Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-11 / 234. szám

Interjú WWW.UJSZO.COM ■ UJSZO@UJSZO.COM A fővárosi magyar közösségi élet meghatározó személyisége. Aktív éveiben a karrier helyett a családjára összpontosított, s most, hogy 4 gyermeke már önállósodott - saját bevallása szerint - a „szent őrültek társaságának" tagjaként van ideje társadalmi munkát végezni. Zsidek Veronikával, a Csemadok pozsonyligetfalui alapszervezetének a vezetőjével beszélgettünk. A régi pozsonyiak mind háromnyelvűek és -kul­­túrájúak. Tősgyökeres pozsonyiként ön is az? Az édesapám felől német, az édesanyám felől magyar a család, csak az a tragé­dia, hogy nagyon kései gyerekként születtem, ezért a német kultúrát kis mér­tékben tapasztaltam meg. Az édesapám korán meg­halt. Tanultam németül, nem veszek el, és annak kimondottan örülök, hogy amikor jöttek a mindenféle változások, nem váltottunk kultúrát. Eredeti szakmáját tekintve gépészmérnök, ma mégsem az, hanem inkább humán beállított­ságú, fordítást is vállal... Eredeti szakmámat te­kintve valóban gépész­­mérnök vagyok, a tol­mács-fordítói szakot nem is végeztem el, csak vizsgát tettem. Amikor az anyasági szabadságom után vissza kellett volna mennem dolgozni, ép­pen abba, a forradalom utáni időszakba kerültem, amikor minden megvál­tozott. A munkahelye­met megszüntették, nem vettek vissza a ligetfalui gépgyárba, pedig nagyon szerettem. Sokáig nem is találtam munkát - az volt a hátrányom, hogy a gye­rekek kicsik voltak, négyen voltak, az anyukám pedig már beteg volt, úgyhogy nem vállalhattam vezető beosztást, sem műszako­kat, sem olyan pozíciót, ahol sokáig kellett volna dolgoznom. Végül talál­tam egy tudományos inté­zetben egy munkakört az információs központban. Nem a karrierem lebegett a szemem előtt, annál sok­kal fontosabb volt, hogy a munkahelyemhez közel volt a Duna utcai iskola. Manapság egyre kevesebben vállalnak 4 gyereket. Bizonyára nem véletlenül a Felvidéki Nagycsaládosok Egyesü­letének a tagja. Az a filozófiám, hogy a rossz világba sok jó ember kell, tehát akkor legyen mi­nél több jó gyerek! Egyéb­ként a nagycsaládosok egyesülete ma már kicsit másképpen működik, és 6 Szenior *>18 • Október én is már inkább a nagy­mamák közé tartozom. Mostanság azt a feladatot adtam magamnak, hogy sokszor lelkiismeret-vizs­­gálatot végzek, hogy pél­dául milyen anyós vagyok. Nagyon fontos, hogy mennyire vagyok képes befogadni a más család­ból jöttékét. Egyáltalán nem könnyű, de ha sok a szeretet, ez is megy. Hogy áll az anyósvic­cekkel? Van egy kedvenc anyós­viccem, és az egyik vejem nagyon megsértődött rajta. Mondtam neki: fi­gyelj, drága fiam, a jó anyós a porhanyós. Hát úgy megsértődött, hogy miket beszélek! Azóta nem mondom: Úgyhogy az anyósviccek nálunk be vannak tiltva, de nem én tiltottam be. Kényes témák mindenhol vannak, nem szabad kikerülni őket. Volt egy tanító nénim, az szok­ta mondogatni, hogy min­dent meg lehet mondani, csak kell tudni, hogyan. Amikor megbetegedett az édesanyja, otthon gondozta. Négy gyerek mellett hogyan tudta ezt megoldani? Nagyon nehéz volt. Ami­kor az anyukám betegsé­ge előrehaladt, 7 évig volt oxigénpalackhoz kötve otthon, bizony megérez­­tuk ezt a többletet. Egyál­talán nem csodálkozok azon, és nem ítélek el sen­kit, hogyha a beteget vagy a 24 órás ápolásra szoruló hozzátartozót otthonba adják, s látogatják. Beval­lom, ettől a többletmunká­tól és a kimerültségtől én is megbetegedtem. A fér­jem nagyon türelmes volt, a gyerekek szintén részt vettek az ápolásban, s így ők is meglátták az élet má­sik oldalát, hogy az bizony nem csak habos torta. Az élettapasztalatainak köszönhetően vált a Pozsonyi Járási Szociális Bizottság, a Szociális és Családpolitikai Szak­mai Tanács és a fővárosi önkormányzat szociális bizottságának a tagjává? Megszólítottak, némi ha­bozás után elvállaltam, és nem bántam meg, mert a munkámnak volt értelme. Megtaláltam a helyemet, segíthettem másoknak. Egyszer meghívást kaptam egy missziós központba is Dél-Amerikába, s azzal a szándékkal fogadtam el, hogy részt veszek a min­dennapjaikban. Ott még jelenkorunkban is élnek olyanok, akik 20 évesen analfabéták. A missziós központban arra helyezik a hangsúlyt, hogy alfabe­­tizálják a lakosságot, és akkor tágul a látókörük, látják, hogy létezik jobb élet, jobb munkahely. Előbb azonban meg kell győzni a családokat, hogy engedjék tanulni a gyere­ket, és támogassák őket. Nehéz, olykor lehangoló munka volt, de szeretettel sok mindent el lehet érni. A Csemadokban emlí­tette a „szent őrültek” társaságát. Ez mit jelent? A szent őrültek társasá­ga alatt a vezetőségün­ket értettem - azért, mert társadalmi munkában dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy a Csemadok 1996 óta nem kap támogatást az államtól. Az utóbbi né­hány évben ugyan felfutott a pályázatok lehetősé­ge, ám azok inkább nagy rendezvényekre valók, a havi rendezvényeinket abból nem igazán tudjuk finanszírozni. Sokan nem is gondolnák, mennyi pa­pírmunkával, intézkedés­sel, különféle igazolások beszerzésével jár egy-egy rendezvény, ami nem ke­vés pénzbe kerül. Mindezt a tagsági díjakból, a saját zsebünkből és időnkből csináljuk, amire csakis a szent őrültek lehetnek ké­pesek. Egyedül nem men­ne a dolog, ezért minden tiszteletem a vezetőségünk tagjainak az aktív hozzá­állásukért és azért, hogy elfogadnak engem, mert bizony nem lehet könnyű elfogadni és elviselni egy olyan „radioaktív" személyt, mint amilyen én vagyok. Pozsonyban kevés ma­gyar él, a Csemadok öreg­szik. Van még közönség? Van egy állandó közössé­günk, akik járnak a rendez­vényeinkre. Megszólítani valóban nagyon nehéz az embereket, mindenki el­mmmmhmhí mmmmmmmmmmmmmammmm Megtaláltam a helyemet, segíthetek másoknak

Next

/
Oldalképek
Tartalom