehetőségek felhasználásával folytatni az erőfeszítéseket abból a célból, hogy erősítsük Orbán V. magyar miniszterelnök abbéli politikai és diplomáciai tevékenységét, hogy kifejezze Kárpátalja föderalizációjának hivatalos támogatását, a magyarruszin autonómia régióban történő megteremtése gondolatának védelmét, és az Oroszország elleni EU-s szankciók elítélését. ” Elég nyilvánvaló, hogy Putyin valóban felhasználja a Fideszben meglévő „lehetőségeit”, mert Orbán az elvárásoknak - autonómiaigény, EU-s szankciók elítélése - rendre meg szokott felelni. A Szurkov-levelezésből származó dokumentumoknak megfelelő elvárásokat a Fidesz a kommunikáció szintjén teljesíti, a gyakorlatban - egyelőre legalábbis - visszafogottabb, mint a Jobbik és annak szervezeti holdudvara. Aktiválódik a szélsőjobb Kárpátalja egyike azoknak a témáknak, ahol az orosz érdek különkiilön találkozik a két magyarországi radikális jobboldali parlamenti párt érdekeivel. A Jobbik és a hozzá asszociált szélsőséges és revizionista szervezetek a Szurkov levelezéséből megismert dokumentumokkal összhangban 2014 közepétől különösen aktívvá váltak: összejöveteleket és tüntetéseket szerveztek, ezek visszatérő témája Kárpátalja Ukrajnától való függetlenedése és a revizionizmus volt. Magyar szélsőjobboldali portálok hozták a hírt, hogy 2014 nyarán Vona Gábor, Gyöngyösi Márton és Kovács Béla (aki a különösen furcsa módon kipattant kémbotránya miatt KGBéla néven vált hírhedtté) jobbikos politikus Moszkvában tárgyalt Kárpátalja státuszáról. A Jobbikot a putyinizmus felé nyitottá tevő KGBéláról itt érdemes megjegyezni: az azonosítadan zöld egyenruhások által megszállt Krím elcsatolásáról tartott illegitim népszavazáson megfigyelőként volt jelen, szerinte az törvényes volt. GRU: mintha otthon lennének A bőnyi rendőrgyilkos Györkös István vezette paramilitáris Magyar Nemzeti Arcvonalnak az orosz katonai hírszerzéssel (GRU vagy GU) való sokéves intenzív kapcsolatáról az Index közölt írásokat. A portál beszámolt a magyar kormány elképesztő tétovaságáról az orosz hírszerzők magyarországi tevékenységével kapcsolatban. Az Orbánkabinet semmittevésének egyeden magyarázata lehetséges: az orosz hírszerzők a kormány egyetértésével működnek Magyarországon. Azt pedig a magyar kormány sem feltételezi a GRU-ról, hogy szórakozásképpen küldi Magyarországra a tisztjeit helyi neonácikkal lövöldözős játékot játszani. Putyin kiváló tanítványa A Kárpátalja destabilizálásáért tett orosz erőfeszítések egyelőre nem hozták meg a kívánt eredményt, nem sikerült tömegeket szervezni a szeparatizmus ügye mögé. Ez nem feltéden jelenti azt, hogy az ügy végleg lekerült a napirendről. Erre utal az, hogy Orbán idén Tusványoson témává tette az ukránkérdést és elszavalta a vonatkozó putyini leckét: elvitatta Ukrajna esélyét arra, hogy integrálódjon a nyugati szövetségi rendszerekbe, Ukrajna helyét az ország szándéka ellenére az orosz érdekszférában tartja reálisnak. Az ukrán szemszögből mérhetetlenül otromba és veszélyes megfogalmazásból világosan leszűrhető: Orbán egyrészt végrehajtja Putyin instrukcióit, másfelől érdeke is, hogy Ukrajna Magyarország-percepciója ne változzon, sőt. Ukrajna tekintse Magyarországot kiemelt nemzetbiztonsági fenyegetésnek és az orosz-ukrán háborúban Putyin szövetségesének. Magyarország korábban tett barátságos lépéseket Ukrajna érdekében, ilyen volt, amikor 2013-ban beindította a reverz földgázszállítást. Ezt Budapest időnként elő is szokta hozni, amikor az ukrán nacionalista intézkedések sérelmezése mellé oda kívánja tenni a háládanság nyomatékát. Viszont Ukrajna azt helyesen látja, hogy az ukrán-orosz háború megindítása óta a Putyin-Orbán aszimmetrikus kapcsolat egyik kiemelt területe lett Magyarországot felhasználni Putyin ukrajnai destabilizációs törekvéseihez, még ha ezt ők ketten nem verik is nagydobra. Ukrán szempontból csak másodlagos, bár nem jelentéktelen kérdés, hogy Orbánt ebben a játszmában milyen mértékben mozgatják kényszerek, illetve belpolitikai ösztönzők. Malinák Zsolt
