Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-13 / 236. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2018. OKTÓBER 13. 32 Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Az Isten áldjon meg, ne félj a birstől! Olyan vagy, mint a nejem, Edit­­ke, aki úgy néz rám, mikor lesze­dem a tizenöt-húsz kiló termést a két fáról és megjelenek a szép sárga almákkal a konyhaajtóban, mint­ha értékes éveket akarnék elvenni a hátralévő életéből. Mintha cini­kus megélhetési politikus lennék, aki csak a száját járatja, alibizik, és arra hajt, hogy kijusson Brüsz­­szelbe, befogja az élheteden ország miatt elégededenkedő felesége száját, kimentse oda a kölykeit... Mintha úgy tékozolnám Editke drága idejét, akár az EP-képviselő az adófizetők pénzét. És akkor is csak a szemét forgatja, amikor én magam látok neki, hogy megsüs­sem a birsekből a pitét. Mivel te rutinos háziasszony vagy, nem kell mennyiségeket megadnom. Az a lényeg a birstor­tában, hogy kis szeletekre szelem a birsalmát és megfőzöm cukorral, fahéjjal és szegfűszeggel puhára, majd egy kis karamellizált barna­cukros vajban is megforgatom. Az­tán pedig almáspite-tésztát gyúrok, nem tudom, megvan-e neked a dédike receptje, de az a fajta tész­ta, ami puha is meg omlós, van benne sütőpor meg egy kis tejföl (gondolom, azt lehet szójatejszín­­nel helyettesíteni, ami felétek járja, De az is lehet, hogy a gyomromban, beleimben, lépemben és májamban lüktető Demjén Rózsi akkor sem tesz jót nekem, ha a szerelemről énekel. de kell bele valami, hogy puhítsa). És akkor egy piteformát kibélelek tésztával, elegyengetem rajta a főtt birset, befedem a pitetésztával, megkenem tojással és megszórom egy kis barnacukorral. Nagyon ke­vés cukrom szokott lenni otthon, úgyhogy nem kerül bele sok, de stratégiai pontokon helyezem el a karamellizálással meg a szórással. A birs pedig nem lesz túl fanyar, mert az édes kompódében (amit aztán még melegen megiszok) kifő. A végeredmény egy kicsit izgal­masabb ízű almáspite, szép is lesz, mert csinosan összesülnek ben­ne az almaszeletek, amelyek nem szottyadtak és levesesek a vajas-ka­­ramellás párolás miatt. A fiaim is utálkoznak a birsre, de ezt felfalják. A macerát én sem szeretem, amíg felaprítom a kőkemény almákat, de a kompótot, birsalmasajtot meg igen. Mindazonáltal ez a birsalmás pite páradan, igazán páradan... Am hiába szeletelem fel a süte­ményt és teszem elé a rózsás kistá­nyérra, Editke ilyenkor is csak dül­­ledt gyíkszemekkel néz rám, hogy na, bumm, most két birsalma elfo­gyott a hetvenből, de a többi úgyis ránk fog rohadni, és hámozzon birsalmát az, akinek két anyja van. A szomszéd Józsinak két anyja van. Vagy több. De egészen bizto­san nem egyszer született meg. Időről időre újabb és újabb születésnapokat ünnepel udvarra kitett hangfalakkal, még október­ben is. Ügy este nyolckor kezdek el tűnődni a globális felmelegedés hétköznapjainkra gyakorolt kiter­jedt hatásáról, mivel ezek egyike, hogy ez a seggfej még október közepén se fagy meg részegen a felbetonozott udvarán, miközben a 90-es évek rockszámaira pogózik vagy a Szerelem első vérig betétda­lát üvölti rekedten. Nem ember az ilyen. Fogy a türelmem, egy em­bertársam életére szeretnék törni. Némi mérlegelés és az internet il­letékes oldalaival való konzultáció után arra jutottam, hogy mélysé­gesen frusztrál egy önfeledten szó­rakozó ember látványa, miután én idén se jutottam el nyaralni, lévén az ökörszív paradicsomból keresett pénzt tetőcserére szórtam el, hogy ne ázzunk be, ha jön a novemberi eső. De az is lehet, hogy a gyom­romban, beleimben, lépemben és májamban lüktető Demjén Rózsi akkor sem tesz jót nekem, ha a sze­relemről énekel. Gondolom, nem ültetsz virág­hagymákat a gangon, pedig most a hagymásoknak jött el az idejük hó­virágnak, nősziromnak, jácintnak, nárcisznak, meg a sokféle, élénk­színű, fodros- és cirmosszirmú tulipánnak. A bennem a mélyréte­gekben bujkáló optimista mindig ellágyult attól, ahogyan tavaszra ta­vasz, a trágya tél után ezek feldug­ják a fejüket és rendüledenül virá­got bontanak. De én most mégsem tulipánokat ültetek, hanem mál­natöveket, mert Editke szerint az irdadan mennyiségű telibecseszett birsalma helyett inkább málnából lenne egyszer rohadt sok. És én semmi másra nem vágyom, mint a feleségem respektusát kivívni és az ő kedvére tenni. Tekintve a belpolitikai helyzetet, az Európai Unió jövőjét és a világtörténelem jelen, hanyadó szakaszát, rövid és hosszú távon is csak ennek látom értelmét. Ölel szerető nagybátyád, Lajos FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Szarajevói mahalák III. / A lépcsők 2. nézte az égő várost, ám látképünk-P ersze a múltkor em­lített kecsesen ívelő (Nadmlini) vagy álom­szerűén kiszámíthatat­lansággal magasodó (Za beglukom) grádicsok mel­lett vannak egyszerűbbek. A régi mahalákban lépten-nyomon fel­bukkannak, de nincs bennük sem­mi említésre méltó, aprók, utcákat körnek össze vagy a gyalogosok járását könnyítik. Aztán vannak egyenesen, peckesen emelkedő lép­csők, mint amilyenek a Mejtasról vezetnek le a csarsija felé, akár frekventáltabbak, akár bújtatottak (mint pl. a Ludvik Kubáról elne­vezett lépcsőutca). De haladjunk most tovább a régi mahaláktól, és azok helyén újra- és továbbépülő negyedektől az újabbak felé, nyu­gatabbra. Mert lépcsők nélkül nem lehet élni ebben a városban. A „hagyományos” sziklabetono­­zós technikával épült lépcső vezet le a Goricáról hosszan a Holiday Inn mögé. E lépcső fokai talán a leghosszabbak és legalacsonyabbak a városban, itt igazán lomhán le­het haladni. A lépcsők aljában egy téglafal, rajta ödetes képek, me­lyek éppen az emelkedővel játszva épülnek be a közeg perspektívá­jába. Lám, a csúcsán lévő régi-új Zindzirli Ibrahim-dede türbéjétől, a Crni Vrh sorházai közti, a két világháború közt a vasúti munkás­­otthonoknak épült kopott társashá­zak melletti rövid lépcsőkön, majd ezen lomha lépcsőutcán át jutunk le, s az aljában a street-art kapuján belépünk a metropoliszba. Az égő­be, a szédőtt ikertornyokéba és par­lamentébe, ott sárgállik előttünk a Holiday Inn, ahonnét a világ szeme bői nem hiányozhat az katari trzni centar azóta felépült gusztustalan és semmitmondóan mutatós tornya. A Goricán egyébként is különös lépcsők rejlenek. A Crni Vrh legfel­sőbb, soha meg nem épült szintjén egyszerre befejezedenül és romosán áll egy társasházsor. Noha az alatta lévő utcaszinttel a két teraszt össze­kötő lépcsők megépültek, mára tel­jesen benőtték őket a bokrok és fák, a lépcsőfokok szeméttel, szilánkok­kal, romokkal, avarral teltek meg, mintha csavargókon, drogosokon és egyéb harambasakon kívül még a kísértetek sem járnának itt. Innét már nincs hová feljebb menni, e szinten-szirten túl már nem vezet­nek lépcsők. A Gorica Alipasino fölötti utcáin szelíd bérházak sorjáznak, a lépcsők néha köztük, néha az épületen tunelszerűen vezetnek át. Körben lombok, minden zöld, mégis át­látható és lineáris - szabályszerű, mégsem rideg, szimmetrikus, még­sem kiszámítható. Ezek a lépcsők Pozsonyra emlékeztetnek. Kevés kedvenc helyeim egyikére, a Pod Kalvárioura vezető lépcsősorra. És ha már szabályszerűség: ott van Ciglane, a szocreál építészet büszkesége, ahol a lejtőben futó utcák és a bérházak szigorú te­raszok, maguk is lépcsőkké vál­toznak, mintha az egész boldog munkásnegyed egyeden hatalmas lépcsőzetben verne hajlékot. Persze nem úgy, mint a régi mahalákban: az maga volt a káosz! Ciglane mo­numentális lépcsősorában, mely a siklóval párhuzamosan épült, a szabályszerűség szabvánnyá és térbeli monotonitássá szilárdul. E lépcsők maguk is olyanok, mint az itteni panelek lépcsőházai - csak épp plain air-ben. A gyakori lépcsőfordulókkal ugyanannyi fok és lépésenként ugyanott megtört járás monoton ritmusát, a felfelé lépcsőzés fárasztó unalmát azonban az egyre festőibb kilátás feledteti. A maga kopárságában, meredek magasságában és szédítő kitettségé­ben sem félelmetes a lépcsősor. Sőt, furcsamód éppoly emberközpontú és meghitt (!), akár a Gorica vagy a régi mahalák lépcsői, (lásd a képen) Mert lépcsőzni kell, a mellettünk lévő sikló (valóban ez bizonyul a legügyesebb közlekedési eszköznek itt!) megint nem működik. Már működött a Kosi lift, nem a háború óta áll, de most épp nem. Tárgyal­nak működtetéséről az illetékesek, tájékoztat a liftajtóra kibiggyesztett papír. Már ment néhány hónapig év elején, állítólag ősztől megint fog, mondja egy járókelő, egy kö­zépkorú nő, akit leszólítok. Ez van, lépcsőzni kell, lépcsőzni fel és le, ebben az átkozott városban, ahol lépcső ezernyi van, de tisztességes aluljáró egy sem. Lépcsőzni, mert itt csak felfelé lehet haladni, vagy ereszkedni. Ciglane tényleg a csúcs. Lépcsője túlszárnyalja hosszával és magasságával a régi mahalákat. A komcsi minta, szocreál mahala egyébként kedvelt lakhelye a vá­ros hipsztereinek, s célpontja az effajta, mára jócskán megkopott monumentalizmusra gerjedő tu­ristáknak. Megkopott, mégis ott­honos, monumentális, mégsem megalomán. A lépcsők falára a street artos ok egy hatalmas fát festettek, amely csak távolról látszik - szinte égbe nyúlik. Más lomb nem igazán fér ide a falaktól. Valaha az osztrák-magyar idők­ben téglagyár volt itt, a domboldal agyagos földjéből készítettek tég­lát, mint ahogy a neve is mondja. Ciglane - téglagyárak. Szó szerint vi­szont Téglásoknak is érthető. Az pe­dig nem más, mint egy tó neve Ma­radon. Onnét bányászták az agya­got a téglához a romák a régi világ­ban. Maradon persze csak sík van, lefelé lehet haladni egyedül, süllyed­ni a vízszint alá — itt meg, folyton a lépcsők a semmi magasába. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom